Zolnai Béla irodalomtörténész, nyelv­esztéta, az MTA tagja írta II. Rákóczi Ferenc című könyvében (Budapest, 1942): „A magyar történelemnek négy alakja van, akit Európa a maga hőseinek elfogadott: a törökverő Hunyadi János; a költő és hadvezér Zrínyi, akinek jelenése szinte magára veszi a szigetvári Zrínyi attributumait; II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. Valamennyien szabadsághősök, a magyarságról alkotott fogalmak bennük öltenek látható alakot. Közöttük legmélyebben inspirálta az európai szellemi életet Rákóczi alakja.”

Rákóczi és felsővadászi II. Rákóczi Ferenc birodalmi hercegnek, erdélyi fejedelemnek, a magyarországi szövetkezett rendek vezérlő fejedelmének, a Habsburgok elleni szabadságharc vezérének küzdelmes szabadságszeretete, papírra vetett munkássága, személyes példamutatása nem csupán korának szellemi fejlődésére volt hatással. Életműve, történelmi szerepe máig sugárzik, és hasznos iránymutatóként szolgál a jövő emberének (mindenekelőtt nekünk, magyaroknak).

Életének bármely időszakát tanulmányozva nagyszerű mintákat nyerhetünk a becsületesség gyakorlati megnyilvánulásairól, a vallásos hit, a nemzet iránti elkötelezettségről, az elnyomással szembeni következetes harcról, a megalkuvást, a személyes előnyöket elutasító magatartásról. Mielőtt néhány pillantást vetnénk ezekre, futólag villantsuk fel életútjának néhány fontosabb mozzanatát.

1676. március 27-én született a Bodrog partján fekvő Borsiban (ma Borša, Szlovákiában), I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelem és gróf Zrínyi Ilona házasságából. Édesapját korán, születése után bő három hónappal elveszítette. Édesanyja 1682-ben férjhez ment késmárki gróf Thököly Imréhez, aki a kis Rákóczit korán megismertette a katonai táborozások viszontagságaival.

1685-ben édesanyjával, Zrínyi Ilonával a császáriak által ostromolt Munkács várában tartózkodott, és már gyerekfejjel buzdította, lelkesítette a vár védőit. A kapituláció után Bécsbe vitték, anyjától elszakították, és nevelésének felügyeletét Kollo­nich Lipót püspökre, a későbbi bíboros-érsekre bízták. 1690-től a prágai egyetemen tanult. 1693-tól egy évig Rómában tartózkodott, és művészeti tanulmányokat folytatott. 1694 tavaszától Sáros vármegye örökös főispánja lett, majd a franciák ellen hadakozó császári seregekhez utazott a Rajna mellékére.

Emléktábla a borsi várkastély falán

1697-ben Thököly bujdosó kurucai felkelést szerveztek Hegyalján, és őt akarták megnyerni vezérüknek. Rákóczi elhatárolódott tőlük, s hogy a gyanú árnyékát is elkerülje, Bécsbe utazott. Visszatérése után szoros barátságot kötött gróf Bercsényi Miklóssal, a Habsburgoktól független Magyarország elkötelezett hívével, aki meggyőzte őt a Lipót-féle abszolutizmus tarthatatlanságáról. Rákóczi (francia kezdeményezésre) 1700-ban kapcsolatot teremtett XIV. Lajos francia királlyal.

A bizalmába férkőzött közvetítő, François Joseph Longueval kapitány árulása nyomán 1701-ben nagysárosi kastélyában letartóztatták, és a bécsújhelyi börtönbe szállították. Szabadulását feleségének (Hessen-Rheinfelsi Sarolta Amália hercegnőnek), de főként egy másik kapitánynak, a porosz Gottfried Lehmannak köszönhette, aki az őt őrző dragonyos szakasz parancsnoka volt. Lehmann dragonyos egyenruhát szerzett Rákóczinak, és úgy szöktette ki börtönéből (a kapitányt emiatt nemsokára halálra ítélték, lefejezték és felnégyelték).

