Ha egy bármilyen kinézetű fára gondolunk, azonnal megjelenik lelki szemeink előtt, s legyen az tűlevelű vagy lombhullató, tudjuk, hogy van gyökérzete, törzse, vannak ágai és van lombozata. Mint ahogy egy embernek is. Jelesül, most éppen nekem. Mindez azért bujkálhatott agytekervényeim labirintusában, mert az a megtiszteltetés ért, hogy választott és befogadó városom, Békés díszpolgára lettem. Még most is csak ízlelgetem a szót, a tényt, a megtiszteltetést és annak súlyát. Olykor szinte rám borul, rám roskad ennek szépséges terhe. Ám ez valójában csak képletesen nehézség és nem valóságos „tereh”, hanem megtisztelő gyönyörűség ez.

Amikor a tökéletesen megszervezett és bravúros konspirációval végrehajtott akció – az ünnepség, a díjátadó – sokkjából magamhoz tértem, valahonnan a tudatom legmélyéről előbukkantak egy régi eskü szövegének kezdő sorai, melyeket az önkéntelenül rám ömlő hála rántott elő hirtelen a napvilágra. Anno teljesen más társadalompolitikai környezetben született meg az eredetije – az a miliő hála Istennek már a múlté, de most nem hiába derült ki, hogy még emlékszem rá: „Úgy fogok tanulni és dolgozni, hogy hazámnak (…) hű fiává váljak.” Magam is rácsodálkoztam arra, hogy még tudom, még emlékszem rá, és hogy a Jóisten milyen bravúros és kedves humorral helyezte el méltó helyére ezt az egykor pioníroknak – úttörőknek – szánt szöveget.

De térjünk vissza a fához – hiszen az én volnék ugye –, melynek gyökerei szülővárosomban, Sepsiszentgyörgyön vannak ma is, s melynek – egyben a megyének is – a lapja, a Háromszék ugyanolyan örömmel és spontaneitással közölte kitüntetésem hírét, mint a Békési Újság vagy a Békés Megyei Hírlap. Volt „mikós” osztálytársaim meg is jegyezték, hogy „ehhez kellettünk mi is, s az iskolánk is”. Így igaz. Törzse Marosvásárhelyen kezdett el vastagodni szépen, hogy aztán Békésen teljesedjék ki. Ágai is itt terebélyesedtek ki, csak a lombja volt érdekes, hisz az Alföldön lomhullatóként viselkedett, míg Erdélybe hazalátogatva szép lassan tűlevelűvé vált. És fordítva.

Nos, itt talán be is fejezhetném a mesét, de még tartozom egy dologgal. Sokan rótták fel, hogy eltűntem az ünnepség végén. Ennek egy nyomós oka volt. A titokban hazajött négy kisunokámnak és gyermekeimnek még aznap estére haza kellett érniük. Első ilyen hosszú útjuk volt, és nem mertük tovább húzni az időt. Most meg örömmel jelenthetem: szerencsésen hazaértek, és jót aludtak kiságyukban a tata öregedő fájának messzi árnyékában.

Fotó: Albert Levente