Már az első történet/novella után felkapom a fejem: lám, milyen jól áll ez a mesélői hang a szerzőnek. Míg az Elvira néni történetek (Magnebéhat, Napkút Kiadó – Erdélyi Híradó Kiadó, 2019) erősségének azt éreztem, hogy a szerző teljes egészében felhasználta a civil szakmai közegét – ugyanis gyógyszerész –, és ezáltal hitelesítette a pletykákat, addig a Majd megérted „főszereplője” olyan jól tud mesélni, a szerző pedig olyan remekül használja a gyerekperspektívát, hogy egyetlen percig sem kételkedtem abban, amit leírt, amit a gyerek mesélő elmondott. A novellák egymásba kapcsolódnak, bár ezt sehol nem jelzi a kötet, és ahogy haladunk előre a könyvben, egyre otthonosabb lesz annak a kisvárosi családnak az élettere, ahová gyanútlanul besétálunk. Minden egy kicsit vicces, megmosolyogtató, mintha egy romániai Mézga család életéről olvasnánk. Ismerős helyzetek, ismerős családi szerepek – legalábbis számomra. Talán azért is szerettem ennyire, mert egy kicsit az én életem, az én történeteim is benne vannak.

Aztán ahogy sorra előbukkannak a komolyabb, felnőttes témák – megcsalás, válás, adósság, öngyilkosság, szerelem –, mint ahogy az életünk során is lenni szokott, ismét elismerően bólogatok: lám, milyen jól végigvezetett Borcsa Imola ezen a fejlődéstörténeten. A szemünk előtt nő fel a főhős, de nem veszíti el hitelét; nyilván nem válik férfivá, nincs nagy időugrás. Ha meg kellene saccolnom, maximum két év telik el az első és az utolsó történet között. Nem az Értől az óceánig jutunk el, hanem a strandtól a tengerig, de a gyermeki látószög végig hiteles marad.

Viszont egyre tágul, én pedig azon kapom magam, hogy a mosolygás helyett könnycseppeket morzsolgatok, izgulok a „játék” végkimenetelén, mert komoly, súlyos a tét. Ha ez egy hollywoodi sorozat lenne, akkor a befejezés – az elvarratlan, bimbózó szerelmi (?) szál – előre jelezné, hogy érkezik a második évad, amely Andris (merthogy a könyv vége felé kiderül a főhős neve is) és Réka szerelméről szólna.

Nem akarom felfedni a fordulatokat, elárulni a cselekmény végkimenetelét, de egy vallomás még belefér: nekem nagyon bejött a szerelem súlytalansági állapota és a szabadság összekapcsolása. Meg ugye a futás is, főleg, ha a szerelemért futunk. Ez egy életigenlő, de korántsem szirupos vég. 

És a végén tényleg megértettem. A címet is, valamint a könyv elején, a Medence című történetben feltett kérdésre a választ, amely egy gyermek naivan tiszta hangján szól: „hogy lehet azon nevetni, hogy gonosz a világ és veszélyes?”

Dimény-Haszmann Árpád