A gyermekbántalmazás másik neve: szülői elidegenítés

A gyakorlat azonban felülírja a törvényt – ezért is volt január közepén több helyen vezető hír, hogy egy apa hat és fél év küzdelem után bizonyítani tudta az elidegenítés tényét és az anyát távolságtartásra kötelezték gyermekétől. A témában megjelenő újságcikkek és politikusi bejegyzések alatt (Alina Gorghiu liberális szenátor is jelentősebb teret szentelt az esetnek) tucatjával akadnak kommentek. Nem „fotelkommentárok”, hanem olyanok szólnak a témához, akik elszenvedői a félretekintgető igazságszolgáltatásnak és kényelmesen ügyintéző hivataloknak.

Türelemre lesz szükség

Csép Éva Andrea háromperces videóbejegyzése elején a szülői elidegenedést mutatja be példákkal. Mit mondhat egy rosszindulatú szülő a gyermekének, hogy az ne akarjon találkozni a volt házastárssal? Azt, hogy az amúgy sem szereti, hogy nem fog rá vigyázni, a megegyezett időpontban „nekik is éppen” programjuk lesz, ezért ne apuhoz/anyuhoz menjen. Amennyiben ezek az esetek nem elszigeteltek, hanem rendszeresnek mondhatóak, az már elidegenítésnek számít. Bár a törvény segíthet a kérdést megoldani, de – figyelmeztet a képviselő – „nagyon sok türelemre és erős idegzetre” lesz szüksége az igazát keresőnek, mert az „egyáltalán nem lesz rövid folyamat”.

A szülőnek vagy a gyermekvédelmi igazgatóságnak a bíróságtól kell kérnie, hogy elidegenítés gyanúja esetén vizsgálja ki az ügyet. Amennyiben az kimondja, igenis elidegenítés történt, akkor már valószínűsíteni lehet, hogy a helyzet nem tesz jót a gyermeknek, változtatni kell a korábban megállapított lakhatáson vagy a felügyeleten. A bíróság a látogatási programot is átírhatja annak a szülőnek a javára, akitől a gyermeket elidegenítették, valamint elrendelheti, hogy a gyermek és mindkét szülő is kötelező pszichológiai tanácsadáson vegyen részt. Továbbá a bíróság pénzbüntetést is kiszabhat, ami nem lehet kevesebb, mint napi(!) háromszáz lej. „A törvény tehát védi a gyermeket és védi azt a szülőt is, akit indokolatlanul távol tartanak tőle. Ha ez történik veletek, igenis fordulhatsz segítségért. És érdemes is. Csak azt nagyon őszintén el kell mondanom, hogy sok türelemre lesz szükséged, mert ez egy hosszú folyamat, de ezt te is tudod, és gyermeked mindent megérdemel, ezért legyél bátor és türelmes” – fogalmazott bejegyzésében Csép Éva Andrea.

A törvény és a gyakorlat eltér

Az RMDSZ Nőszervezetének ügyvezető elnöke úgy nyilatkozott, azért szólalt meg a témában, s készítette el videóbejegyzését, mert az utóbbi időben többen kértek pontosítást tőle, mit is takar a szülői elidegenítés kifejezés. Ő felsorolta a jogi lehetőségeket és próbált fogódzókat adni az érintett szülőknek. A visszajelzéseik viszont azt mutatják, a törvényi előírásnak és a bevett gyakorlatnak a valóságban nem sok köze van egymáshoz. Ezek picit el is bizonytalanították, mert úgy tűnik – mint sokszor a családon belüli erőszak esetében –, hogy az intézmények nem teszik a dolgukat. Vagy nincs anyanyelven beszélő szakértő, aki felmérheti a gyerek állapotát, vagy az a pszichológus hiányzik, aki terápiát tud biztosítani, vagy a hatóságok legyintenek és nem veszik komolyan ezeket az eseteket. Márpedig gyorsan kellene lépniük, hiszen az érintett szülőknek és gyerekeknek nem mindegy, hogy milyen hamar áll be jótékony változás az életükben. 

Hogy a sokszor évekig tartó huzavona megszűnjön, fel kellene gyorsítani az ügyintézést. Rövid távú tervei közt szerepel, hogy ügyészekkel és bírókkal vitatja meg, lehetséges lenne-e, hogy a családon belüli erőszak esetében elrendelt távolságtartás kimondásához hasonló módon sürgősségi esetként tárgyalják a szülői elidegenítés megalapozott gyanúját.

