Vannak emlékek, amelyek az idő múlásával nem elhalványulnak, hanem megcsontosodnak, mint kertünk végében a patakparti akácfák. Vannak házak, amelyeknek lelke van, és vannak udvarok, amelyek nemzedékek küzdelmeit őrzik a porukban. A mi udvarunk ilyen volt, egy darabka világ, ahol az élet törvényeit nem könyvekből, hanem a saját sebeinkből tanultuk meg.
Vannak apák, akik szavakkal nevelnek, és vannak, akik a jelenlétükkel. Az én apám az utóbbiak közé tartozott. Számára a szeretet nem látványos gesztusokban vagy hangzatos ígéretekben öltött testet, hanem abban a rendíthetetlen nyugalomban, amellyel főként a ház előtti lépcsőn ülve figyelte az életünket, ahogy felcseperedtünk. Az a lépcsőfok nem csak egyszerű kő volt: az volt a megfigyelőpont, ahonnan egy csendes ember szemlélte, hogyan próbálgatják szárnyaikat – vagy éppen ökleiket – a gyermekei, majd unokái is.
Emlékszem, ahogy hazaértünk a mezőről, épp a lovakat fogtuk ki a szekérből a hátsó udvaron, de aznap valami félresiklott, nézeteltérésünk miatt Géza testvérem rám csapott a kezében lévő ostorral, azonnal kibuggyant a vér a szíj nyomán. (Jocó legkisebb fiú létére sietve félrevonult, felismerve, hogy ő ebből sehogy sem tudna győztesként kikerülni.) A kamaszkori düh elemi ereje mindkettőnket birtokba vett, megragadtam a kétméteres, karvastagságú ruhatámasztót – az a fajta nyers, nehéz fa, amely a ruhaszárító kötelet tartja, és minden rendes falusi udvar kelléke –, s azzal viszonoztam a támadást. Ahogy így csépeltük és szidtuk egymást a szekér körül, a por kavargott a lábunk alatt, a kutya behúzott farokkal menekült az óljába, a tyúkok riadt kárálással rebbentek el a kertkaputól. Anyám kétségbeesve rohant ki a nyári konyha küszöbéig, s igazi féltéssel a hangjában förmedt rá apámra: „Jaj, csinálj már valamit, agyonverik egymást!” De apám nem mozdult. Ott ült a lépcsőn, kezében tartotta füstölgő szivarját és csak nézett minket azzal a mély tekintetével. „Dehogy verik, ha elfáradnak, abbahagyják!” – mondta félmosollyal, és ebben a mondatban benne volt az ő egész apai lénye.
Ez a szeretet legnehezebb formája: hagyni, hogy a gyermekeink átéljék tetteik súlyát. Apám tudta, hogy a kamasz szíve süket az intésre, és néha hagyni kell, hogy a vihar kifújja magát. Tudta, hogy ha szétválaszt minket, csak a haragot fojtja belénk, ám ha hagyja, hogy a saját indulatunk fojtson meg minket, akkor a fájdalmas fáradtságban megszületik a belátás. Nem korlátokat épített körénk, hanem teret adott a fejlődéshez. Nem közöny volt ez, jobban hitt bennünk, mint mi saját magunkban abban a pillanatban. Tudta, hogy a közös vérünk erősebb a pillanatnyi haragnál.
Ez a bizalom volt az ő legnagyobb ajándéka. Megtanított arra, hogy a szabadság nem a szabályok hiánya, hanem az a belső tartás, amit csak akkor szerez meg az ember, ha néha hagyják elesni vagy éppen kifulladni a dühben. Engedte, hogy mi magunk jöjjünk rá: az igazságkeresés fájó súlya alatt végül mindig elfárad az ember, és olyankor nem egy győztes csatára, hanem egy testvéri ölelésre és tiszta levegővételre van szükség. Ott álltunk egymással szemben, lihegve, verítékesen és véresen, a düh helyét átvette a felismerés: a testvérem az, aki előttem áll, nem az ellenségem.
Harminc év telt el, azóta mi is szülőkké váltunk. Ma már nem karóval és ostorral vívjuk a csatáinkat (bár átlényegült lelki örökséggé), hanem egymást segítő, összetartó férfiakként ülünk sokszor ugyanannál az asztalnál. S ha néha elragadna minket az „igazunk keresésének” sajgó vágya, elég csak egymásra néznünk és felkacagunk a régi emlékeken. Most, három évtized távlatából, gyermekeink öleléseiből és egymás közötti perpatvaraiból értjük meg igazán: apánknak minden mozdulatában és minden hallgatásában ott volt az a különös szeretet, ami nem birtokolni akart, hanem útnak indítani. Ha ma gyermekeiként vállvetve állunk egy-egy nehézség előtt, ott látjuk apánkat mosolyogva, tudva, hogy akkor ott, a lépcsőn ülve nem tétlen volt, hanem a legfontosabb munkát végezte: emberi értékekre mutatott rá a saját csendjével, megtanította, hogy az igazunk keresése közben sem szabad szem elől tévesztenünk a másikat.
Tíz éve már, hogy üresen áll az a lépcsőfok. Tíz éve nem halljuk a halk szavát, amivel elsimíthatná anyám aggodalmait és a mi viharainkat. Mert nem az az erős szülő, aki szétválaszt, hanem az, aki képes végignézni a harcunkat, bízva abban, hogy így is jóravaló embereket nevelt.
Köszönöm, Apa, a csendet, a bizalmat és azt a kopott lépcsőfokot, amelyik mindig hazavezet hozzád.
Ilyés András Zsolt
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