Rákóczi Lengyelországba menekült, ahol találkozott Bercsényivel. Azt tervezték, hogy lengyel, bajor, svéd és francia segítséggel térnek vissza Magyarországra. 1703-ban a tiszaháti felkelők követei felkeresték, és kérték, álljon a kuruc mozgalom élére. Rákóczi június 15-én találkozott a magyar határon Esze Tamás gyengén felfegyverzett csapataival, akikkel a vereckei szoroson keresztül bejött az országba. Bercsényi egy lengyel zsoldos csapattal csatlakozott hozzájuk, s ezzel kezdetét vette a gyorsan terebélyesedő szabadságharc, amely idővel a magyar nemesség színe-javát is Rákóczi mellé állította.

Rákóczi és hívei szinte a semmiből hozták létre azt a sokszínű, reguláris hadsereget, amely éveken keresztül méltó ellenfele volt a kipróbált, jól szervezett császári seregeknek, illetve a császári zsoldban álló szerb és horvát felkelőknek (a felvidéki szlovákok elődei, a tótok, valamint a ruténok nagy része Rákóczi oldalán harcolt). Rákóczi több nevezetes ostromban és csatában (Tokaj, Szatmár, Szeged, Esztergom, Pudmeric, Trencsén, Romhány stb.) személyesen vezette seregét. 1704 végéig szinte az egész ország a kurucok kezén volt. A háború ettől kezdve váltakozó szerencsével folyt, de 1706 után már nem volt kétséges, hogy a fejedelem seregei fokozatosan visszaszorulnak.

A felújított borsi várkastély

A veszteségeket Bottyán János generális és más neves hadvezetők dunántúli, ausztriai sikerei némileg enyhítették, az ország kimerülő erőforrásai azonban egyre nagyobb gondokat okoztak Rákóczinak. Az 1707-es ónodi országgyűlésen a Habsburg-házat trónfosztottnak nyilvánították, az erőviszonyok viszont egyre inkább a Habsburgok javára változtak, és ősztől egyre többen álltak át a császáriakhoz. I. Péter cár titokban szövetséget kötött Rákóczival, de ez a svéd–orosz háború miatt nem járt együtt katonai segítséggel.

Az 1709. szeptember 11-én vívott Malplaguet-i csatában a császári és a velük szövetséges hadak legyőzték a franciákat, így I. József császár nagyobb lendülettel folytathatta a kurucok elleni háborút. 1710-ben Rákóczi kereste a megegyezést, és egyik hadvezérét, gróf Károlyi Sándort bízta meg a tárgyalások folytatásával. Károlyi és Pálffy János császári tábornagy 1711. április végén (Rákóczi beleegyezése nélkül) Szatmáron megkötötték a békét, s ennek következtében a kuruc sereg (mintegy tizenkétezer fő) a majtényi síkon letette a fegyvert.

Rákóczi nem fogadta el a számára felajánlott lehetőséget (meghódolása esetén valamennyi birtokát megtarthatta volna), ehelyett a száműzetést választotta. Előbb Franciaországba, majd 1717-ben Törökországba ment. A Habsburgok követelték kiadatását, a szultán azonban ezt nem teljesítette. Rákóczit és társait végül Rodostóban telepítették le. A fejedelem ott hunyt el 1735. április 8-án. A rodostói száműzöttek földi maradványait csak 1906-ban sikerült hazahozni és magyar földön eltemettetni (Thaly Kálmán történész ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett). Rákóczi személye még ekkor is gondot okozott a bécsi udvarnak, mert az országot megmozgató rendezvénysorozaton nem képviseltette magát, a katonatiszteknek pedig megtiltotta a laktanyák elhagyását.

Rákóczi állhatatossága, a nemzet függetlensége és szabadsága iránti elkötelezettsége különösen szembetűnő, ha egyes küzdőtársai megingására, árulására gondolunk. A Habsburgok ugyanis nem csak fegyverrel próbálták megtörni és leverni a szabadságharcot. Rákóczi katonai sikereinek láttán mozgásba hozták és egyre nagyobb aktivitásra késztették ügynökeiket és kémeiket. Ezek elsősorban a fejedelem főembereit, a tábornokokat és a várkapitányokat vették célba, de tevékenységüket kiterjesztették a kuruc főtisztekre és tisztekre is.

