A visszaemlékezéseket apró részekre bontotta, és ezeket témák szerint csoportosítva, mozaikként rakta össze a 20. század elmesélt történetét. Kovásznán diákszínpadot hozott létre, mely az általa rendezett előadásokkal húsz év alatt közel 600-szor állt közönség elé Erdély-szerte. 1990-ben megalapította a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesületet, mely a névadó Kőrösi Csoma Sándor emlékének ápolását tűzte ki céljául. Az általa 2022-ig vezetett egyesület évente megrendezi Kovásznán és Csomakőrösön a Csoma-napokat. Munkásságát több rangos elismeréssel díjazták: átvehette a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, a Magyar Örökség díjat és a Háromszék Kultúrájáért díjat is.

Idén jelent meg Töprengések könyve című új kötete, egyik ebben megjelent írásával köszöntjük a 90 esztendős Gazda Józsefet. Kívánunk jó egészséget és további gazdag alkotóéveket!

Gazda József: IS-IS (A hit)

„Lengenek zászók, mered a kereszt, 
Megyünk mindnyájan, fekete csuhások, 
Hívő lelkek és hitetlen pogányok
Valami ködös oltárkép felé.” 
(Reményik Sándor)

Egy „gyermekvers” jut eszembe, motoszkál bennem. „Süss fel, nap, fényes nap, Kertek alatt a kis bárány majd megfagy, Süss fel, süss fel, tavasz napocskája!” Magam előtt látom ősömet, a sokezer év előtti embert, amint a földön térdelve széttárja a karját s az ég felé fordítja a tekintetét, s könyörgőn fohászkodik. „Süss fel, nap!”

Ő még ő, annak a tudásnak, ismeretnek a töredékével, ami bennünk, mai emberekben már itt van, megvan, amivel mi – főleg az azóta fölhalmozott tudás, tudásunk révén – többek vagyunk nála. S egyszer csak felragyog a Napisten arca, s szórni kezdi a fényt s a meleget! Ő nem a természet törvényét látja ebben, hanem könyörgő fohászának a hatását, s annak az eredményét!

A görögök Uránoszt, az Ég istenét és Geát, a földanya-istent látták, fedezték fel, mint filozófiai és isteni valóságot, majd lennebb, képzeletük birodalmában az Olimposz hegyén lakó Zeuszt és a többi isteneiket – Ha­deszt és Poszeidont, Pallas Athénét és Vénuszt emberarcúnak s félig-meddig emberi természetűnek is képzelték el, s foglalták imáikba őket. Zeusz nőcsábász, ősnemző Isten is volt!

Vagy Hephaisztosz – aki akkor, már benne a vaskorszakban – mestere is volt a vaskovácsolásnak. Isteni munka (ez akkor még), isteni tudás is megtestesült benne!

A görögök isteneit örökölték át nagyjából a rómaiak, csak a nevek, megnevezések változtak, s a legendárium bővült valamennyit. Ám az ég-föld kettős itt is és ott is megmaradt, ma is összefogjuk a kezünket, s az ég felé – s egyben magunkba is – tekintünk, miközben imádságunkat mormoljuk. Az emberi Isten-látomás, képzelet a legnagyobb művészeknél is testet öltött már az ókorban, mondjuk ki ezt így is: a civilizáció hajnalán.

Mindig fent van ő! Fent valahol a magasban! Máshol hol is lehetne, hiszen felfelé tekintünk rá! Bár a ma embere már repülőinket fent a magasban röpteti, s űrhajóinkat még fennebb, de a titok megmarad titoknak, akár a lét titkai, Isten titkai is megközelíthetetlenek. Isten léte az egyetemesség rendjével, a teremtés csodájával magyarázható, de a magyarázat is a mi lelkünkben, annak csodájában van, csak ott található meg. Onnan tekint le ránk Isten, ránk, kiket a saját arcára tervezett-teremtett meg, gyúrt meg a sárból és lehelt belénk életet...

És hogy hol van az Ég? Azaz a Mennyek Országa? S hogyan is tölthette be a lelkeket a Hit? Ahhoz lélek is kell(ett), gondolat is kell(ett). Elképzelni az örök titokzatost, megérezni azt és vágyni is utána! Hol vagy, Isten?

