Beszélgetés Bogányi Gergely zongoraművésszel, zongoraépítővel és zeneszerzővelÁlom az éneklő zongoráról

– Zongorista csodagyerekként annak idején mit hallgatott legszívesebben? Mi volt a kedvenc zenedarabja?
– Egyfajta kegyelmi helyzetbe születtem, abban éltem, szüleim révén megadatott nekem, hogy mindig jó zene vegyen körül. Mindennek ez volt az alapja, ennek köszönhetem az értékítéletemet, azt a ritka adottságot, hogy különbséget tudok tenni jó és rossz zene között. Az első meghatározó élményt talán Bach zenéje jelentette, de mindenféle kóruszene is, közöttük magyarok, Kodály, Bartók.

– Belefért azért hajrázós, rockos korszak is, vagy a zenei kamaszlázadás elkerülte önt?
– Egy picit más világot éltünk akkoriban, talán még könnyebb volt egyfajta automatizmusnak, a normalitás állapotának érezni a józan ész világát. Zenei értelemben is, hiszen ma már nem alapvetés, legfeljebb opció, hogy valaki jó zenét hallgat, jó zenén nevelkedik. A közegben, amelyben felnőttem, ez majdhogynem alanyi jogon járó érték volt. Sosem vonzottak a silány vagy kifejezetten rossz zenék, vagy mindezt fokozva, az ostoba zenék. Mert az ostoba rosszabb, mint üres. A primitív zajok ingere soha nem vonzott, sőt, szinte utálattal szembesültem azzal, hogy van ilyen is. Tulajdonképpen az emberiség elleni biológiai támadásnak éreztem, nyolc-tíz évesen még kevésbé tudatosan, de tisztán érezve. És az több, mint ha valamit intellektuálisan tudunk. Ezért is tekintem kegyelmi állapotnak a közeget, ahova születtem, és amelytől megkaphattam a zenei tisztánlátást. Amit akkor természetesnek vettem, de most már látom, hogy a mai világban korántsem az.

– Sok nagynevű hangszeres szólistáról tudni, hogy a saját hangszerük, az arra írt repertoár által „bezárva” a karmesterkedés irányába próbálják szélesíteni a maguk területét. Ön a zongoraépítés irányába indult el. Miért?
– Négyéves korom óta zongorázom, a koromhoz képest viszonylag korán kezdtem nagy darabokat játszani. Hatévesen fogalmam sem volt, milyen dominanciák léteznek a hangszerpiacon. Az akkor rendelkezésemre álló hangszerek viszont kialakítottak bennem egy gazdagabb, tisztább hangzás iránti igényt, és arra gondoltam, amikor majd nagy helyeken jó zongorákhoz jutok, azok a hangszerek mindent megadnak. Aztán kiderült, hogy ugyanolyanok, mint a többi, anyaghasználat meg a technológia tekintetében ugyanis tulajdonképpen hosszú ideje nagyon hasonló konstrukcióban készülnek. A külső akusztikai tényezőktől független belső hang­igényem volt az, ami miatt felmerült egy új, egy másik zongora megteremtésének gondolata. Később, amikor az anyaghasználatnak köszönhetően lehetővé vált új utak keresése – konkrétan a rezonátornál használt anyag megtalálása –, elérkezettnek éreztem a pillanatot, amikor érdemes belevágni ebbe a kalandba.

– A zenei affinitáson, az abszolút halláson túl megfelelő fizikai, műszaki ismeretekkel is rendelkezett ehhez a kalandhoz?
– Bennem az igény volt meg, és a nagyon intenzív érdeklődés. De hát ez csapatmunka, amelyhez meg kellett találni a társakat, azokat a barátokat és szövetségeseket, akikkel közösen fejlesztettük ki a hangszert. Számomra soha nem számított ez biznisznek, én pusztán egy bizonyos hangzásban gondolkoztam, valami újban, ami létrehozásra vár. Eleinte mindenki halott, értelmetlen ötletnek tartotta, de nem foglalkoztam ezekkel a hangokkal, mivel az egész nem valami ellen született. Az ügy fontosságát éreztem olyan nagyságrendűnek, amiért meg kellett próbálni. Az első mérföldkő a rezonátor kifejlesztése volt, a karbonkompozit lemez egy nagyon rafinált és sok anyagból létrehozott elem, amely képes megtartani a fa összes jó tulajdonságát, ugyanakkor kizárni valamennyi rosszat. A hagyományos zongorák esetében minden fából készül, a fa összes negatív tulajdonságát hordozva. A miénkben mindez nincs benne, és a világon az első, amely működött is. A Bogányi-zongora – az anyagoknak köszönhetően, amelyekből készült – nem tud elromlani. Ezzel szemben a hagyományos építésű zongora mindig változik, a rezonátorban hajszálrepedések keletkeznek, hiszen a fa folyamatosan „dolgozik”. Ugyanakkor a mostani fák nem olyan minőségűek, mint a száz-kétszáz évvel ezelőttiek, miközben az iparág is leáldozóban, amiről egy­előre senki sem akar tudomást venni. Én egyszerűen új minőséget akarok megjeleníteni. A zongorakészítésnek ugyanakkor erőteljes spirituális töltete is van: a hangszer nem pusztán egy tárgy, amelyet az ember igyekszik minél jobban megépíteni, hanem közvetít is valamit. A mi csapatunknak jutott az a megtiszteltetés, hogy a hangszerek királyát, a zongorát technológiai értelemben és hangminőségben is új szintre emeljük.