A sárospataki Rákóczi-várkastély

Az ügynökök a szabadságharc legendás hadvezéreit kecsegtető ajánlatokkal bombázták, s ezt tette maga gróf Pálffy János császári tábornok, horvát bán (később nádor) is. Az aknamunka olykor sikerre vezetett, hiszen akadtak, akik végül gyengének bizonyultak és engedtek a csábításnak. Olyan emberekről van szó, akik éveken keresztül méltó társai voltak a fejedelemnek, és az első vonalakban szereztek nevet, dicsőséget önmaguknak és a kuruc fegyvereknek. Közülük a legismertebbek: Bezerédj Imre és Ocskay László brigadérosok.

Bezerédj, aki már a spanyol örökösödési háborúban, a franciák elleni hadakozásokban is jeleskedett, 1704 nyarán fogadott hűséget a fejedelemnek. Főként a Dunántúlon és Alsó-Ausztriában végrehajtott rajtaütéseivel és merész portyázásaival szerzett hírnevet magának. Különösen kitűnt bátorságával 1705 telén, a harmadik szentgotthárdi csatában. Feljegyezték róla, hogy a harcok során hetvenkét ellenséges tisztet ölt meg, de legyőzött ellenfeleinek száma ennél jóval több lehetett. Rákóczi 1706 nyarán léptette elő brigadérossá.

A fejedelem iránti hűsége 1707 végétől kezdett ingadozni, amikor titkos kapcsolatba került Pálffyval, aki a következő évben rávette az átállásra. Bezerédj 1708. szeptember 5-én tervezte a császáriakhoz való csatlakozást, mindössze egy héttel Ocskay átállása után. Kétezer vitézét is átvitte volna a császáriak táborába, de Nemeskéri Kis Pál főhadnagy és Horváth István zászlótartó egy nappal korábban fölfedte, s ezzel meghiúsította az árulást. A brigadéros katonái így elkerülték azt a fajta megrázkódtatást és megaláztatást, amelyhez hasonlót Ocskay ezrede élt át a parancsnok árulása és a kényszerű átállás miatt.

Esterházy Antal kuruc tábornagy Bezerédj Imrét öt társával együtt elfogatta és vasra verve Rákóczihoz küldte. A kuruc országgyűlés Bezerédj-t és alezredesét, széplaki Bottka Ádámot pallos általi halálra ítélte, míg mezőszegedi Szegedy Ignác őrnagynak, Ujkéri Jánosnak és Pöstyéni Jánosnak megkegyelmezett. A rettenthetetlen brigadérost és Bottka Ádámot 1708. december 18-án Sárospatakon lefejezték.

Rekonstruált Rákóczi-zászló a borsi kastélymúzeumban

Ocskay László, miként Bezerédj, már a franciák ellen is harcolt. Vitéz katona volt, de kihágásai miatt eleinte nem úgy alakult a pályája, ahogyan szerette volna. 1703-ban csatlakozott a szabadságharchoz. Annak kezdeti időszakában már nagyszerű haditettekkel vívta ki Rákóczi elismerését. Huszárjaival főként Felső-Magyarország nyugati tájain, Morvaországban és Ausztriában aratott hadi sikereket.

Csupán érdekességként említjük, hogy 1703 novemberében, a zólyomi csata előtt Ocskay emlékezetes párbajt vívott Bottyán János ezredessel, aki akkor még a császári seregben szolgált (gróf Forgách Simonnal és gróf Esterházy Antallal, a későbbi kuruc tábornokokkal együtt). A hatvanéves Bottyán ezredes az ellenséges kurucok legvitézebb katonáját hívta párbajra, amit a huszonhárom éves Ocskay László ezredes elfogadott. Először kopjával, majd karddal támadtak egymásra, de egyikük sem tudott a másik fölé kerekedni. Ezután pisztollyal próbálkoztak. Bottyán lövése eltalálta Ocskay mellvértjét, ami behorpadt. A kuruc ezredes nem vált harcképtelenné, pedig orrán-száján folyt a vér. Visszalőtt, és golyója a páncél mellett Bottyán oldalába fúródva elakadt a ge­rinccsontban. A párviadal után a két sereg összecsapott, és a harc a kurucok győzelmével végződött. Bottyán ezután Esztergomban kezeltette magát. Szerencsésen kiheverte a súlyos sérülést és hamarosan csatlakozott Rákóczihoz, akihez haláláig (1709) hűséges maradt.

