A nagyszülők jogaA gyermekek védelmében ki szólalhat fel?

Hiányzott az apa

Aranka házassága sem sikerült jól, az esküvő után meglehetősen hamar nyilvánvalóvá vált, elválnak útjaik. A nyolcvanas évek elején-közepén sem volt könnyű az egyedülálló anyáknak, ezért Borókát egyéves korától öt éven át az ő szülei nevelték. Aranka szerint Boróka ezt az időszakot határozza meg konfliktusuk alapjaként: miért vált el édesapjától, miért kellett neki apa nélkül felnőnie, és miért „dobta el” őt édesanyja annyi időre?

Ezekben a szavakban és szemrehányásokban nincs sok igazság – állította Aranka. Igaz az, hogy elvált, de nem ezért kellett Borókának egykeként és apa nélkül felnőnie. Volt férjéről kiderült, nem az a kimondott apatípus, nem is mutatott nagy érdeklődést lánya iránt. Sepsiszentgyörgyről több megyé­vel arrébb költözött, új családot alapított, s csak nagyon ritkán jutott eszébe Boróka. Egyetlen alkalom volt, amikor egyik gyermekével látogatóba jött lányához; becsületesen vendégül voltak látva, szállásuk is biztosítva volt. Nemcsak az apa, de a lánya sem nagyon hiányolta  tinédzserkorban az apját. Amikor Aranka bátorította, néha írjon levelet, bár húsvétkor vagy karácsonykor üdvözlőlapot, azzal hárította el a feladatot egyetlen vállrándítással: hogyha az apja nem ír, ő miért tegye?

Észrevett jelek

Boróka felnőtt, maga is családot alapított. Bár az anya-lánya kapcsolatuk nem volt soha tökéletes, mellőzni tudták véleménykülönbségeiket, és Aranka tevékeny részt vállalhatott két unokája nevelésében. Tizenöt év után Boróka is elvált. A gondok akkor törtek igazán felszínre, amikor a lányoknál a vélt betegségjeleket Aranka elkezdte észrevenni. Vajon egyikük miért rágja a körmét, a másiknak miért fáj folyton a feje, vagy miért nem vette be pajzsmirigyproblémáira a gyógyszerét? Miért van az, hogy amit közösen délután megtanultak, másnap az iskolában nem tudja? Hogy valami nincs rendben, látszik, nincs kipihenve a harmadikos gyermek, jelezte a tanítónő is, az édesanyja pedig nem tett semmit. „Észrevételeimet nem úgy reagálta le, ahogy elvártam volna. Nem orvoshoz, pszichológushoz vitte, hanem engem kezdett támadni. Én nem vihettem szakemberhez. Mindenhol azt mondták, nincs jogom hozzá, csakis a nevelésükért közvetlenül felelős személyek kérhetik azt, a nagymama nem.”

Kettőjük legnagyobb konfliktusa akkor robbant ki, amikor az egyik gyermek rosszul lett az iskolában, és a sürgősségre vitték, de hiába próbált érdeklődni,  lánya a telefont nem vette fel, később nem hívta vissza, ő pedig válaszok hiányában csak aggódni tudott. „Hogyhogy nem az én vagy az én dolgom is? Ezért fordultam egy pszichológus tanácsára a bírósághoz: állapítsák meg, mint nagymama jogom van látni unokáimat, jogom van tudni sorsukról és egészségi állapotukról. Azt kértem, ezt ne vitassák el – főleg úgy, hogy édesanyjuk nem a legodafigyelőbb szülő” – mondotta Aranka.

Az unokalátás joga

Mondani sem kell, a per elindítása még tovább mélyítette a szakadékot anya és lánya közt. Előzőleg gyakran voltak a gyerekek Arankánál, gyakran nála aludtak, a babagyűjteményük jelentős részét is ott tartották, de aztán hirtelen ritkulni kezdtek a látogatások. Ha vásárolt valamelyik lánynak ajándékot, az nem feltétlen vitte el, „ottfelejtette”.