– Az ön zongorája mitől más, mivel tud többet, mint klasszikus elődjei vagy kortársai? Mitől nevezhető teljesen egyedinek?
– Ez maga a hang. A hang­erő csak az egyik aspektus, a mi hangszerünk kétségtelenül gazdagabb és nagyobb volument tud produkálni, mint bármelyik hagyományos társa. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy több „lóerő” van benne. Ám ha egy autóban több lóerő van, nem azt jelenti, hogy azt mindig maximumon kell használni. Jó, ha van, de lehet kevesebb lóerővel is menni. A hang színe és minősége legalább annyira fontos kérdés. Olyan mérhető tartományról beszélünk, amelyben a lecsengési idő, a hang frekvenciájának vibrálása, annak minősége egyszerűen más. Mivel én az éneklő hangszert szeretem, boldog vagyok a hosszabb lecsengésű végeredménnyel, a fokozott muzikális benyomással. Magától azonban nem szólal meg, ki kell használni az adottságait, a „pilótának” is meg kell ismerkednie vele, alkalmazkodni hozzá.

– Feltételezem, hogy ön is elküldi az igénylistáját, valahányszor koncertfelkérést kap. Szerepel azon a listán a Bogányi-zongora jelenléte?
– Nekem nincsenek ilyen olcsó művészi allűrjeim, nem is voltak soha. Bizonyos szint fölött bármilyen hangszeren játszom. Természetesen némileg változott a helyzet az új hangszerünk megszületése után, már nem lépek vissza annyira szívesen a hagyományos hangszerek világába. Ha egy mód van rá, az új hangszeren játszom, ezért sokszor jelentős áldozatot is hozok. Legutóbb Írországban játszottam saját zongorámon úgy, hogy magamra vállaltam a szállítás 
költségeit.

– A Bogányi-zongora megszületése óta írt zenéi milyen mértékben vannak a hangszerre szabva?
– Közvetlen „rokonság” nincs közöttük, mivel kompozícióimat elsősorban nagyzenekarra írtam. Eddig csak néhány zongoraművem született, az első nagy zongoraversenyemet viszont már az új hangszerre kalibrálom. Mostanában egyébként talán a komponálás az életem legfontosabb része, ahol, úgy érzem, fontos és hatásos mondanivalóm van. A zeneszerzés nekem belső inspirációból jön, akár a hangszerkészítés. Azt sem lehet ráfogni, hogy jövedelmező dolog, főleg úgy nem, ahogy én csinálom, nálam ugyanis hónapokig tart egy-egy mű megírása, mert én nem használok számítógépet, kézzel rajzolgatom a hangjegyeket, az eszköztáram ceruzából, papírból, faragóból meg egy radírból áll.

– Zongoraötlete tekintetében annak idején ki tette meg az első lépést: az új hangszert álmodó művész vagy a hatalomtól talán nem függetleníthető anyagi potenciál?
– Az első ötszáz lépést én tettem meg, hiszen a fejlesztés kezdeti nyolc éve során a barátaimmal dolgoztam. Magamat nem kellett kifizetnem, a barátaimat viszont igen, és sokáig magán­akcióban finanszíroztam a folyamatot. Gyakorlatilag kész zongorát mutattam be, a legutolsó fázisban kaptunk egy kis állami segítséget egy bárki számára hozzáférhető pályázat keretében.

– Hány helyszínen várja ma az előadókat Bogányi-zongora?
– Huszonhat helyszínen, Erdélyben a sepsiszentgyörgyi az egyetlen. Ezzel talán a legnagyobb vágyam teljesült, hiszen ha tehettem volna, már az első napon ajándékoztam volna hangszert Erdélybe.

Bogányi Gergely
Zongoraművész, zeneszerző, zongoraépítő, a Bogányi-zongora megálmodója és megalkotója 1974. január 4-én született Vácon. Négyéves korában kezdett zongorázni a váci zeneiskolában, első zongoratanára Szabó Katalin volt. Hatévesen a nyíregyházi országos zongoraverseny különdíjasa (1980), amelyet kilencévesen (1983) meg is nyert. 1984-ben felvételt nyert a Zene­akadémia előképző „különleges tehetségek osztályába”, ahol a tanára kezdetben Máté Klára, később Esztó Zsuzsa és végül Baranyay László volt, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen is. Fellépett a világ leghíresebb koncerttermeiben, repertoárjában több mint harminc zongoraverseny és a zongorairodalom jelentős része szerepel. Kiemelkedő teljesítménye a 2010-es Chopin-év alkalmából rendezett, két napon átívelő koncertsorozat, amelynek keretében Chopin valamennyi szólózongorára írt művét megszólaltatta. Díjak, kitüntetések: a Budapesti Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny első helyezettje (1996); Liszt Ferenc-díj (2000); a Fehér Rózsa Lovagrend Érdemkeresztje (2002) – finn állami kitüntetés; Kossuth-díj (2004); Junior Prima díj (2008); Prima díj (2011); Budapest díszpolgára (2016).