Beszélgetés Jantek Gyöngyvér szakpszichológussalNem vagyunk mindenhatóak

– Mi az a pszichológiai közhely, amit a szakmán belül túlértékeltnek tart?
– „Engedd el” –, bár ez inkább ilyen pop-pszichológiai közhely.

– Melyik az a modern szülői elvárás, ami ön szerint kifejezetten ártalmas?
– Hogy mindig mindent jól akarunk csinálni, folyamatosan őrizzük a gyerekünk mindenféle épségét, nehogy negatív érzéseket éljenek meg, és hogy folyamatosan szórakoztatni akarjuk őket. Nem az a dolgunk, és lehetetlen is ezt elérni. Meg olyan gyerekeket nevelünk, akik nem tudnak vagy nehezebben fognak megállni a lábukon. A mi generációnk pedig sokszor azzal küzd, hogy a gyereknek nem tud határokat állítani, és nem tud nemet mondani. Abból indulunk ki, hogy nekünk milyen rossz volt, hogy mindent tiltottak, vagy túl szigorúan büntettek, és ezért észszerű határokat is nehezebben szabunk. Viszont a gyerekeknek mégiscsak szükségük van valamilyen keretekre, határokra.

– Mit gondol, ma a szülők inkább túlaggódják vagy alulértékelik a gyerekek lelkivilágát?
– Szerintem nagyon vegyes. Vannak családok, ahol nagyon erősen ott van a túlféltés, túlóvás, ami egyébként nem mindig párosul egy érzelmileg gondoskodó neveléssel. Valószínűleg azt gondolnánk, hogyha valaki szorongó szülő, akkor az nagyon rezonál a gyerekére, de nem feltétlenül. Tehát ha egy szülő túlóvó is, nem mindig veszi észre gyermeke valódi szükségleteit. Emellett vannak olyan családok is, ahol nem nagyon beszélgetnek érzésekről, nem osztanak meg egymással lelki, érzelmi dolgokat. Úgyhogy a kettő egyszerre van jelen a társadalmunkban.

– Lehet-e a digitális tér menedék bizonyos gyerekek számára?
– Abban az értelemben lehet, hogy mondjuk egy autizmussal élő gyereknek bizonyos helyzetekben egy társas kapcsolódás könnyebb, mondjuk egy játékon keresztül, egy online kapcsolaton keresztül. De akkor is nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni azt, hogy nem helyettesítheti az offline kapcsolatot. Tehát olyan értelemben nem hiszem, hogy ez lehet menedék, hogy az offline valóságból teljesen kiszakítva ott neki jó élete lesz. Inkább csak azt gondolom, hogy lehetnek olyan szigetei a digitális világnak, amit – ha jól használunk –, akkor az hozzá tud tenni az offline életünkhöz. Például, ha valaki elkezd alkotni, és ott tudja megosztani a munkáit, vagy videózik, fotózik, akkor abból sok jó dolog is ki tud sülni. De a szónak a teljes értelmében szerintem nem tud olyan menedék lenni, ami helyettesíteni tudná az offline kapcsolatainkat.

– Milyen pszichológiai szükségletet elégít ki a folyamatos telefonhasználat?
– Többet is valószínűleg. Egyrészt az embernek nagy szüksége van a kapcsolódásra, ez egy nagyon alapvető emberi szükségletünk, és a digitális világ a kapcsolódás illúzióját is adja, illetve bizonyos szinten ténylegesen van kapcsolódás is. Tehát az, hogy az ember azt szereti érezni, hogy valaki figyel rá, valaki reagál arra, amit ő csinál, arra, hogy valaki érdeklődik iránta. Másrészről szükségünk van mások figyelmére és visszajelzésére is, és ezt az online tér nagyon felfokozott formában tudja adni. Például ha felveszek egy szép ruhát, és ezt látják hárman, valóságban is maximum a tekintetükön látom, hogy tetszik-e nekik, az online térben ezzel szemben kaphatunk 150–200, vagy akár többezer lájkot is, és ez nagyon erősen visszahat az önértékelésre, persze csak felszínes módon. Aztán a szórakozás iránti vágyat, szükségletet is sok szempontból ki tudja elégíteni a digitális világ, hiszen vágyunk az izgalmakra, a játékra, a kalandokra, és ennek az egyik legegyszerűbb formája az, ha egy telefonon görgetünk. Persze az a nehéz, hogy a valódi szükségleteket valójában nem elégítik ki, illetve újabb szükségleteket generálnak. Az érzelemszabályozási szükségletünket is nagyon erősen ki tudja elégíteni, ha az ember unatkozik vagy bármilyen negatív érzelmi állapota van, akkor arról nagyon jól el tudja terelni a figyelmet.

