Amikor átnéztem a felvetett kérdés számos dokumentumát – amelyeket különösen a kilencvenes években gyűjtöttem –, először egy olyan címre gondoltam, mely a besúgás lélektanát állítaná a középpontba. Ehhez persze a meglévőnél több lélektani ismeretre lenne szükségem, de talán a meglévők is közelebb tudják vinni ehhez a témához az olvasót.
A besúgó az „informator” megnevezéssel szerepel a román politikai rendőrség (közismerten: Securitate – állambiztonsági rendőrség) szaknyelvében. Idősebb kortársaim még emlékeznek arra az országos rendelkezésre, amely szerint ünnepnapokon felváltva közlekedhettek a páros és páratlan rendszámú személygépkocsik. Ha ezt a szabályt valaki megszegte, megbüntették. Jól emlékszem arra, hogy besúgók járták a várost és jelentették a szabálytalanul közlekedőket. A (bizonyára csekély) jutalomban részesülő besúgókat azonban számon tartotta a rendőrség. De térjünk rá az országunk politikai rendszerét „veszélyeztető elemek” besúgóira.
Így címeztem írásomat: a besúgás indítékai, mivel több is van. Nem olyan rég láttam a román közszolgálati tévében egy református – közismerten fontos tisztséget betöltő – családban a folyamatos besúgást vállaló családtag történetét. Ez a román állambiztonság megbízásából végzett titkos feladat talán a leginkább megvetett árulás volt. A részletekre nem emlékszem és tévedni nem szeretnék, de talán lesz az olvasóink között, aki megszólal ebben az ügyben.
Rátérnék az általam jobban ismertekre, olyan titkos tevékenységekre, amelyek engem is érintettek. Egyik börtönbeli besúgom kilétét megtudva (csak a százszázalékos bizonyosságot lehet akár nyilvánossá is tenni) megírtam az ügyben mondanivalómat és átadtam neki, azzal a megjegyzéssel, hogy függessze ki lakása falára. Később bocsánatot kért, megbocsátottam. Keresztényi kötelességemnek tettem eleget. Ezért nevét, lakhelyét nem írom le, bűnéért lelkében vezekelt.
No, de lássuk, mi indíthatja az embert erre a megvetett rejtett tevékenységre? Általam ismert esetekre világítok rá, de egyetlen személyt fogok megnevezni, a szamosújvári börtön magas rangú, börtönügyekben specializálódott volt belügyi fejesét. Becsületes nevén Ady László, felvett nevén Mureșan Vasile volt, aki vétett az illetékes minisztérium belső szabályai ellen, és börtönbeli létemkor ő is ugyanott volt elítélt. (Állítólag annak idején ő rendelte el a börtönablakok befedését az ismert farácsozattal, de erre nincs bizonyítékom.) Emberünknek – egykori rangjának megfelelően – kivételes helyzete volt, ő volt a börtön zöldségtermesztő üvegházainak a felelőse, ő rendezte a faliújságot, ahová engem is megkért, hogy írjak, kérését azonban elengedtem a fülem mellett. Az 1964-es évben ugyanis, amely az általános amnesztia megjelenése után később valamennyiünk szabadságát elhozta, már érezhető volt egyfajta „szabadsághangulat” a börtönben, amelyet a felügyelők engedékenysége is jelzett. De térjünk vissza Ady-Mureșan rabtársunkhoz. Megszerzett dossziémban van egy hosszú jelentés, amely engem tesz meg minden „megátalkodottság” kezdeményezőjének. Írásom alatt idézek belőle, és a hitelesség okáért másolatot is közlök.
Ugyancsak ő volt, aki folyamatosan biztatott, hogy valljam meg én is a vasárnapi közös gyűléseinken a „bűneimet”, mert ez sokat javít majd sorsomon, s az is lehet, hogy hamarabb kiszabadulhatok. Az én tartózkodásom ettől a nyilvános „gyónástól” bizonyára eljutott a Domokos nevű politikai tiszthez (aki azelőtt a kolozsvári Dermata – Herbák János cipőgyár alkalmazottja volt), mert ugyancsak szigorúan faggatott a volt csíkszeredai tanító, Duka János „népművészeti” titkos (?) tevékenységéről, amelyről keveset tudtam (egyáltalán: volt ilyen?). Duka János igazi népi író volt. Könyve nyilvános volt bárki számára, sok dicséretet kapott érte. Nos, említsem meg a vasárnapi nagy „bűnbánások” színhelyén a nagyteremben elhangzott „mea culpázásokat”, amelyen én (minden muresáni biztatás ellenére) nem vettem részt, ami azzal járt, hogy hasonló felfogású „bűntársaimmal” együtt az első sorban kellett ülnünk. Az (áprilisban?) elfogadott közkegyelem (amnesztia) ismeretében (a gyári mesterek súgták meg nekünk) az elítéltek már a még meglévő becsület és tisztesség erkölcsi szabályai szerint igyekeztek élni: tudtuk, hogy már nem sokáig kell kitartanunk. Az ismertebb informátorok is igyekeztek jó pontokat szerezni, de már jóval kevesebbet ért a szóbeszédek elárulása. Már mindenki igyekezett a közeli szabadság lehetséges problémáit előtérbe helyezni, nagy és titkos tervezések történtek, holott még mindig a gyárban dolgoztunk, változatlan időbeosztással (két váltásban). De az idő most már a mi javunkra telt.