A legfontosabb talán az lenne, hogy a gyermekjogvédelmi hivatal minden egyes esetben a panasztevő szülő mellett álljon ki. Amikor az érintett szülő – legtöbbször az apák vannak ilyen helyzetben, de sok esetben az anya is – arra panaszkodik, hogy gyerekeit elidegenítik, akkor kezdje felügyelni a látogatási program betartását. Adott időpontban legyen ott a hivatal egy képviselője, s kövesse, teljesítik-e a bíróság által megszabott programot, majd készítsen jelentést.

„Főként édesapák az érintettek, de sajnos, anyukákból is akad több, akiknek segítségre lenne szüksége ahhoz, hogy gyerekével kapcsolatot tarthasson. Az érintett szülőkben közös, hogy pszichésen nagyon megviseli őket a gyerekeik életéből való kirekesztésük. Azt is látom, sok ezen a téren a tennivaló, mert ezeknek a kiszolgáltatott embereknek nagyon-nagyon nehéz az ügyintézés, az elidegenítés bizonyítása, dolgozunk is azon, hogy felgyorsíthassuk a kivizsgálás folyamatát. Konzultálunk a gyerekjogvédelemben dolgozó szakemberekkel, gyakorló jogászokkal és az érintett szülőkkel is, hogy közösen olyan törvénymódosító javaslatokat tudjunk megfogalmazni, amelyekkel jobbá, hatékonyabbá tudjuk tenni a meglévő törvényeket. Az RMDSZ javaslatára létrehozott Családon belüli erőszakot felszámoló bizottság keretében egy, az elidegenedés kérdéskörével foglalkozó albizottság létrehozását is kezdeményeztük – mondotta Csép Éva Andrea.

Fotó: Pixabay.com

Az apa, aki megküzdött igazáért

A capital.ro január 15-én Történelmi precedens a román igazságszolgáltatásban: távoltartási végzés szülői elidegenítés és a gyermek elleni pszichológiai erőszak miatt címmel számolt be arról, hogy egy bíróság kizárólag pszichológiai erőszak miatt kötelezte az agresszor szülőt a távolságtartásra és elektronikus karkötő viselésére.

A cikk beszámol arról, hogy az apának hat és fél éven át kellett küzdenie igazáért. A bíróságok egymást követő határozataikban megállapították a pszichológiai bántalmazást és a szülői elidegenítés tényét, de azok nem jártak kézzelfogható következményekkel. Az igazságszolgáltatási rendszer éveken át azért kerülte a határozott beavatkozást, mert attól tartottak, hogy a gyermek elválasztása az agresszor szülőtől nagyobb traumát okozna, mint az állandó, ám nehezen észlelhető pszichológiai bántalmazás fenntartása.

Az ügyben részt vevő Irina Tomescu ügyvéd arról számolt be a lapnak, milyen rendkívül nehéz a pszichológiai erőszak bíróság előtti bizonyítása: a fizikai erőszak látható nyomokat hagy, a szülői elidegenítés viszont lassú és módszeres folyamat, ami érzelmi manipuláción alapszik, azaz szemmel látható nyoma nincs. Hogy állításaikat bizonyítani tudják és az agresszor ellen távoltartási végzést szerezzenek, hatalmas mennyiségű különböző dokumentumot, pszichológiai értékeléseket és egymást követő bírósági határozatokat kellett beszerezniük. 

Az eset kellemetlen kérdést vet fel az egész igazságszolgáltatási rendszer számára: hány gyermek van tartósan kitéve a lelki bántalmazásnak csak amiatt, hogy az állami beavatkozás túl későn érkezik? – fogalmazott a fővárosi lap munkatársa.

Ezrével lehetnek

A Capital cikke, valamint az azt megosztó Alina Ghorghiu liberális szenátor és Csép Éva Andrea videóbejegyzése alatt is rengeteg a hozzászólás. Valamilyen módon mind érintettek: válófélben levő, frissen/régen elvált házastársak, nagyszülők és a hasonló családi tragédiákba belelátó barátok foglalták össze gondolataikat. Szavaikból kiderül, nemhogy nem ritka, hanem egyenesen gyakori, hogy az egyik (volt) házastárs a másik ellen akarja fordítani a gyerekeket. Elszigetelik a másik féltől, a nagyszülők és közeli rokonok segítségével felügyelik a gyermek minden lépését, akadályozzák a kommunikációt, kizárják az életét meghatározó pillanatokból, és igyekeznek őket is bevonni a másik szülő elleni „háborúba”. Nem túlzott ez a kifejezés: a tapasztalataikat megosztók arról számolnak be, hogy igazi „háború” közepén találták magukat. Meg kellett tanulni fedezékbe vonulni, stratégiát kell kialakítani, harcolni kell és támadni a törvényszéken. És milyenek eredményeik? Sokan arról beszéltek, a törvényeket csak a gyengéknek és naivaknak találták ki, mert azokat könnyű kijátszani és semmibe venni.

