Egyfajta adósságot leróni kellett a Tölgyemberpárhoz kizarándokolnom, jelzés érkezett, ellenőrizni való. A két, fenn a tizenhárom méteres magasságban összefonódó absztraktizált emberpár egykoron afféle városkapunak készült, annak a Vígh Istvánnak egyik legmonumentálisabb alkotása, aki sokfelé megfordult a világban, keze nyomát ott hagyta Ausztráliától Franciaországon át Amerikáig, de az a néhány esztendő, amit Háromszéken töltött, olyannyira meghatározó volt életében, hogy akkoriban – az 1970-es évek elején – az itteni fészekrakás volt még a szándéka. Aztán a sors elsodorta, előbb csak Európát vette nyakába, aztán az óceán túlfelére, majd a másik óceánon is túlra került, hogy mindig is haza vágyott, arra bizonyíték, hogy a kelet-európai rendszerváltások lecsengése után végképp visszatelepedett Magyarhonba, nem messzire attól a szatmári falucskától, hol épp kilencven esztendővel ezelőtt meglátta a napvilágot. S a határátkelés, mely harminc s egynéhány éve még a régi reflexek szerint működött, soha nem tudta megakadályozni, hogy valahányszor hívták, hát jönnie kellett. Szentgyörgyre is, persze, elvégre a város polgáraként élt két évet, a városnak készítette szívének egyik legkedvesebb alkotását – és a városra hagyta, hogy gondját viseljék a Tölgyemberpárnak. Hogy jó gazdája volt-e az idők során Szentgyörgy a „kapujának”? Igen is, meg nem is.

Több mint húsz esztendőnek kellett eltelnie, hogy Vígh István elgondolása – részben – megvalósuljon. A szobrász ugyanis úgy tervezte, a Tölgyemberpár melletti andezittömbön a város neve két nyelven jelenjen meg, ám az 1970-es évek elején kisarjadzó nacionál-szocialista rendszer csak a román feliratot engedélyezte. Ez volt az az időszak, amikor Sepsiszentgyörgy régi vágyát, egy Gábor Áron-szobor felállítását is csak úgy hagyták jóvá, ha – mintegy csatolt áruként – Nicolae Bălcescu is ott díszeleghet mellette, ekként is avatták fel a két büsztöt 1973 szeptemberében. A Tölgyemberpár egy évvel korábban került helyére, ünnepélyes átadására nem került sor, legalábbis a korabeli sajtó nem számolt be róla – holott „politikailag korrekt” volt, már ami az egynyelvű városnevet illeti.

De Vígh István nem adta fel, a romániai rendszerváltoztatás után ismét elkezdte szorgalmazni a magyar városnév kihelyezését, s ez végül 1994 tavaszán meg is történt, épp a város védőszentjének névnapján szerelték fel jó s jót akaró emberek a hatalmas andezit tömbre a korábbi felirattal megegyező betűtípusból kiöntött magyar feliratot. Ügyelve arra, hogy a kő felületén maradjon még elegendő hely a város címerének is – hiszen ez is hozzátartozott Vígh István elgondolásában a városkapu kompozíciójához. Az 1990-es években még fel is ajánlotta, kikalapálja rézből a jelképet, akkoriban azonban szegény világ járt errefelé, se réz, se pénz nem került, igazából a városnak is csak későre, 2007-ben lett hivatalosan elfogadott címere – és az ügyre, a város egyik emblematikus térplasztikája befejezésének ügyére is ráborult a feledés homálya. Adósság hát ez is, amit végre le kéne róni.

De másfajta adóssággal is tartozik még a város Vígh Istvánnak: a Tölgyemberpár gondjának viselésével. Bár nincs közvetlen az út mentén (vagy épp annak köszönhetően?), mégsem kerülhette el sorsát, napjaink vandáldivatja idáig is elért. A tölgy­emberek férfija és nője is magán viseli egy felfestett szerelmi üzenet nyomát, s bizony, olykor környezete sem méltó egy műalkotáshoz. Azonban a festék eltüntethető, a fű lekaszálható gyakrabban is – az igazi kérdés, hogy akad-e jótét lélek, ki felkarolja egy remekmű befejezésének gondolatát?

A szerző felvétele