1964. augusztus 3-án szabadultam. Annak a hétnek a végén volt a természetrajzosok tízéves találkozója. Szüleim meg akartak kímélni az esetleges bántásoktól, de ilyesmiről szó sem volt, én is ott voltam, öt év után először találkoztam mindkét egykori szerelmemmel, Nagy Icával és ugyancsak egykori évfolyamtársunkkal, Fejér Saroltával. Sárika nem vált el, megvárta a szabadulásomat, hogy megszülje egyetlen gyermekemet, Puskás Ilona Tündét.
Emlékszoba a kommunista diktatúra áldozatainak sepsiszentgyörgyi emlékházában. Fotó: Albert Levente
Jelentések rólam
Íme két rólam szóló besúgói jelentés néhány részlete, románból fordítva. A zárójelekben saját megjegyzéseim olvashatók.
1. Nyilatkozat: Alulírott Ady Ladislau, született 1911. december 6-án, 14 év nehéz börtönre ítélve, az alábbiakat nyilatkozom.
(...) Mivel a szamosújvári börtönben kifejtett kulturális-nevelő munkám során megállapítottam, hogy létezik egy nacionalista magyar csoport, ezúton jelzem, hogy kik ennek a csoportnak a tagjai, akiket tevékenységükkel kapcsolatban én is ismerek.
(...) Ennek a csoportnak tagjai: Puskás Atilla, 57-es cella (a továbbiakban a nevek fedve vannak, csak a cellájuk száma olvasható), 106-os, 55-ös, 56-os, 83-as,
99-es, 89-es, 81-es. Ezekre a rabokra jellemző, hogy jóllehet nem nyilvánultak meg soha a kulturális-nevelési tevékenységek során, a személyes beszélgetések alkalmával befolyásolták különösen a fiatalokat, de nem csak őket, a börtönben lévő magyar nemzetiségűeket. (...) Puskás Atilla néhány magyar nemzetiségű fiatalt gyűjtött maga köré, többek között a 81-es cellából és beszélt nekik az 1956. október 23-i nap jelentőségéről, amikor az orosz tankok vérbe fojtották a magyar nép szabadságát (...) Végül megjegyzem, hogy nagyon nehéz a körükbe bejutni, mivel amikor együtt beszélgetnek, egy kívülálló közeledtével abbahagyják a társalgást, néha szándékosan. Aláírja Ady Ladislau
2. Jegyzőkönyv az 1964. július 23-i gyűlésről. A gyűlés tárgya N. N. rab nyilatkozata, amelyet ennek megbeszélése követ. Részt vett 118 gyárban dolgozó rab, négy a büntető cellából, ketten a III. épület (a régi Martinuzzi-kastély) cellájából. N. N. (feketével fedett) elmondja, hogy ő is az EMISZ tagja, amelynek főnöke Orbán volt. Legtöbben örültek ama elhatározásának, hogy szakít a múltjával, mások elítélték. Ezek között van Puskás Atilla, ő is rab. Amikor a gyárba mentek dolgozni az EMISZ tagjai, Puskás Atilla egyszerűen és világosan utalt elítélésük okára célzatos megjegyzéssel. (...) Az 1962. október 23-i ebédszünetben összehívta a körében lévőket és gyászgyűlést tartott az 1956-os magyarországi események kapcsán, amikor a magyar nép szándékát szovjet tankok fojtották el. (...) Felvetődik a kérdés: melyik népre utal Puskás Atilla? Arra a munkások népére, amelyet megvédett az ellenforradalom? Vagy a grófokra és a gyárak tulajdonosaira?
A 111-es cellában Puskás Atilla megjegyezte, hogy ő hőse a magyar nemzetnek és 20–25 év múlva megéneklik a költők tetteit. (Ezt a fura megjegyzést csak azért teszem közzé, hogy milyen valótlanságról és torzításról szólhat egy jegyzőkönyv. Nem jellemző rám – akik ismernek, tudják – az alaptalan dicsekvés. De ilyesmivel akár nevetségessé is lehet tenni valakit. Ekkor említették Csaba testvéremet is, aki szintén ekkor a peripravai rabtáborban volt politikai elítélt.)
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
