A május közepén megszervezett SepsiBookon a csíkszeredai Sapientia EMTE egyetemi hallgatói gyakornokoskodtak, akik a bemutatkozó szerzőkkel, előadókkal készítettek interjúkat. Ez alkalommal Bíró Zsombor Aurél írót ismerhetik meg segítségükkel, aki Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című kötetét mutatta be a sepsiszentgyörgyi könyvfesztiválon.
– Több műfajban dolgozol egyszerre. Mit tud megengedni neked a próza, amit a film vagy színház nem?
– A legnagyobb különbség, hogy a prózában én hozok egyedül döntéseket, szinte csak az én kreatív inputom kerül az anyagba. Ez bizonyos esetekben felszabadító, mert nem kell szkanderoznom alkotótársakkal. Más esetekben ez a szkanderozás nagyon hasznos, ugyanis lehetővé teszi, hogy különféle emberek gondolkodása, világlátása színesítse, gazdagítsa, tegye komplexebbé az adott anyagot. Olyan dolgokat tudok belerakni színdarabokba, filmekbe, amiket én magamtól sem tudnék kitalálni.
– A színházi munkáid visszahatnak a prózád dialógusaira?
– Nyilván, amióta színházban is dolgozom, jobban írok dialógust, de ezek a visszahatások alapvetően szubtilisabb, nem annyira kézzelfogható dolgokban nyilvánulnak meg. Az, hogy kreatív, alkotó emberekkel dolgozom színházban és filmben, folyamatosan frissíti az én kreativitásomat, megkérdőjelezi azt, ahogyan én gondolkozom figurákról és történetekről. Ezek a gondolkodásbeli differenciák hatnak vissza aztán a prózára.
– Mit gondolsz: az autofikció valóban közelebb visz az igazsághoz, vagy csak kifinomultabb módja annak, hogy elrejtsük magunkat?
– Hát szeretném azt hinni, hogy közelebb visz az igazsághoz, bár ugye ezek elég lila fogalmak. Nagy fogalom az, hogy igazság. Nem is tudom pontosan, hogy mit jelent. De szerintem íróként azért valamilyen módon mégiscsak arra kell törekedni, hogy ilyen nagy fogalmakhoz közelítsünk, még ha tudjuk is, hogy nem lehet elérni őket. Nekem pont az a kritikám a posztmodern irodalommal szemben, hogy az igazságot elveti fogalomként. Én szeretnék visszatalálni ezekhez a nagy fogalmakhoz, miközben értem és tudatosan viselem ennek a küldetésnek a lehetetlenségét, és érvényteleníteni sem akarom az előttem létező irodalmi hagyományok felhalmozott tudásait.
– Az autofikció nálad nemcsak forma, hanem feszültség is. Mi érdekel benne jobban: az emlékezés pontossága vagy a valóság felismerhetősége?
– Az érdekel, milyen a valósághoz való viszonyunk emberként, olvasóként és íróként. Hogy bár tudjuk azt: a nyelv természetéből fakadóan egy szövegen keresztül nem kerülhetünk kapcsolatba a valósággal, olvasóként mégis be lehet csapni minket, hogy azt gondoljuk, a valóságot olvassuk. Ezek az ellentmondások érdekeltek. A posztmodern óta tudjuk, hogy minden valóság relatív, tehát ebben a pillanatban tényszerűen megtörtént mint konkrét valóság, de amint elmúlik a pillanat, már máshogy emlékszünk rá, saját, egyedi valósággá válik. Ilyen módon közös valóságunk a jelenen túl nincs is.
– Amikor a saját nevedet használod egy műben, arra bátorságként vagy kontrolligényként tekintesz?
– A névhasználat a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című könyvemben a valóság – nem valóság kérdéskör egyik eleme. Egy eszköz tulajdonképpen. A Zsombor mint karakternév arra kényszeríti az olvasót, hogy valóságként, vallomásként, őszinteségként olvassa azt, amiről aztán kiderül, hogy hazugság, ferdítés, fikció. Tehát ilyen módon ez se nem bátorság, se nem kontroll, hanem egy írói eszköz, amivel egy adott hatást szeretnék elérni, és egy adott elméleti problémáról, vagy esztétikai problémáról szeretnék kérdéseket megfogalmazni.
– Érezted már azt, hogy a saját életed „nyersanyagként” való használata közben elveszíted az emlékeid eredeti jelentését?
– Igen, erről a könyvben is vannak részletek. Tulajdonképpen átíródnak dolgok, de hát az, hogy az ember átírja a saját emlékeit, nem egy irodalmi kérdés. Aki nem foglalkozik irodalommal, az is átírja a saját emlékeit, csak más szempontok mentén. Ami érdekesebb szerintem, hogy van elidegenítő hatása annak, hogy én adott esetekben, miközben történik valami, már bizonyos értelemben nyersanyagot gyártok belőle fejben. Nyilván ez valamilyen szinten lélektani szempontból az önmagamtól való elidegenedést, a saját érzéseimtől való önkéntelen távolodást eredményezi az adott pillanatban.
– Mitől érzed azt egy kész szövegnél, hogy „él”? Van erre konkrét belső mércéd?
– Én úgy dolgozom, hogy olvasom hangosan, amit írok. Általában tíz-tizenötször átmegyek ezeken a szövegeken, és eljön egy pont, amikor azt veszem észre, hogy már az elmúlt két-három felolvasáskor nem javítottam rajta. Ez általában azt jelenti, hogy amennyire jól én meg tudom írni, annyira jól meg van írva.
Márton Boróka (Sapientia EMTE, Csíkszeredai Kar, génsebészet, I. év)
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
