Annak idején egyszerűen azért kezdtek el foglalkozni a népzenével, mert önmagában is szépnek találták. „Örök nagy örömöm, hogy a fellángolásunk nem bizonyult valami személyhez kötött hóbortnak, hanem nagyszámú követőre talált. Senki sem gondolta volna – a hatóságok sem –, hogy a népzene felfedezése ezúttal minden hátsó szándék nélkül történt. Sem politika, sem tudálékos népboldogítás eszméje nem rakódott rá. A népzene játszásának ma már rendkívül nagy, ugyanakkor sokarcú tábora van, ezen belül jelentős réteget képeznek azok, akik nem tartják szükségesnek az »eladhatóság« érdekében végzett beavatkozásokat, hanem »öncélúan«, a maguk kedvére kutatják és játsszák kis klubokban, kocsmákban vagy éppen otthon afféle polgári házi muzsikáláshoz hasonlóan” – mondta az általa (is) alapított Hagyományok Háza 20. születésnapja alkalmával folytatott beszélgetésünk során.

Pedig nagymamája az építészet felé terelte, sejtve, hogy unokája olyan pályán tud majd kiteljesedni, ahol a tudomány és művészet találkozik. Aztán kicsit másképp alakult. Már egyetemista volt, amikor 1968-ban Halmos Béla csoporttársával néhány bolgár, szerb, német hallgatóval ültek egy tábortűznél, és rádöbbentek: egyetlen magyar népdalt sem tudnak. A kínos felismerés másnapján megtanultak néhányat, aztán egyre mélyebbre ásták magukat a népzene világában. Felléptek 1969-ben a Magyar Televízió által elindított Röpülj, páva országos népzenei tehetségkutató vetélkedőn is, ahol a zsűri és a szakmai közeg azonban értetlenséggel párhuzamos felháborodással fogadta a műfaji „határsértést”: gitárral kísérni népdalt… 

Fotó: Képmás Magazin

Ez arra ösztönözte őket, hogy a népzenéhez ne kívülről, hanem az eredeti, a hagyományos felől közelítsenek. Sebő Ferenc megtanult brácsázni, és egyre inkább bekapcsolódott a táncos közegbe is. Ezzel párhuzamosan elindultak az erdélyi gyűjtőutak, ahol már élő formájában is találkoztak a hagyományos paraszti zenével. Ebből a tapasztalatból, a gyűjtésekből és a közös zenélésből formálódott fokozatosan a hetvenes évek elejétől táncházmozgalomként ismertté váló „lázadás”, amelyben Sebő olyan pályatársakkal dolgozott együtt, mint Halmos Béla, Sebestyén Márta, Éri Péter, Novák Ferenc „Tata”, Kallós Zoltán és Tímár Sándor. Immár nemcsak új zenei irányzat volt, hanem újfajta közösségi gondolkodás kezdete is. Különös fordulat, amelynek során városi fiatalok kezdték el újratanulni és megélni azt a paraszti kultúrát, amelynek folytonossága addigra sok helyen már megbomlott. Így lett a táncház egyszerre az urbánus kezdeményezés és a vidéki hagyomány újjáélesztésének terepe.

Hogy az eredeti folklór­hoz való viszony újraértékelése amatőr körökből indult ki, azt szinte törvényszerűnek tartotta. „A fiatal zenészek hangszeres mozgalmához csatlakozó Timár Sándor együttesében, a Bartók Táncegyüttesben végre kialakult az eredeti táncok – Martin kifejezésével élve – »öncélú« megismerésének igénye. A néptáncok társastáncként való megtanulása a hagyomány közösségi érvényű üzeneteit lobbantotta ismét lángra. Csoóri Sándor méltán elhíresült megállapítása azonban, miszerint a néptánc lekerült a színpadról, csak részben volt igaz, a színpadon is maradt néptánc elég, a táncházmozgalomba torkolló törekvés a színpadi munkát is megújította. A korábbi kimazsolázó, figuravadászattal összeeszkábált, mesterséges tánckoreográfiák helyett lassan, de biztosan a megismert eredeti táncfolyamatok kezdtek.”