A nagymamától való elidegenítés egyre inkább nyilvánvaló lett. A gyámhatósághoz a vejével együtt fordult, jegyzőkönyv is készült arról, amit az apuka nyilatkozott (míg az anya az ágyban feküdt, a kicsi gyerek éhesen maradt, megmagyarázhatatlan kék nyomokat látott a testén). Kiderült, arra is volt példa, hogy a 12 éves és a két évvel fiatalabb húgát hétfő reggeltől szerda estig inkább magára hagyta, mint hogy nagyanyjukat kérte volna meg gondozásukra. A gyermekjogvédelmi hivatalnál jelezte, a családnál gondok vannak, vizsgálják meg a helyzetet, de – ő úgy látta – a formális szociális ankéttal letudták feladatukat, közbelépni nem akarnak.

Mi lehet a gyermek szavai mögött?

A per csúnyán, kölcsönös vádaskodással zajlott. Hogy a gyermekeket felbiztatták, vagy csak a maguk módján megfelelni akartak a hozzájuk legközelebb állónak, nem tudni, de tény, nagyon kemény vádak is elhangzottak. Aranka szerint természetesen semmi alapja sincs annak, hogy sok évvel ezelőtt egy magyarországi kirándulás alkalmával úgy megütötte volna egyiküket, hogy eleredt az orra vére, az pedig egyenesen abszurd, hogy egyiküknél olyan helyre nyúlt volna, „ami neki nem jó”. A vallomás következményeként a gyermekjogvédelmi hivatal az ügyészségen feljelentést tett, de ennek végül nem lett folytatása, mert a gyermek elismerte, szavainak nincs alapja, „csak úgy” mondta.

Aranka a fentiek miatt fordult lapunkhoz. Hivatkozott arra, hogy olvasta A gyermekbántalmazás neve: szülői elidegenítés című, február 27-én megjelent riportunkat, melyben Papp Adolf, a Kovászna Megyei Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság igazgatója úgy nyilatkozott, a hivatal alulfinanszírozott, nincs olyan szakemberük, aki igazságügyi pszichológusi státussal rendelkezik, és egyértelműen megállapíthatná, a gyermek szavai mögött mi rejtőzik. Aranka elmondta, esetében a bíróság előtt tett tanúvallomásában az egyik unoka olyan kifejezéseket használt, amelyek egyértelműen nincsenek a szótárában, és érződik, nem saját tapasztalatát osztja meg, azaz valaki felkészítette, mit kell mondania. „Kellene hogy legyen valaki, aki észreveszi a befolyásolást vagy azt, hogy két tanúvallomás között jelentős ellentmondások vannak, és észleli, ha a gyermek érzelmi elidegenítés alatt áll.

Hasonlóképpen azt is észlelniük kellene, hogy a láthatóságért küzdő és a gyermekek életét befolyásoló döntésekbe beleszólást kérvényező önzőségéről van-e szó, vagy a jóindulatáról. Milyen a gyermekek egészségi állapota: olyan, mint mondom én, azaz nagyobb odafigyelést megkövetelő, vagy pedig, amint állítja édesanyjuk, minden rendben. Meggyőződésem, a gyerek szorongása, pánikrohamai és a családi konfliktusok következményei nem vizsgálhatók pusztán a gyermekekkel folytatott beszélgetések alapján. Fontos lenne a család felnőtt tagjait is bevonni a vizsgálatba, különösen azt a szülőt, akivel a gyermek a legtöbb időt tölti. Csak így lehetne feltárni a problémák forrását és célzottan beavatkozni. Nem mondom, hogy a gyermekjogvédelmi hivatal munkatársai rosszindulatúak – bár szerintem az általuk készített jegyzőkönyvből maradt ki fontos dolog –, s tényleg odafigyelnek ezen kérdésekre is, de sajnos nagyon sok időbe, évekbe telik a kivizsgálás, a gyermekek pedig abban az időszakban nem jutnak valós segítséghez. Ha a kivizsgálási folyamat valamilyen módon, akár törvényileg felgyorsítható lenne, országszerte gyermekek ezrei nőnének fel jobban, egészségesebben” – jelentette ki Aranka.