Magyar anyanyelvünknek 1919-től a jogok bősége helyett az elnyomás változatainak legsajnálatosabb sokfélesége jutott ki a teljes elhallgattatástól a csonka elismerésig és részleges elfogadottságig. Olyannyira igaz ez, hogy erdélyi magyar tapasztalatokra építve, két társadalmi rendszer és számtalan rezsim eszközeinek elemzése alapján a nyelvi jogfosztás egész jelenségvilága leírható. Esetünk annál alkalmasabb e fájdalmak tudományos vizsgálatára, mert legalább évszázadig élvezett hivatalos státusból letaszított nyelvről van szó, mely regionálisan állami hátterét elveszítve is számottevő tömegek anyanyelve maradt. E harcban csupán részleges sikereket jeleznek jogszabályaink, melyek például előírják az anyanyelvű oktatás lehetőségeit, vagy azt, hogy amely településen 20 százalékot elér a kisebbségek lélekszáma, ott a hivatali ügyintézésben, feliratokban ennek nyelvhasználatilag is érvényesülnie kell.

E jogi garanciák önmagukban persze még távolról sem kielégítőek, nagyot tévednek, akik szerint a maximum lenne az, amit mi csak az elfogadható legkevesebbnek tartunk. Nagyok az állam adósságai közösségünk felé. Baj van azonban más tekintetben is: a hivatalnoki mentalitás, az íratlan viselkedési szabályok, melyek a közszférát uralják, tulajdonképpen a de jure létező normát állandóan visszavonják, de facto nem létezővé teszik.

Eszembe jut, amit az Európa fővárosában nemrég még éles formában dúló, de ma lappangó formában sem nyugvó nyelvi harcról olvastam. A flamand nyelv használati körének bővítésében érdekeltek akkor valósággal bojkottálták ama hivatalokat, üzleteket stb., ahol csak franciául voltak hajlandóak érteni az alkalmazottak. Csíkszeredában a napokban egyszemélyes tiltakozásba fogott egy SZNT-vezető a törvényszék előtt, így híva fel a figyelmet ama megalázó helyzetre, melyben nyelvünknek része van a hazai igazságszolgáltatásban. Nyugodtan kijelenthetjük, csak formailag egyszemélyes az akció, itt tömegek igazságérzete adja a tiltakozás fedezetét és ennélfogva erejét is.