– A korábbi években kultúrdiplomataként tevékenykedett, a helsinki magyar kulturális intézetet vezette. Finnországban, a magyar-finnugor rokonság kontextusában hogyan igyekezett megfogalmazni az intézet szerepét?
– Finnországban valóban komolyan veszik, számon tartják a nyelvrokonságot. A programalkotásban az egyik alapgondolatunk az volt, hogy érzékeltessük ezt a lelki-szellemi közelséget. Elkezdtünk például olyan kiállításokat szervezni, amelyben hasonló gondolkodású finn és magyar művészek vesznek részt. Valamilyen általunk javasolt közös téma mentén kezdtek el alkotni, így összeállt egy közös tárlat. A szakmai-emberi egymásra találás nyomán ezek a művészek később már nélkülünk is folytathatták az együttműködést. Kovászként lehetett működni, és talán ez volt a legfontosabb.

– Kultúrdiplomataként a finnországi volt az egyetlen kiküldetése. Közben körvonalazódott a hazafelé, a Magyar Művészeti Akadémia felé vezető út?
–  A főtitkárválasztás előtt megkerestek, hogy lenne-e kedvem a megmérettetéshez. Tréfásan azt szoktam mondani, azért egyeztem bele, mert biztos voltam benne, hogy úgysem választanak meg, hiszen komoly jelöltek is voltak. Ugyanakkor világos elképzeléseim voltak, hogyan kellene működnie az akadémiának, ezt a jelölési folyamat során őszintén el is mondtam. Miután a közgyűlés megválasztott, úgy éreztem, ha az akadémikusok jelentős többsége helyesli az általam felvázolt irányt, akkor érdemes ennek nekiveselkedni.

– Mi volt a pályázata legfontosabb eleme, amelyet a „megfelelő” pillanatban sikerült megfogalmaznia?
– Az egyik alapvető gondolatom az volt: a Magyar Művészeti Akadémiának feladata, hogy a megosztott magyar közéletben, a kortárs művészeti életben ne árkokat ásson, hanem próbálja azokat temetni. Hiszen észre kell venni, hogy az akadémikusok által művelt magaskultúra egyre veszélyeztetettebb helyzetben van, napjainkban sajnálatosan csökken az iránta megnyilvánuló kereslet.

– Van valamiféle mérőszáma a sikernek ebben a műfajban?
– Erre egy friss példával tudok válaszolni. Rendszeresen mérik, milyen intézményekben bízik leginkább a magyar társadalom, ezt a listát hagyományosan a Magyar Tudományos Akadémia vezeti. Egy közelmúltbeli közvélemény-kutatás viszont azt mutatja, hogy a második helyre került a Magyar Művészeti Akadémia. A hatékony működés fontos feltétele, hogy az akadémikusok mellett aktívan és hangsúlyosan be kell vonni a munkába a köztestületi tagokat, egy fiatalabb, ereje teljében lévő generációt. A harmadik fontos előrelépés a regionális építkezés, a vidéki és határon túli jelenlét, amit három éve immár szervezett keretek között folytatunk. Emellett a főtitkár feladata a költséghatékonyabb működés biztosítása. Sikerült nominálisan nem változó éves költségvetés mellett megemelni a pályázatok, támogatások keretét, az ösztöndíjak összegét, a díjak értékét vagy a programszervezésre fordítható forrásokat. Nem utolsósorban így tudtuk kigazdálkodni a hét regionális központunk létrehozását és működtetését is.

– Milyen volt a regionális központok fogadtatása az erőteljesen fővárosközpontú Magyarországon?
– Kezdetben voltak kétségek a köztestületben, hogy sikerül-e megtölteni valódi tartalommal az új kezdeményezést. Ugyanakkor Makovecz Imréék számára már a társadalmi egyesület megalakításától kezdve világos volt, hogy az egész országban, sőt, a Kárpát-medencei magyarságban kell gondolkodni. Akadémikusaink túlnyomó része Budapesten él – a kulturális élet adottságaiból következően –, de közel annyian élnek a határon túl, mint a vidéki Magyarországon. Ezzel a létszámmal hét regionális központot tudtunk alapítani. Azt is elhatároztuk, hogy regionális központjaink lehetőleg olyan városokban működjenek, ahol a Magyar Tudományos Akadémia területi székházzal rendelkezik, hogy ott béreljünk irodát. Mivel ők nehezen tudják fenntartani ezeket az ingatlanokat, egyértelműen „win-win” helyzetet teremtettünk. Nyilván felmerült a kérdés: a kétszáz éves MTA hogyan viszonyul egy másik, még csak tizenöt éves alkotmányos köztestülethez? Hál’ Istennek azonban felismerték a közös érdekeket.

