A kápolnában mintegy huszonöt helybeli, ozsdolai, kézdivásárhelyi, kézdialmási és esztelneki volt jelen. Ugyanakkor részt vett a szentmisén Fekete Miklós, a Kézdiszéki Székely Tanács elnöke, valamint az Erdélyi Vitézi Rend több tagja és a Szent György Lovagrend három kézdivásárhelyi lovagja. 

Pusztai, Jeges és Dézsi: az ötvenes évek elején ez a három név tartotta izgalomban Felső-Háromszéket és a Kászonok vidékét. A kommunista hatalom üldözte, katonaszökevényként, gyilkosként, banditaként és rablóként kezelte őket, míg a nép egyszerű fiai szemében nagy megbecsülésnek és népszerűségnek örvendtek, akárcsak Rózsa Sándor, Bogár Imre és a többi legendás hírű betyár. A falusi nép a szegények pártfogóiként és a zsiványbecsület legromantikusabb megtestesítőiként, valóságos balladai hősökként tisztelte és emlegette a három betyárt. Olyan erőt jelentettek, amelyet a kommunista hatalomnak is tudomásul kellett vennie. Nem lehetett elhallgatni, hogy ezek a bátor, néha túl vakmerő fiatalemberek harcba szálltak a kommunista hatalom kiszolgálóival, annak hűséges pribékjeivel. Dacolva a hatalommal szembe mertek szállni a párttitkárokkal, a félanalfabéta néptanácselnökökkel, a milicistákkal, a basáskodó erdészekkel és a nagyszámú besúgóval. Golyó által haltak meg 1954-ben és 1955-ben, mindhárman jeltelen sírban nyugszanak, halálukkor nem adatott meg nekik a keresztényeknek járó végtisztesség.

A félelem korszaka

Az áldás és elbocsátás után Ambrus Ágnes nyugalmazott egyetemi adjunktus szólt az egybegyűltekhez. „Milyen világ volt az, amelyben ezek a fiatalemberek fegyvert fogtak? Az 1950-es évek eleje Erdélyben a totális félelem korszaka volt – hangsúlyozta –, amikor a kommunista hatalom kiszolgálói, a hírhedt Securitate ügynökei és keretlegényei ott voltak mindenütt: a falvak utcáin, a szomszédok suttogásában, a vallatókamrák mélyén. A diktatúra ökle Erdélyben kettős erővel sújtott le: a magyar kisebbségre, a székely közösségre fokozott üldöztetés várt a magyarsága miatt. A hatalom számára a székely falvak önvédelmi ereje és nemzeti öntudata fokozott veszélyt jelentett, ezért akarták módszeresen megtörni közösségünket. Ez volt az a kor – vélekedett –, amikor a tulajdon szentségét lábbal tiporták: elvették a székely gazda földjét, erdejét, jószágát, verejtékkel szerzett vagyonát, s a zsarnokság legkegyetlenebb eszközeivel mindenkit a párt engedelmes szolgájává akartak tenni. A falvak söpredékei, a vagyon nélküli emberek váltak a rendszer kiszolgálóivá. Akik korábban nem dolgoztak, azok lettek a népi biztosok, és elvették a tisztességes gazdák terményét, földjét. Az erdőpásztorok azt őrizték, ami tegnap a székely ember jogos tulajdona volt, és kiskirályokként hatalmaskodtak. Az államosítás nemcsak a javakat vette el, hanem az önbecsülést és az emberi méltóságot is: nemcsak a vagyont, hanem a nemzet lelkét és a földhöz való kötődését is el akarta pusz­títani.”