Ocskay 1704 végén, a nagyszombati csatában nyújtott kiváló teljesítményével lenyűgözte Rákóczit. A fejedelem 1705 nyarán előléptette brigadérossá, két évvel később pedig sztropkói birtokadománnyal is elismerte vitézi érdemeit. 1708 augusztusában a hajdani ellenfél, Bottyán generális őt küldte az ostromlott Nyitra felmentésére (Ocskay ekkor már titokban eldöntötte, hogy a császáriak oldalára áll). Bánlaky (Breit) József erről így írt A magyar nemzet hadtörténelme című nagyszabású művében:
Bottyán János „megtudta, hogy Pál­ffy Nyitrát ostromolja, ennek megsegítésére, illetve a vár felmentésére Ocskay Lászlót küldte ki ezredével, meghagyván neki, hogy Pálffyt hátba támadja, miáltal az két tűz közé került volna. De Ocskay, akit a bán Pyber László püspök által már előzetesen megnyert, most elérkezettnek látta a kedvező alkalmat átpártolásának, illetve árulásának végrehajtására. Közeledéséről és szándékáról Pálffyt titokban tudósítván, Ocskay ahelyett, hogy az ostromlókat hátba támadta volna, augusztus 28-án Pereszlénynél az ellenség kellős közepébe vezette mit sem sejtő ezredét, ahol az körülfogatván, a labancokhoz átállni kényszeríttetett. Azonban 900 lovasából 400 azonnal, az év végéig pedig a többiek is majdnem valamennyien visszaszökdöstek a kurucok táborába.”

II. Rákóczi Ferenc fejedelmi címere a kassai Rákóczi-házban

II. Rákóczi Ferenc fejedelem erről az eseményről így számolt be az Emlékiratok című visszaemlékezésében (Budapest, 1985):
„Soha még vereség ennél szégyenletesebb és szánalmasabb nem volt, és nem is voltak még csatavesztésnek szerencsétlenebb következményei. (…) Bercsényi harmadnap érkezett, és tőle tudtuk meg, hogy Ocskay titkon megegyezett Pálffyval, és vele egyetértésben mit sem sejtő ezredét hozzá vezette, az ellenséggel bekeríttette, kinyilvánította előttük szándékát, és mindet kényszerítette, hogy vele együtt a németek pártjára álljon. Ocskay nem sokáig élvezte a császáriak jutalmát, mert még ezen a télen (valójában a következőn – B. A.) elfogta őt egy érsekújvári portyázó csapat, és Érsekújvárt, mint a haza árulójának levágták a fejét.” (Vas István fordítása.)

A kurucok táborába visszatérő névtelen magyar vitézek jelesre vizsgáztak becsületességből, a fejedelem és a haza iránti hűségből. Áruló vezérüket egy évvel később fogta el Jávorka Ádám érsekújvári hadnagy, aki portyázó csapatával 1710. január 1-jén este Verbónál, az Ocskó felé vezető úton, lesben állva várta a hazafelé tartó császári ezredest. A kurucok Ocskay kísérőinek nagy részét levágták, őt pedig élve vitték Érsekújvárra.

Ocskay ismét hűséget akart fogadni a fejedelemnek, de erre már nem kapott lehetőséget. A hadbíróság gyorsan döntött a sorsáról: Érsekújváron 1710. január 3-án lefejezték, majd fejét a vár fokára tűzték. A folytatásról ezt írta Zolnai Béla: „Heister császári tábornok »viszonzásul« három fogoly kuruc tisztet fejeztet le: Fodor László dandárnokot, Wolfart Ádám ezredest és Palkovics Ferenc főhadbiztost. Az érsekújvári kurucok erre több fogoly német tiszt föl­akasztásával feleltek…”

II. Rákóczi Ferenc sírja a kassai Szent Erzsébet-dóm kriptájában

Ocskay és Bezerédj esete jól szemlélteti, hogy a vitézség és a becsület nem feltétlenül összetartozó, egymástól elválaszthatatlan fogalmak, hiszen árulóként is helytállhat valaki a küzdőtéren, vagyis harcolhat bátran és eredményesen a rossz oldalon. Ocskay és Bezerédj nevét megőrizte az utókor, de alakjuk már soha nem jelenhet meg az árulás szégyenbélyege nélkül.