A hozzászólók szavai mögött minden bizonnyal nem tucatjával, hanem százasával mérhető azon gyerekek száma, akik az összetűzések áldozatainak tekinthetőek.

Fotó: Pixabay.com

S. Andrea úgy vélte, a bíróságon nincsenek olyan szakemberek, akik az elidegenedést felismernék, az áldozat, azaz a gyermek maradhat a bántalmazó szülőnél. Kicsit később azt írta, a gyermek „majd belepusztul” abba, hogy az átélt manipuláció miatt választania kell két szülője közt, hiszen mindkettőjüket szereti. F. Katalin szerint az érintett szülők ismerik az elméletet, de tisztában vannak azzal, hogy a gyakorlatban annak fele sem valósul meg. Vele szemben kilenc éve zajlik elidegenítés. S. Noémi arról számolt be „náluk is ugyanaz zajlik”, mint F. Katalinéknál. Sz. Lehel – ahogy fogalmaz – tíz éve „járja ezt a táncot”, de megoldásnak semmi jele, E. András a magyarországi helyzetet gyalázza: ott sem könnyebb az elidegenedést elszenvedőnek. N. Imre esetét ismertetve elmondta: két évig egyedül nevelte az anyuka által elhagyott gyermekét, aztán arra hivatkozva, hogy volt férje túl sokat dolgozik, azaz nincs elég ideje rá, elvették tőle a lányát. Hiába állapodtak meg egy láthatási programban, azt volt felesége nem tartja be, hiánya miatt pedig kislánya egyre inkább elhidegül tőle. T. Zsuzsanna a gyámhivatalt egyenesen korruptnak nevezte: hiába mondta el gyermeke, s került az jegyzőkönyvbe, hogy folyamatosan édesanyja ellen hangolják, nem volt annak semmi hatása. Közben a gyermekek felnőttek, 28 és 21 évesek, de a tizenkét évig tartó elidegenítés olyan „sikeres” volt, hogy azóta sem tartják a kapcsolatot a bemocskolt szülővel. N. Attila még házas, de feleségével nem egy háztartásban élnek, öt hónapja nem látta kislányait, a bíróságon pedig láthatóan féltek tőle. Sz. Péter a törvényt és a bíróságot viccnek nevezte, V. K. Andrea pedig a törvényt nem segítőnek mondta, hiába vártak évekig, a bíróság érdektelennek mutatkozott, még pénzbüntetést sem szabott ki.

135 napja nem látta lányait

Csép Éva Andrea bejegyzése alatt O. Attila írt hosszasan. Gondolatai rendezettek és sokoldalúan, szakkönyvészetet felhasználva világítja meg a kérdéskört – látszik, saját tapasztalata miatt volt kénytelen belerágni magát a témába. Válása 290 napja tart, ebben az időszakban kilenc napig láthatta gyermekeit, utoljára 135 nappal azelőtt. 

Mint írta, az elidegenítés komoly hatással van a gyermek és az elidegenített szülőre nézve is. Ezt nem ő állítja, hanem a szakemberek mondják vele, akik szerint a befolyásolt gyermekek felnőtt korukban nehezen tudnak egészséges kapcsolatotokat kialakítani és családi életet élni, esetenként súlyos pszichés betegségek is kialakulhatnak az átélt traumák miatt. Bár a felsoroltak köztudottak – állította O. Attila –, de a jogrendszer nem tesz semmit. „A gyerek legfelsőbb érdeke a bántalmazó környezetből történő azonnali kivonása lenne. Az intézményeknek nincsenek felkészült szakértői, a hatóságok gyerekhelyzeti felmérése gyakorlatilag »a gyerek fel van öltözve, korához képest megvan a magassága és fejlettsége, valamint kapott vacsorát is« szinten van…”

A bíróság sincs a helyzet magaslatán: habár a feleség már negyvenöt alkalommal szegte meg a gyermekek láthatásának programját, ez „nem húz meg” semmilyen vészcsengőt a hatóságoknál, a gyerekvédelemnél, a DAS-nál (az önkormányzatok szociális irodái – szerk. megj.).

