Hogy mégis a Tamási Áron Színház tartott előadást a színházi világnapon, mégsem véletlen. Nem illetlenség a meghívottakkal szemben, de a legudvariasabb gesztus, mit a színházba járók kaphattak. Poros, de szeretett fészkünkben az elmúló utóbbi két évtizedben jó néhány színházfesztiváli kísérletnek lehettünk tanúi, e mostani messze a legkiemelkedőbb mind közül. Nem véletlenül. Két hétbe sűrítve a legkülönbözőbb stílusú és tematikájú előadások, erősek és erőteljesek, különböző nemzetek különféle játéka, más és más nyelveken, mégsem érthetetlenül. Annak sem, ki rutinos színházjáró szakmai vagy reprezentatív okokból, annak sem, ki csupán ez alkalommal szembesül a tömény színházmérgezéssel, annak meg különösképp nem, ki csak egész egyszerűen szereti a színházat. Nincsenek véletlenek, nem a sors szeszélyes játéka, hogy a Tamási Áron Színház most szervezi a Reflexet, hogy most került eddigi léte során a legmagasabb csúcsra, hogy a csonkaországon kívüli magyar kőszínházak közül a legtöbb Jászai-díjas művésze van, hogy a Kárpát-medencei színésztársak e társulat megálmodójának és összekovácsolójának szavazták a Kaszás Attila-díjat, hogy a román színházi szövetség évek óta a hazai színjátszás élvonalába sorolja, s idén is annyi kategóriában nevesítette, miként az sem véletlen, hogy e két hétben minden este szűknek bizonyult a színház terme. Mind-mind annak bizonyítéka: a színház az a tükör, melybe a mindennapos színjátékok után üdítő belenézni.