A gyimesbükki Fejér család sok-sok buktatóval tele élete tárul fel azokból a levelekből, amelyeket íróik családi ereklyeként őriztek meg, s most, annyi évtized eltelte után beleegyeztek abba, hogy ezeket a szinte-szinte szépirodalmi töltetű írásokat nyilvánosság elé bocsássák. Tulajdonképpen a négy testvér közül a legidősebbnek a szüleihez, testvéreihez, barátaihoz címzett leveleit, illetve a válaszleveleket olvashatjuk, amelyeknek megragadó stílusa, közvetlen hangja, magával ragadó varázsa valósággal lenyűgözi az olvasót. Mint annyiszor, most is elmondhatjuk, hogy a közvetlen levélváltásnál nincs meggyőzőbb módszere a kapcsolatépítésnek, -fenntartásnak, s amit manapság leginkább, legfájóbban hiányolhatunk mindennapjaink történéseiből, az éppen a levélírás, a levélváltás. 

A levélnek mindenkor nagy szerepe volt a híradásban, hírközlésben, családi, személyes, de széles társadalmi élmények, mozzanatok, cselekedetek rögzítésében, megörökítésében, továbbításában. A történészek a megmondhatói, mi mindenre deríthet fényt egy-egy megőrzött, fiókok mélyéről véletlenszerűen előkerülő levél. Avagy Mikes Kelemen el nem küldött, fiktív levelei hiányában vajmi keveset tudhatnánk II. Rákóczi Ferenc rodostói udvartartásáról. 

A távolba hurcolt, háborúba kényszerített nagyobbik Fejér fiú, mint megannyian a második világháború kirobbanása után, alig megszerzett diplomája birtokában vonult be katonának, került ki a frontra, a Gyimesek környékén, tehát az otthon közelében kapott még az orvosok szerint is több halálos lövést, ám bajtársai őt is felpakolták a kórházvonatra, s állandó veszély közepette szállították el karnyújtásnyira lévő szülőfaluja környékéről messze földre, három-négy országhatáron túl, el egészen a németországi Göttingen városába. A járásképtelen, tolószékbe ültetett ifjú úgy került a német-magyar kötelékből angol, majd szinte szovjet, végül amerikai menekülttáborba, hogy jóformán még fegyvert sem foghatott a kezébe. Mihelyt szerét ejtheti, levélben keresi fel szüleit, hol ritkábban, hol sűrűbben, mert nagyon sok a mondanivalója, s nem is elsősorban a maga nyomorúságos állapota felett kesereg, hanem az otthoniak utáni mérhetetlen vágyakozás, a szülőfalu melegségének hiánya keseríti meg leginkább mindennapjait. A távolból érkező levelek pedig gyógyító balzsamot hoznak, ilyen szándékkal teszi borítékba édesanyja azt a pár szál árvalányhajat is, amelyek a nagy szárazság ellenére életben maradtak.

És közben papírra veti naplószerű beszámolóit is, amelyekből kitetszik az a nyugati világ, amely a keleti részeken oly hamis fényt áraszt, a lelkekben sehogy nem tudja helyettesíteni az otthoni szeretet ragyogását. Nem túlzok, ha kijelentem, minden leírt mondatban ott rejtőzködik a hazatérés, a viszontlátás vágya, s ez is arra sarkallja, hogy a gyógyulás mellett tanuljon, soha nem gyógyuló lelki és fizikai sérülése ellenére elvégezze a fogorvosi egyetemet, s azt is vállalja, hogy a jobb sors, a biztosabb elismerés reményében országot váltson, Svédországba költözzék családjával. Nem keletre, hazafelé vezetett az útjuk, mert ez lehetetlen volt, hanem északra. Jó, hogy te ott vagy, fiam! – írta egyik levelében az édesanyja, látva, hogy itthon maradt fiainak milyen kilátástalanul alakult a háború után az élete. Bárcsak a másik kettőt is ott tudhatnám – kesergi tovább az édesanyai szív. Hitem erős és az akaratom nem lankad – próbálja édesanyjáék lelki sebeit gyógyítani a távolból hazasóvárgó orvos fiuk. Németországból küldött utolsó levelei egyikéből idézek: „Egy modern lakás vár ránk – világos, rendezett, olyan, amelyet már tizenöt éve álmodom magamnak. A munkaidő is kiegyensúlyozottabb lesz, talán végre lesz időm magamra, a családra, az életre. De cserébe ott kell hagynom régi álmomat – hogy egyszer majd tudományos pályán találom meg a helyem. Ez a búcsú fáj, mint amikor az ember becsuk egy ajtót, és tudja, nem fogja többé kinyitni. Svédül már elég jól boldogulok. Elhatároztam: tíz nyelvet szeretnék megtanulni – ez a belső kívánságom mint gyerekkori titkos fogadalom. Hátravan még az olasz, az orosz, a lett – és valami egzotikus, valami afrikai nyelv, hogy bárhol a világon értsem az emberek szavát. És a szívüket… Ottó azt mondta, irigyel minket a svéd nyugalomért – de ugyanakkor szíve hazahúzza Erdélybe. Én meg őt irigylem. Mert mi, akik elmentünk, úgy érezzük: valamit örökre ott hagytunk a szülőföld porában. Az ember mindig valami másra vágyik, mint amije van – ez az élet szomorú egyensúlya. Szeretettel és végtelen hálával gondolunk rátok: Irma és Sanyi.”

Ez volt az utolsó levelek egyike a messzi távolból. Az ajtó becsukódott ugyan, de volt ereje azt felnyitni, s régi álma is megvalósult: Göteborgban a fogászati klinika vezetője lett, egyetemi oktató, a súlyos fogászati műtétek szaktekintélye. Írásaiban a magyar nyelv szerelmesét és ápolóját fedezzük fel, aki a göttingeni egyetem finnugor szemináriumán a magyar nyelv lektoraként is dolgozott.

Fejér Sándor levelekben feltárt és rögzített élete a „példamutató sors” története, aki a „búsok táborában” sokat és nagyot cselekedett azért, hogy bár a test elfáradásával egy időben „a lélek is egyre halkabban mesél”, a valóság ne ölhesse meg az álmokat s velük együtt az ifjúságot.

Péter Sándor

A sors kegyeltje voltam – Dr. Fejér Sándor levelezéséből című kötetet ma 17 órától mutatja be Péter Sándor nyugalmazott pedagógus, kutató és újságíró Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban. Az eseményen jelen lesz a kötet szerkesztője, Incze-Fejér Anikó tanárnő, és a helyszínen lehetőség nyílik a könyv megvásárlására is. Házigazda Vargha Mihály múzeumigazgató. A könyv a T3 Kiadó gondozásában jelent meg idén.