Papp Adolf, a Kovászna Megyei Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság igazgatója. Fotó: Albert Levente

Nehéz kideríteni, mi áll a háttérben

Papp Adolf, a Kovászna Megyei Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság igazgatója családterapeuta minőségében kijelenti: nem létezik olyan, hogy „szép válás”. Civilizált válás viszont létezik – amikor két felnőtt, valaha egymást szerető ember belátja, hogy párként nem tud tovább együtt élni, és békésen búcsút int egymásnak. Ha pedig gyermekeik is vannak, ezek a civilizált felnőttek továbbra is együttműködnek, mert utódaik érdeke ezt kívánja meg, és tudatában vannak, hogy az anyai, apai szerep az egyedüli, amely egy életre szóló, ami nem cserélhető le, nem adható át és nem is helyettesíthető.

Sajnos azonban meglehetősen gyakori, hogy valamelyik vagy akár mindkét fél a házasság alatt szerzett sérelmeit látható vagy rejtett módon megpróbálja megtorolni, és ehhez kész minden eszközt bevetni, gyakorta anélkül, hogy tudatában lennének a gyermekre zúduló, akár egy életen át tartó következményeknek, éppen életük legfontosabb személyeit: saját gyermekeiket használják fel eszközként. Ennek a „bosszúállásnak” része lehet a szülői elidegenítés is, amely 2024-ben került be a román jogrendbe.

A törvény létezik, ám rendkívül nehéz megállapítani, hogy valóban erről van-e szó, vagyis ténylegesen szülői rosszindulattal állunk-e szemben. Nem deríthető ki gyorsan és egyértelműen, mi áll a szülő-gyermek kapcsolattartás megromlása mögött. Minden ilyen eset a maga nemében egyedi, nem lehet általánosítani. Az is előfordulhat, hogy a szülő együttműködő lenne, ám a gyermek nem akar a másik szülőhöz menni, mert fél, tart tőle vagy valamilyen traumát köt hozzá. Az is előfordulhat, hogy a gyermek az egyik szülő nem megfelelő befolyása miatt utasítja el a másik szülővel a kapcsolatot. Minden ilyen helyzetet szakszerűen és képzett szakemberek által szükséges megvizsgálni. A gyermeket nem lehet arra kötelezni, hogy akarata ellenére töltsön időt valakivel. 

A Kovászna Megyei Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság személyzeti keretében nincs igazságügyi szakértői státuszban működő pszichológusi állás; ilyen szakvélemény kizárólag akkreditált igazságügyi szakértő által készülhet. A Kovászna Megyei Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóságon dolgozó pszichológusok kompetenciája a kedvezményezettek pszichológiai felmérésére, valamint szakmai tanácsadásra és támogatásra korlátozódik. A személyzeti létszámstop miatt súlyos szakemberhiánnyal küzd az intézmény, és a meglévő munkatársak további szakképesítéséhez szükséges források is hiányoznak. 

Az elidegenítésre utaló jeleket ugyan felismerhetik, de magát a tényt nem állapíthatják meg, mert azzal túllépnék hatáskörüket. Gyanú esetén azt a bíróságnak jelzik, amely elrendeli a szükséges további lépéseket. Az elidegenítés fennállását akkreditált igazságügyi pszichológus állapíthatja meg. Jelenleg két ilyen ügy van folyamatban a bíróságon, amelyekben a vezérigazgatóság is érintett; ezek közül egyet az intézmény kezdeményezett.

„Mint családterapeuta, személy szerint azt tartanám helyesnek, ha a válás során kötelező lenne a párkapcsolati tanácsadás. A felek saját maguk és gyermekeik érdekében vegyenek részt ezen. Lehetséges, hogy közben felismerik: a családban rögzült, hozott mintákat nem szabad továbbörökíteni, és a gyermekek érdekében változtatni tudnak rajtuk. Annak is híve vagyok, hogy az iskolai tanterv része legyen valamilyen formában a párkapcsolati nevelés. Fontos lenne, hogy már fiatalon megtanuljuk, miként tarthatjuk egyensúlyba az emberi kapcsolatainkat, párkapcsolatunkat, családi kapcsolatainkat, hogyan kommunikálhatunk hatékonyan „emberien” egymással, és hogyan fejezhetjük ki érzéseinket, hogy azzal ne bántsunk” – nyilatkozta Papp Adolf.