Fotó: Képmás Magazin

Már gyermekként hallott Erdélyről. „Családunk egyik része, az apai ág a dél-erdélyi Marosújvárról származott, nagyszüleim az első világháborút követően települtek Magyarországra. Nagyanyám sok tekintetben megtartotta szülőföldje szokásait, agárdi házukban mindig lehetett juhtúrós puliszkát enni. Apám, Sebő Ödön a második világháború alatt erdélyi hadszíntéren, a Gyimesi-szorosban teljesített katonai szolgálatot. Emlékezései gyerekként is maradandó nyomot hagytak bennem. Ma mellszobor őrzi az emlékét Gyimesbükkön.” Ősei világa azonban akkor kezdte el érdekelni igazán, amikor Martin György dolgozószobájában Halmos Bélával együtt meghallgatta az első erdélyi hangszeres népzenei felvételeket. Javarészt Kallós Zoltán gyűjtései voltak a Mezőségről és Gyimesből. „Számunkra addig teljesen ismeretlen zenei világ bontakozott ki. Egyik szalagot a másik után hallgattuk, s egészen magától értetődő lett, hogy ezt valahogy meg kellene tanulni. Martin azt tanácsolta, minél hamarabb menjünk el a helyszínre, hogy eredetiben láthassuk-hallhassuk ezt a zenélést. Amíg még lehetséges.”

Az első ilyen útra 1971-ben került sor. Éri Péterrel, Martin mostohafiával, akkori zenésztársával indult Erdélybe, az „ellátmányban” egy kölcsönvett magnetofon és egy 16 milliméteres, „fordítós” filmfelvevő szerepelt, ami messze nem számított csúcstechnikának. Az állomáson Kallós Zoltán várta a kíváncsi, de teljesen „zöld” fiatalokat. Sebő – aki akkoriban a Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központjában dolgozott építészként – például csak három nap szabadságot vett ki az erdélyi útra. Zoli bácsi azonnal közölte vele, hogy szó sem lehet a korai visszaútról, hiszen csak a lakodalom háromnapos. Alsótöki lakodalomra voltak ugyanis hivatalosak, és még egy sereg más helyre is, ha valami érdemlegeset akartak látni-hallani. Így aztán két hétre nyúlt az első erdélyi kirándulás. Az időutazás nemcsak a szép régi zenék, táncok megismerését jelentette, hanem a középkori útviszonyok miatt mérhetetlen sok gyaloglást is. Megtapasztalhatták, mit jelent az, hogy „túl a hegyen”.

A szerző felvétele

Ezerfelé elágazó életműve egyik fajsúlyos pillanata a Hagyományok Házának létrehozása. „1996-tól kezdődően egyre inkább azon törtük a fejünket, hogyan lehetne folytatni a hagyományápolás szálait ismét egyesítve a több mint fél évszázaddal korábban elkezdett, különböző okokból ismételten megszakított munkát. Így került sor a Hagyományok Háza meg­alapítására, amely az időközben Magyar Művelődési Intézetté alakult Népművelési Intézet perifériára szorult, néphagyománnyal foglalkozó részeit egyesítette a Magyar Állami Népi Együttessel és az újonnan kialakított revival mozgalmat kiszolgáló archívummal. Így egyetlen intézet keretei közé került a hagyományápolás valamennyi szegmense. Azt mondtuk, itt van egy archívum, egy kutatói, illetve közművelődési munka, és az egésznek a MÁNE a reprezentációja. Ezt így el is fogadta valamennyi döntéshozó. Négy kormánnyal tárgyaltam a megvalósításról, de mire sikerült volna kilobbizni a döntést, már újabb kulturális vezetés érkezett. Amikor pedig Kelemen Lászlót bízták meg a ház vezetésével, úgy éreztem, az ügy fontossága miatt nem szabad hiúsági kérdést csinálnom belőle. Így lettem az intézmény szakmai igazgatója.”

A Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjeként, a Hagyományok Háza kitalálójaként és létrehozójaként, a Bartók rádió műsorvezetőjeként mindig ugyanazt vitte tovább: tanította és identitássá tette a magyar zenei és folklórhagyományt, értelmezte, kutatta, megszerettette a népzenét és -táncot. „Félreértés ne essék, nem vagyok a feldolgozások, átgyúrások, idézetek és utalások művészetének ellensége, de mindezek csak addig működhetnek értékelhető minőségben, amíg ott van mögöttük az eredeti nyelvet értők, tovább beszélők élő közege. Ebben kap értelmet, ettől lehet »akcentusmentes« minden játékos kísérletezés, elrugaszkodás, kreatív alkotás. A népzenével kapcsolatosan a magyar közvélemény drámaian keveset tud az improvizálásról, többnyire csak a dzsessz privilégiumának tekinti, és épp emiatt becsül sokra. Pedig a magyar népzene lényegét is a kreatív improvizálás alkotja, csak éppen nyolc évszázadra visszatekintő európai hagyomány szerint.”

Sebő Ferenc kéz- és lábnyoma mindenhol itt marad velünk: a táncházak csűrjeinek deszkáján, a magyar költők megénekelt verseiben, a zenei népnevelés rezdülései­ben. A palackból visszaterelhetetlenül kiszabadított szellem körülöttünk kering.