Pálffyval végül maga Rákóczi is találkozott 1711 végén Vaján. Ekkor már nem lehetett kétséges a Habsburgok elleni szabadságharc végső kimenetele. A fejedelem emlékirataiból jól kirajzolódik, hogy ő, az ország egyik legnagyobb földbirtokosa, akinek mindenki másnál több veszítenivalója volt, miként viszonyult a saját személyes érdekeit érintő ajánlatokhoz:

„Amikor egyedül maradtunk Pál­ffyval, biztosított a császár jóakaratáról, és arra buzdított, írjak e fejedelemnek egy hódoló levelet, és ha ezt megteszem, biztosíthat róla, hogy a császár a nemzetnek éppúgy, mint az erdélyieknek, megadja törvényeken alapuló minden szabadságát és általános bocsánatot mindazoknak, akik még fegyverben vannak. Ami pedig az én személyemet illeti, nincsen olyan becsület, méltóság, kedvezés és vagyon, amelyet ne remélhetnék, az erdélyi fejedelemség kivételével. Arra kért, fontoljam meg éretten ügyeim állását. (…) Biztosítom róla, hogy mindent a rendek elé terjesztek, és mint vezérlő fejedelmük elfogadom és aláírom mindazt, amit érdekeikkel megegyezőnek találnak. De ami az én személyemet illeti, én abban nem veszek részt, mert jól tudom, hogy a császár miniszterei nem engedik majd, hogy a nemzet a szerződés gyümölcseit élvezhesse, és így egy napon majd hazám árulójának tekinthetnek, aki személyes érdekeit előnyben részesítette a nemzet érdekeivel szemben”.

Rákóczi-emlék a kassai Szent Erzsébet-dóm északi falán, a kripta fölött

Zolnai írta: „Egymillió holdon fölüli birtokát, amely elszórtan a Vágtól a mármarosi havasokig, a Sebes-Köröstől a lengyel határig feküdt, a szatmári béke (1711) után elkobozza a király. Labanc főurak, Illésházy Miklós udvari kancellár, az Erdődy grófok, Althan Mihály gróf öröklik a száműzött parkját, kastélyait, földjét, hű jobbágyait.”
Rodostóba való távozása (1717) előtt Rákóczi a Párizs melletti Grosbois-ban, a kamalduli szerzetesek ottani rendházában élt. Végrendeletében később meghagyta, hogy bebalzsamozott szívét, valamint vallásos munkáinak kéziratait Grosbois-ba vigyék, ami 1735 után Mikes Kelemen jóvoltából valóban megtörtént. Szívét állítólag arany szelencébe zárták, s a szerzetesek Yerres település templomának temetőkertjében méltó helyre temették. A sír és a rendház a „nagy” Francia forradalom pusztításainak martalékává vált, ami akár szimbolikus jelentést is adhat a magyarok és a franciák mozgalma közötti különbségnek. Rákóczi ottani emlékét az a forradalom pusztította el, amelynek semmi köze nem volt a fejedelem tiszta szabadságeszményéhez, s amelynek hármas jelszava (Szabadság, Egyenlőség, Testvériség) mögött káosz és értelmetlen terror uralkodott.

1935-ben, II. Rákóczi Ferenc fejedelem halálának kétszázadik évfordulója alkalmából jelent meg a Rákóczi Emlékkönyv, amelyben Ravasz László, a nagy tudású református püspök írta: „Valahányszor Mohi, Mohács, Világos és Trianon hangulatába kerülünk bele, a gomolygó érzelmi hullámokból kiválik a Rákóczi alakja, akiben személyesül s egyszersmind tárgyiasul az örök magyar érzés.”

Valóban, az örök magyar érzés, a „mi a magyar?” sokat boncolgatott kérdéskörének számos elemére adhat egyszerű és jól érthető feleletet Rákóczi életútja, egyenes és következetes álláspontja olyan − a nemzet szempontjából sorsdöntő − ügyekben, amelyekhez hasonlókkal ma is gyakran szembesülhetünk.

Bánó Attila

(Részlet a szerző 44 meghökkentő eset a magyar történelemből című, a budapesti Athenaeum Kiadónál 2016-ban megjelent kötetéből)