A székely öntudat védelmezői

„Három fiatalember – hangoztatta Ambrus Ágnes –, akik munkaszolgálatból megszökött katonákként esküdtek át a »másik oldalra«. Mi éltette őket a fagyos éjszakákon? Hittek abban, hogy nem maradnak egyedül. Bíztak abban, hogy a nép melléjük áll, és reménykedtek – ahogy akkoriban oly sokan –, hogy a nyugati világ megállítja a kommunisták rablását és a kollektivizálás gyilkos gépezetét. Dacosan, a valamikori betyárokra emlékeztető módon közel ötéves reménytelen küzdelmet vívtak a kommunista hatalommal szemben” – nyomatékosított Ambrus Ágnes.  „És azért tudtak kitartani, mert a lakosság többsége támogatta őket. Főhajtással tartozunk azoknak az ozsdolai és környékbeli családoknak is – a Kocsis, a Bálint, a Máthé és a többi családnak –, amelyek a börtönt és a kínzást is kockáztatva egy-egy karéj kenyeret, meleg ruhát vagy menedéket adtak nekik. Ők voltak a háttérország, akik nélkül Pusztaiék harca elképzelhetetlen lett volna. A rendszer »banditáknak« bélyegezte Pusztaiékat – magyarázta a nyugalmazott egyetemi adjunktus –, de a nép tudta, érezte az igazat: ők voltak a székelység önvédelmi reflexei. Ki kell mondanunk most már sokadszor: nem banditák voltak ők, hanem a kommunista diktatúra áldozatai, az igazságtalanul elorzott tulajdon és a székely öntudat védelmezői.”

Főhajtás az áldozatok előtt

„Ma, a kommunizmus magyar áldozatainak emléknapján nemcsak előttük hajtunk fejet – folytatta Ambrus Ágnes –, hanem az összes áldozat emlékét megidézzük. Emlékezünk a szovjet fogolytáborokban szenvedőkre, a Gulagra elhurcoltakra, a kitelepítettekre, akiket a Duna-csatorna poklába vagy a Bărăgan kietlen pusztaságába száműztek, a koncepciós perekben elítéltekre, a politikai foglyokra, a kivégzettekre és mindenkire, akit a kommunista rendszer testileg vagy lelkileg megnyomorított, akiket tetteikért vagy politikai nézeteikért üldöztek, vallási meggyőződésük miatt meghurcoltak, vagy akiket vallási vagy csoport-hovatartozásuk miatt elhallgattattak, akiket megfosztottak a szabad cselekvés lehetőségétől. Emlékezünk azokra a tanárokra, papokra, szerzetesekre, akik az üldöztetést, bebörtönzést is vállalva tartották az emberekben a lelket és a hitet. És mély főhajtással megidézzük Márton Áron püspök emlékét is, akinek az üldöztetése, börtönévei és házi őrizete azt a célt szolgálta, hogy megtörjék a székely nép gerincét és hitét. Márton Áron püspök azonban a rendíthetetlenség világítótornyává vált, megmutatta, hogy a lélek szabad marad a rácsok mögött is. Vigyázzunk, mert a múlt árnyai ma is köztünk járnak! Figyeljünk Wass Albert szavaira: »A zsarnokság nem ott ér véget, ahol a szobrokat ledöntik, hanem ott, ahol az ember már nem fél kimondani az igazat. Vigyázzatok, mert a farkas sokszor báránybőrbe bújik, és a régi hazugságokat új szavakkal hirdeti.«”

„Látjuk ezt ma is – érvelt –, amikor koncepciós perek áldozataiként börtönbe zárhatnak, amikor visszaállamosítják az erdőinket, amikor ránk vágják az ajtót, ha autonómiát kérünk, és cinikusan azt hirdetik, Székelyföld nem is létezik. Székelyföld volt, van, lesz! – amíg mi itt vagyunk és emlékezünk a múltra, hőseinkre és áldozataikra! Zárjuk az emlékezésünket néma főhajtással. Emlékezzünk azokra, akik az erdők mélyén, a börtönök celláiban vagy a kényszermunkatáborok sarában maradtak hűek önmagukhoz. Nyugodjanak békében a föld porában, melyet vérükkel és könnyeikkel szenteltek meg. Legyen az ő emlékük a mi közös erőnk és mércénk” – összegezett Ambrus Ágnes. Az engesztelő és emlékező gyászmise a művelődési otthonban szeretetvendégséggel és kötetlen beszélgetéssel ért véget.