– Mit tart a legfontosabb változásnak, átlényegülésnek, amin a makoveczi kezdetek óta átment az MMA? Milyen mértékben tudja kooptálni a művésztársadalmat?
– Az alapcélok nem változtak a társadalmi szervezet ’92-es megalakulása óta: felfedezni és támogatni az igazi értékeket a kortárs művészetben, amelyek a magyar hagyományban gyökereznek, ugyanakkor nemzetközi mércével mérve is érvényesek. Persze mióta 2011-ben alkotmányos köztestületként fogalmazták újra az MMA-t, törvénybe foglalt közfeladatokat kell ellátnia, ugyanakkor kötelességünk megpróbálni lefedni a kortárs magyar művészeti élet minél szélesebb spektrumát. Az utolsó nagy tagbővítésünk alkalmával utolértük az MTA 365 fős létszámát, az elnökség akkor általános irányelveket fogalmazott meg a művészek, művészetelméleti szakemberek akadémikussá választására. A kiemelkedő életmű és a szakmai feladatvállalás, utánpótlás-nevelés mellett előkelő helyen szerepelt az a szempont is, hogy lehetőség szerint a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai közül is hívjanak meg arra érdemes művészeket.

– Milyen esélyeik vannak a bekerülésre a külhoni művészeknek?
– Az MMA a tagfelvételkor nem tesz különbséget külhoniak és anyaországiak között, belső szabályozások is igyekeznek elősegíteni a külhoni művészek helyzetbe kerülését. A tagozati ösztöndíjaknál, díjaknál például lehetőség szerint egy-egy díjazott mindig külhoni. A csatlakozás előfeltétele magyar állami művészeti középdíj vagy azzal egyenértékű külföldi elismerés. Nagyobb figyelmet kell fordítanunk arra, hogy a köztestületi tagság önmagában is rangot, odatartozás-érzést jelentsen. Hogy a regionális műhelyekbe, az Erdélyi Bizottság kibővített üléseire a köztestületi tagokat is meghívjuk közös gondolkodásra, megbeszélni a feladatokat. A tágabb közösségünk együtt nagyjából 2500 kortárs művészt és művészetelméleti szakembert számlál. 

– Milyen körülmények között válhat az Erdélyi Bizottság tényleges regionális központtá?
– Szeretnénk, ha az MMA a külhoni magyar művészeti életet is élénkíteni tudná. A győri regionális központunk eléri a felvidéki, nyugat-szlovákiai magyar művészeket, a miskolci az Eperjes és Kassa környékén, illetve Kárpátalján élő magyar közösség művészeit, Pécsről és Szegedről pedig a délvidékieket. Az országhatárokon átívelő együttműködési modellhez képest volt bennünk némi félelem: ha Erdélyben létrehozunk egy központot, azzal vajon nem szigeteljük-e el az erdélyi művészeket? Mivel Erdély önmagában akkora, mint az anyaország, ott legalább négy regionális központot kellene létrehoznunk, de nincsen annyi erdélyi művészünk, hogy négy munkacsoportot létre tudjunk hozni. Ugyanakkor a bizottság regionális központtá alakulása esetén hol lenne a székhelye? Átmeneti megoldásként amellett maradtunk, hogy alakuljon egy Erdélyi Bizottság, egyelőre székhely, illetve iroda nélkül, viszont Székelyföldről és Belső-Erdélyből választott bizottsági elnökkel és társelnökkel: Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával és Balázs-Bécsi Gyöngyivel, a Kallós Zoltán Alapítvány elnökével. Kiindulási pontnak ez így meglehetősen ígéretes.

Richly Gábor András
Történész, hungarológus, kulturális szakdiplomata, 2021 óta a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára. Budapesten született 1970-ben. Középiskolai tanulmányait a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte, egyetemi és posztgraduális tanulmányait Budapesten, Tamperében és Turkuban folytatta. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett történelem, magyar nyelv és irodalom, valamint finn szakos diplomát. PhD-fokozatát eszmetörténeti dolgozatával szerezte 2003-ban, 2022-ben habilitált. 1999–2003 között a Helsinki Egyetem vendégoktatója volt, 2003 óta az ELTE Történeti Intézetének adjunktusa. 2006-tól a budapesti Balassi Intézet munkatársa: előbb a Hungarológia Tagozat vezetője, majd az intézet szakmai igazgatója, oktatási és tudományos főigazgató-helyettese. 2012–2021 között a helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központot vezette. Jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára. A Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja. A finn köztársasági elnök 2026 tavaszán a Finn Oroszlán Lovagrend I. osztályú lovagkeresztjével tüntette ki. Nős, két fiatalember apja.