Az állatvilág „gondolkodási szintjét” nem ismerjük. Az sincs kizárva – hiszen őnáluk is már-már hevesen jelentkeznek az érzelmek, a szeretet, a ragaszkodás, a hűség –, hogy bennük is valahol ott van már a Hit. Vagy annak a csirája. Hiszen Isten teremtményei azok is. S az ember? Ilyennek teremtett Isten, amilyenek vagyunk? S ha volt, meddig tarthatott a barbár kor? Nem, nem tudjuk követni a Csoda megtörténését. Vagy annyi csodának kellett történnie, amíg élet lett az élet, s ember az ember, hogy az követhetetlen. Megfoghatatlan, megfejthetetlen, egyszerűen csak csoda! Csoda az is, hogy élni kezd a sejt, cselekedni, „gondolkozni”, külön feladatok rengetegét kapja, s azokat el is végzi! Mássá és mássá lesznek a különböző sejtcsoportok, funkciót kapnak, ebben a funkcióban tökéletesednek. És mennyi idő kell egy-egy új funkció kialakulásához, beidegződéséhez, amikor kialakulnak az idegszálak, létrejön a „parancsuralom”, melynek központja lesz az agy! S onnan mennek parancsolatok! Ahogy élesedik az agy, többet lát meg, többet fog fel a feladataiból, vagy egyáltalán meglát valamit? Kellett, hogy legyenek apró lépések, aztán nagy ugrások! Száz meg százezer évekig lassú felhalmozódás, aztán egy-egy nagy ugrás! Bizonyára a teremtés hatodik napja sem egy napkeltétől napnyugtáig tartott, történt! Ez a „hatodik nap” tömörítés, summázás, egy nap akár százezer vagy millió évekig eltarthatott. Miközben bekövetkezhetett a csodának egy-egy lehetséges újabb megnyilvánulása.

Hogy ember lett az ember! De mikor? Még azt sem tudjuk, mikor és hogyan születtek a nyelvek, hogyan születtek az államok a végtelen és átláthatatlan múlt közelségében. Vagy a mítoszok? Egyiptom földjén, sumér, majd görög földön. Vagy még előbb? De akkor, ott már kellett lennie egy magas(abb) civilizációnak, melynek a kifejlődéséhez, szellemi továbblépéséhez szükségeltetett a közlésnek az írott formája is! Miközben megszülettek a társadalmi rétegződések, uralkodók, államférfiak, papság!

Napcsászár, Nap Isten fia? Sürgés-forgás Babilon földjén, aztán Athén Akropoliszán, Róma hét dombján, a Manhattanon, a torony – vagy a tornyok egyikének – a lábánál. Vagy – még előbb – a Nílus partján, Kairóban, Kheopsz, Kheffren és Mikorinosz fáraók piramisainál. És még régebb, Dzsószer fáraó lépcsőzetes falú piramisánál. Vagy a maják és inkák birodalmaiban. S ki tudja előbb mikor a múlt átláthatatlanságában.

Medrében halkan hömpölyög a Nílus vagy a Tigris vize, vagy csapkodja Atlantisz partjait az Atlanti-óceán. Az is megtörtént már, hogy kijöttek a medrükből a vizek, Özönvíz öntötte el a világot, a földet, fent hömpölyögtek a magasban hullámai. Isten parancsolatára épített, építhetett Noé bárkát, s oda menekíthette az állatokat és növényeket, hogy átvigye az életet a túlsó partra. Hogy mekkora volt a víz nagysága, nem tudjuk. Nem csak a legendákban, a Bibliában maradt fenn az emléke, hogy volt, régészetileg is bizonyítható, a nyomai is megmaradtak. Ám isteni parancsolatra: élhetett hát tovább az élet. Élhettek és élhetnek annak törvényei.

Emberek sokasága hömpölyög már ismét az úton. Sürög-forog a sokaság. Volt, hogy úgy hívták Őt, hogy Ménrót király, vagy Enkidu, vagy hogy IV. Ramszesz, esetleg úgy, hogy Cézár, vagy egyszerűen csak úgy, hogy Én. Én, aki hittem és hiszem, hogy fent valahol ott van a Mindenség ege, s ott van Isten! A jó és hatalmas, aki az egyetemesség ura, s vigyáz ránk, emberekre. S azt várja el tőlünk, hogy mi is jók és igazak legyünk, s szeressük felebarátainkat. „Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel!” „Jóért jót várj!”

Isteni törvények ezek! Szinte mindegy, hogy Isten, aki ezeket belénk oltotta, valahol egy széken ül-e, vagy bennünk, a mi lelkünkben. Lénye áthatja a mindenséget. Tudom, tudjuk, hogy a titkok titkok, a lét titkai ugyanúgy, mint a teremtés titkai... Jelenések vannak, jelenéseink vannak, különösen nehéz időkben. 1946-ban, a második háború végén, a szárazság idején, amikor közel egy éven keresztül nem hullott eső, gyermekkorom színhelyén egy ablakon megjelent az Isten Arca. Embertömeg gyűlt az utcára, s nézték a Jelenést. Akárcsak mint Medjugorjéban és a világ több helyén. Képzelgések voltak ezek, vagy valós látomások? És mi az, hogy látomás? Kívülről jön vagy belülről: Amiként Mózesnek az égő csipkebokorban: meg-megjelenik az emberek hitében Isten!

Most, amikor mintha a sátán uralmának a korát élnénk a hazugság és képmutatás birodalmaiban, összefogjuk a kezünket, felfelé tekintünk, és úgy kérdezzük: Hol vagy, Isten?