– Van olyan irodalmi mű, amit terápiás szövegnek tekint?
– A jó irodalom valójában az, egy csodálatos dolog, emberekről, emberi történetekről szól, és minden benne van, ami valaha megtörtént már velünk, emberekkel. Úgyhogy szerintem bármilyen irodalmi művet lehet gyógyító céllal használni. Vannak olyan könyvek, amik az egész személyiségfejlődésemet befolyásolták, mert annyira nagy hatással voltak rám. Például Visky András Kitelepítés című könyve, vagy Edith Eva Eger Döntés című könyve, vagy a Bűn és bűnhődés. Nemrég olvastam az Amíg életben vagyunk című francia regényt is, ami gyönyörűen ír a szerelemről, a halálról, a csalódásról. A pszichológia és az irodalom között van egy nagyon erős párhuzam, mert mindegyik történetekkel, narratívumokkal dolgozik. Egy gyógyulási folyamatnak is sokszor az az útja, hogy van egy narratívám az életemről, hogy valami történt velem, és aztán azt a narratívát próbáljuk más szemszögből megnézni, kvázi picit átírni, egy picit átértelmezni vagy egy más kontextusba helyezni. Tehát nem megváltoztatjuk a múltat, mert azt nem lehet, de tudom más szemszögből nézni, ki tudom egészíteni, tovább tudom írni a történetet, ami megváltoztatja az egész jelentését.

– Hogy tudja szétválasztani szakmáját a magánéletétől?
– Szerintem nem lehet teljesen, ez nem az a munka, amit leteszel az asztalra és ott hagyod; az ember viszi magával. Sokszor a páciensek története beépül a saját életembe; olyan értelemben, hogy ott marad az emlékeimben, és formálja az én identitásomat is. Azért is járunk önismereti órákra, hogyha valami nagyon megérint bennünket, azt tudjuk a helyén kezelni. Azt érzem, hogy azok a történetek jönnek velem intenzíven haza, azok nem hagynak nyugodni, amelyek meghaladják valami miatt az aktuális kapacitásomat. Vagy azért, mert szakmailag nagyon nehezek: akkor ott az a megoldás, hogy egy tapasztaltabb szakemberrel, kollégával megosztjuk, segítséget kérünk. Vagy azért, mert nem figyeltem eléggé oda a saját szükségleteimre, hogy aludjak, egyek, pihenjek, és egyszerűen a kapacitásom túltelítődött. Voltak olyan krízishelyzetek, amelyek tényleg élet-halál kérdések voltak, olyankor azért nagyon ott marad ez az emberben, mert ott van az a felelősség, hogy az a másik akár meg is halhat. És olyankor tényleg a szupervízió kérése, és a megfelelő kerettartás az, ami tud segíteni.

– Hogyan lehet együtt élni azzal, hogy a pszichológia sem tud mindenkit „megjavítani”?
– Nehezen. De el kell fogadnunk, hogy nem játszhatunk Istent. Ez egy kissé narcisztikus sérelem is, tehát ugye van a pszichológusokban ez a nagy lelkesedés, hogyha mindent tudok, mindent megértek, akkor majd minden jóra fordul, mindenki változik, gyógyul, de nem. Az ember így is hoz rossz döntéseket, és a pszichológia sem képes mindenre. Sokszor az is előfordul, hogy egyébként képes lenne bizonyos dolgokra, de a másik nem motivált. És ezt például nagyon nehéz elfogadni, hogy én látom, hogy mit kéne, de nem akarja csinálni. Egy ember megteszi, amit meg tud tenni, de a másik szabadságát tiszteletben kell tartania, és aztán viselnie kell az egzisztenciális szorongást, hogy nem vagyunk mindenhatóak.

– Mitől félti leginkább a mai gyerekeket, és mitől nem?
– Attól féltem őket, hogy megszakad a kapcsolatuk a valósággal, a testtel, a természettel, a sárral, a saját belső világukkal. Annyira sokat figyelnek kifelé, hogy nincsen idejük reflektálni, elcsendesedni, és szerintem ez egy nagyon valós probléma. Mivel fel is gyorsult a világ, egy pillanatot sem akarunk már magunkkal tölteni. Én attól tartok, hogy így egyre kevesebb autentikus személy lesz, mert ahhoz, hogy autentikusak legyünk, le kell csöndesednünk, le kell ülepednünk. Integrálnunk kell a kívülről jövő tudást, és újat is kell létrehoznunk valamennyire magunkban megszűrve, de ezt csak úgy lehet, hogyha erre időt meg teret hagyunk.

– Milyen mondatot szeretne visszahallani tíz év múlva egy mai kamasztól?
– „A szégyen eltűnik, ha beszélünk róla.”

– Mi az a reményteljes változás, amit már most lát a fiatal generáció­ban?
– Az, hogy mernek kérdezni, hogy kevésbé félnek a tekintélytől, és emiatt bízom is abban, hogy ehhez tudnak jó önkritikát is párosítani, mert akkor jó dolgok tudnak ebből születni.

Kósa Noémi, Sapientia EMTE, ­fordító-tolmács mesterszak I. év