A marxista történészek által százszor elátkozott mi lett volna, ha kérdését még mindig félve tesszük fel, mert belénk nevelték, hogy ilyesmivel „komoly ember” nem blamálja magát, felelőtlen játszadozásnak beállítva azt, ami valójában se nem felelőtlen, se nem játszadozás. Hiszen, ha belegondolunk, azt a kérdést, hogy mi lett volna, ha, éppen a felelősen gondolkodó emberek teszik fel. Legalább önmaguknak.

Érdekes, hogy gróf Tisza Istvánnal kapcsolatban jön elő ez a kérdés a legtöbbször. Mert mi lett volna, ha mégsem ölik meg, és a legnehezebb időkben valós és megkerülhetetlen tényezőként a nemzet szolgálatára állhat, mi lett volna, ha a háborúvesztés éppen őáltala legkorábban felismert következményeire nem önfeladással és káosszal, hanem az ország erőinek mozgósításával és összefogásával válaszolunk stb. Nos, ővele kapcsolatban a kérdésfeltevés e módja alapjaiban hibás. Hiszen a mi lett volna, ha feltételes módjában eleve ott bujkál a bizonytalanság. Márpedig gr. Tisza István semmiben nem volt bizonytalan. Voltak hibás döntései, és nem félt felvállalni a népszerűtlen intézkedéseket sem. Tépelődött eleget, felhozott és elvetett megoldásokat. Azonban politikusi és ezzel szervesen összefüggő emberi karakterének akárcsak valamelyes ismeretében is teljes nyugalommal vethetjük el a bizonytalanságnak még a gondolatát is. Éppen ezért eleve fals dolog a gr. Károlyi Mihály egyetlen alternatíváját jelentő gr. Tisza Istvánra úgy tekinteni, hogy amire Károlyi képtelen volt, azt „Tisza megcsinálta volna”. Nem. Tisza megcsinálja. Ahogy más sem tud kibújni a bőréből, úgy ő sem tudott. Politikusi karakterének meghatározó vonása a nemzeti érdek mindennél előbbre való, következetes megvédése és érvényesítése volt. Tisza 1918-ban nem hunyászkodik meg, nem állít alkalmatlan embereket kulcspozícióba – főleg, nem nullázza le az ország védelmi képességét. Ebben sem korrekt úgy fogalmazni, hogy „Tisza ezt nem tette volna”. Nem. Tisza ezt nem teszi. Ezért nem véletlenül lett éppen ő 1918 mártírja.

Ő soha nem gondolkodott önfeladásban, hiszen az éppen politikusi karakterének lényegével állt szöges ellentétben: a hazával és a nemzettel, azzal, amire az életét tette fel. Márpedig ő az elvei és a céljai helyességében rendíthetetlenül biztos volt, nem hiába nevezték Vasgrófnak. 

A körülötte csapkodó villámok így előbb-utóbb el kellett hogy hamvasszák. Az évekkel azelőtt elkezdődött próbálkozások következetesen folytatódtak addig, amíg az előkészületek és a kísérletek végül „befejezett” bűntetté nőtték ki magukat. Hiszen az ilyen ember törvényszerűen megosztó, és törvényszerűen kelt végletes indulatokat másokban. A végletes indulatok pedig – hogy játsszunk kicsit a szavakkal – könnyen válnak végzetes indulatokká, amelyek bárkit könnyen tehetnek gyilkossá vagy áldozattá.

Könyvünkben szerepel egy alig ismert és soha meg nem oldott másik bűntény is. 1983 nyarán betörtek a geszti Tisza-kriptába. A tettes gr. Tisza István márvány sírtábláját összetörte (az átlós repedés máig látható), és a koporsót kiráncigálta a helyéről. Abból csak a gróf koponyáját vitte el, az ott levő értékeket, köztük a miniszterelnök arany pecsétgyűrűjét és mandzsettagombjait a helyükön hagyta.

Igaz, ez nem gyilkosság volt, nem is annak kísérlete. Még csak nem is bűntett, „csak” a kegyeletsértés vétsége. Mégis nehéz szabadulni a gondolattól, hogy mindez bőven túlmutat egy szimpla sírrabláson. Lehet, csak egy pörölycsapása volt a gyűlöletnek, ami ellenségeiben nem lanyhul sem éltében, sem holtában gr. Tisza István iránt. 

A szomorú eseményt ismerjük: gr. Tisza Istvánt 1918. október 31-én meggyilkolták. Az odáig vezető út állomásaival viszont alig-alig vagyunk tisztában, pedig a bölcsek szerint út és érkezés szerves egységet képez, mindegyik része a másiknak, mindkettő egymásból indul és egymásba vezet. 

Bár a merényletkísérleteket is igyekeztünk a lehető legpontosabban és leginkább szakszerűen ismertetni, itt mégis többet lehet majd olvasni magukról a merénylőkről. Hiszen az ő személyük sok mindenhez kulcs: elénk tár egy másik oldalt, egy másik nézőpontot, egy másfajta szándékot. Azonban sose feledjük, hogy olyan emberekről van szó, akik elhatározták, hogy elkövetik a létező legnagyobb bűnt és kioltják egy másik ember életét. Valamennyien szabad akaratukból váltak volna gyilkosokká. 

A sors úgy hozta, hogy előbb legyen alkalom bemutatni a végeredményt, mint a hozzá vezető utat, legalább elkezdve lebontani a hazugsághálót, amit gr. Tisza István meggyilkolása köré oly szorgos munkával fontak szinte áthatolhatatlanná önmagukat ismét és ismét újrateremtő egykori és mai politikai ellenfelei. Most pedig végigmegyünk az úton, ahol kótyagos honatyák, éretlen suttyók, egzaltált fiatal lányok és tévelygő kétbalkezes fiatalemberek adják egymásnak a stafétabotot – ami végül a történelem kérlelhetetlen logikája folytán kerül egy csapat fegyveres férfi kezébe, akik már nem hibáznak.

A Hermina úti villa ajtaján élesen és agresszíven szólal meg a csengő.

Magyarországra rárúgja az ajtót a 20. század. 

(A szerzők előszava. A Tortoma Kiadó gondozásában 2025-ben megjelent kötet megrendelhető az erdelyikonyv.hu oldalon is.)