A szembejövőnek

Kós Károly születésnapjára

Jöttél patamorajt túlkiáltó szónak,
zsúpot rakni megrokkanó hónak,
tornyot szétzüllött harangszónak.
Jöttél szelet állni – széledőkkel szembe,
boka-harapdáló
                    történelembe
Hódítani jöttél, nem hódolni,
töredelminket megmódolni –
de hát… ki segít Táltoson,
akin – bőrét megszikkasztván –
e rút idő is átoson?!

Tornyuló tornyaidban süket
harangok: elhullatják nyelvüket,
s lám, bimmtelen és bammtalan
lengésük milyen hasztalan! –
szegd fel fejed! szótlan fejed,
a jódos fényben lesütöttet!

Még zúg a szél körötted!
Még zúg a szél körötted!

Az utolsó bányaló

Kétezer év az idő tárnáiban
körbe-körbe,
vagy a Názáreti jászlához kötözve
elég volt.

Megkövesedtek szemeim immár,
elszenesedtek a fojtó feketeségben,
imbolygó lámpák, álfények, áligazságok
fároszai örvénylő mélybe lehulltak.
Örökkön a semmi fekete falába
ütődöm e kényszerű, konok egyhelyben-menetelésben.
Ha felkapom néha a fejem, ne remegjetek,
nem lázadok még,
csak a köröttem zúgó milliárdéves
fűzizegést és lombsusogást hallgatom,
ó, mert micsoda hersegő,
harapnivaló kincsei
porlanak itt a világnak.

Csak most, hogy a szügyemre rakódott
veríték csatakos fénye átsüt a bőrön,
s forró ragyogás világít át már énbennem
minden tájat,
habosodik bennem a vér,
sörényem merevedik,
patám keményedik,
feldübörög és átüti a nyirkos éj falát –
s a fény, a fény, az örökkön beígért,
örökkön dugdosott, záporzó földi fény
bombáitól gyönyörű testem robban,
szétomlik húsom rózsaszín cafatokban…
Egyétek!

Egyszer majd arcom is elkészül

Halálos ágyán tíz szikrázó ujjal anyám
még lefejtette arcát –: viseld egészséggel, fiam!
Széthordanák úgyis férgek a föld alatt,
fölzabálnák csigák és pondrók,
pedig kislánykorom szalad véle, kötényéből
magot szórva a libatoppos udvaron,
keringnek benne az első bálok,
pelenkamosások, jaj, de megvénült ez az arc is, fiam.
Szinte nem is az enyém, oly messzire költözött,
idegen mosolyok ringják körbe, fekete-
kendős, kalapos bólogatók,
vigyetek innen már haza engem, fiam,
eleget ültünk nyakukon,
lám, telistele az utak emberekkel,
egymás sarkába hágva
hová türemlenek oly eszeveszetten,
tegyék majd keresztbe koporsómat,
csak az anyák koporsóin átlépve
tülekedhessenek ki e világból!

És jöjjetek el a temetésemre, fiam,
ne a végtisztesség végett, csak hogy együtt
legyetek végre mind,
kik ma még falak mentén lopakodtok,
lesütött szemmel kerülvén egymás tekintetét:
szikrázó szemmel álljatok körbe néha egy gödröt,
hátha megvillan odafönt az ég.

Simítsd csak arcod vissza, jóanyám
csupa vérző hús, szikrázó csont mögötte az idő.
A te gyönyörű orcád régóta rásimult a tájra,
két szemedből szivárog a Nyikó, a Küküllő
homlokod mögött a Hargita
gyorstarlásos, málnavészes boltja.

Kislányos, vénült arcvonásaiddal
mit kezdhetnék, anyám?
Maholnap hadba kell szállnom,
az első ellen összecsuklana
a nevetéstől, fölemelvén sisakrostélyomat:
vállamra borulna, úgy röhögne,
hogy micsoda szelíd kislányokkal
küldték megküzdeni a villámos ég alatt.
Elsírná aztán: neki anyja, húga,
gyermeke van, minek közibénk vérzivatar?

Billeg ujjaid közt a húsjegy, kenyérjegy,
búcsúzol, anyám.
Arcod a vizeké, füveké, köveké,
magukra ők öltik lassúdan.
Anyaöl-szőtte villámaidból
elkészül egyszer majd az én arcom is:
szikár lesz, fanyar és kemény,
akár e költemény. 

Kockázat

Míg valahol az istenek
aludtak mély, atlanti csendben,
gondoltam, játszom egy kicsit –
s a tigrist megszelídítem.

Labdázgat itt a pamlagon a
földgolyóval – nézem:
ha fölzúgna most a vadon,
rámenne ezer évem. 

Magyarország

Mert kebledre betegen mentem,
s találtalak még betegebben,
megvirradt lázban égő orcád,
óvlak hát, kicsiny Magyarország.

Mennyi bigottság, s mennyi átkot
ont abroszodra külkocsmátok,
hol lumpol, rabol, vagy csak szájt tát
csökött néped, kis Magyarország.

A nagy Söntésben sokan állnak,
s tán szíved sorsán muzsikálnak,
de ginre, koncra les a zsebrák,
szánlak, ó, kicsiny Magyarország.

S kik éldelnek csak csirkelábon,
azok lesik, fönn merre álom-
kószál a jövő-menő jószág.
Gyötörlek, árva Magyarország.

Ha éhes voltam, ennem adtál,
ha fáztam, kínnal betakartál,
de takarómat elloptátok,
s majdnem e kis Magyarországot.

Erdélyi volnék, malomkő van
nyakamban, úszni így tanultam,
s világtengeren vérem átráng
véled, te tutaj-Magyarország. 

Vándor

Bizony majd egyszer én is elmegyek,
vénen talán, ha szívinfarktus, rák,
a kegyes májcirrózis s egyéb nyavalyák
nem jönnek értem – csak e lengeteg,
léptem vigyázó hársfarengeteg.

Mezítláb mennék – óvnak is nagyon:
talpégető az út e századvégen át;
nyűtt bakancsom vállamon átdobom,
megrághatják botom az útszéli kutyák,
a könnyű félszeknek is ott a horgasín,
s árnyékként elkísérnek ellenségeim.

Voltam, ki voltam: végekről való
konok és büszke fajta, aki verebet
s kőszáli sast tenyérből etetett,
aki bátran gázolt a Semmibe,
bár bakancsában dobogott szíve.

A lábbelit, azt persze vinni kell;
bár nem megyünk messzire – csak kikel
belőle s hazaszáll egy seregélycsapat,
míg kapcám szárítom a hold alatt.

De hitemet s háznépem nem hagyom:
egy bakancs-szegnyi csóré csillagon
tüzet rakok, s felhunyorognak, ím,
fényére az én ivadékaim.