Portréinterjú Kolumbán Vilmos Józseffel, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévelA hit megtartó erő lehet számunkra

– Elárulom az olvasóknak, hogy iskolatársak voltunk, ezért tegeződünk. Baróton születtél, milyen emlékek élnek benned a gyermekkorodról?
– Általában szép emlékek kötődnek az ember gyermekkorához, számomra is meghatározóak voltak azok az évek. A város szélén nőttem fel, ami azt jelentette, hogy erdő, mező és a patak is miénk volt. Öten voltunk nagyjából egykorú fiúk a szomszédságban, egész nyáron együtt jártunk halászni, epret szedni, szilvát szedni, és a munkát is közösen végeztük. Egy álomvilágban éltünk, annak ellenére, hogy a kommunizmus alatt ilyen-olyan megszorítások voltak; a szüleink vigyáztak arra, hogy mi, gyermekként ne érezzük az ilyenfajta gondokat. A tanáraim között is voltak olyanok, akikre máig nagy szeretettel emlékszem vissza, többek között az osztályfőnökömre és magyartanáromra, Tatár Zsuzsannára, akit Mamának szólítottunk, vagy Szlenka Arankára, Kiss Katica nénire, de tovább is sorolhatnám. Az osztálytársaimra is nagyon jól emlékszem, egyesekkel máig tartom a kapcsolatot.

– Miért felvételiztél 1990-ben a Kolozsvári Református Kollégiumba?
– Először Baróton felvételiztem társadalomtudományi szakra, ami akkor indult, fel is vettek. De nyár végén megjelent egy hosszú interjú Gálfy Zoltán teológiai tanárral az akkori Udvarhelyi Híradó című lapban a Református Kollégium újraindulásáról, és mivel én akkor már teológiára készültem, édesapám megkérdezte: nem akarok Kolozsvárra felvételizni? Azt válaszoltam, hogy jó lenne, de csak akkor megyek, ha szerez nekem egy osztálytársat Erdővidékről. Végül hárman felvételiztünk az erdőfülei Nagy Attilával, aki 9–10. osztályban osztálytársam volt, valamint az akkori baróti református lelkész, Krizbai Imre leányával, Melindával. Mindhármunkat felvettek, és az ott töltött két év is meghatározó volt az életem szempontjából. A kollégium akkor még gyermekcipőben járt, nem volt sem saját iskolaépületünk, sem saját bentlakásunk, de másképp folyt a tanítás, mint amit Baróton megszoktam. És persze zajlott a diákélet, mély barátságok szövődtek a szüleink távollétében.

– Életed következő állomása a teológia volt. Ezt hogyan tudnád röviden összefoglalni?
– A teológián elkezdtem egyre intenzívebben egyháztörténettel foglalkozni, negyed- és ötödéven az akkori egyháztörténész, Buzogány Dezső mellett voltam szeminarista diák, segítettem neki különböző háttérfeladatokban és a tanszéki kutatásban.

Fiatal lelkészként 1999-ben

– Hogyan lettél bölöni lelkész? Nagyobb gyülekezetnél nem volt lelkészi állás?
– 1998-ban végeztem az egyetemen, és valójában két lehetőség állt előttem: az egyik egy kolozsvári gyülekezet segédlelkészi szolgálata volt, továbbá maradhattam volna ifjúsági lelkész a kollégiumban, ezt a munkakört egykori igazgatónk, Székely Árpád ajánlotta fel. Mindkét kihívás túl nehéznek tűnt, féltem attól, hogy nagyvárosi lelkész legyek, és ahhoz sem éreztem magam elég ügyesnek, hogy elboldoguljak annyi fiatallal. Én akkor falusi lelkész akartam lenni. 1998-tól 2000. február elsejéig voltam lelkész Bölönben. Szép emlékeket őrzök abból az időszakból, bár a parókia egy romhalmaz volt, amikor kihelyeztek: szó szerint ki lehetett látni az oldalán. Édesapám akkor építkezéssel foglalkozott, és ő tette valamennyire lakhatóvá, gyakorlatilag ingyen. Akkor még nem voltam megnősülve, otthon nem sok dolgom volt, úgyhogy naphosszat jártam a falut, beszélgettem az emberekkel... Szerettem azt a közösséget, és az ottani munkát is.

– Mondod, hogy édesapád építkezésben dolgozott... Mesélnél a szüleidről?
– Édesapám kulákgyermek volt, és pont abban az időszakban kellett volna középiskolába mennie, amikor vadászták a kulákgyermekeket. Így építészeti szakiskolába járt Sepsiszentgyörgyön, utána pedig Brassóban dolgozott, ott végezte el később a mesterképzést. Végül visszakerült Barótra, és a megyei építészeti hivatalnál dolgozott mint a baróti kirendeltség egyik építésvezetője. A 80-as évek közepén munkahelyet váltott – kinevezték a termelőszövetkezet kőműves csoportja vezetőjének, de pékség és dróthálószövés is működött az ő alárendeltsége alatt. 1990 után, amikor felbomlott a termelőszövetkezet, munkanélküli maradt, ezért pár évig gazdálkodott, majd a 90-es évek közepe táján építőipari céget indított, ami a 2000-es évek elejéig működött. Ez a kivitelező cég hozta rendbe a bölöni parókiát. Édesanyám az egészségügyben dolgozott, nővérként. A gyermekosztályon és családorvos mellett is tevékenykedett, nyugdíjazásáig. Én nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek. Édesapám autodidakta módon képezte magát, mivel nem tanulhatott hivatalos keretek között. Arra emlékszem a gyermekkoromból, hogy a ház minden szobájában volt egy kinyitott könyv, mindig azt olvasta, amelyik szobában épp volt. Tőle tanultam meg az olvasás szeretetét, ezenkívül történelemből és általában a világról is nagyon sokat tanultam tőle. Az egyetemi karrier építésében is azokra az ismeretekre alapoztam, amelyeket neki köszönhetek.

– Bölöni lelkészből hogyan lettél egyetemi tanár?
– 1999 végén bővítették a tanári kart a teológián, és engem is vonzott a tanári pálya, ezért versenyvizsgáztam. Felvettek, így visszakerültem az egyháztörténeti tanszékre gyakornokként. Azóta is ott dolgozom. 2005-ben doktoráltam, 2014-ben elértem a professzori címet, 2020-ban rektorrá választottak. 2022-től kissé megváltozott a helyzet, mert jegyző lettem, ami azzal járt, hogy járnom kellett az erdélyi gyülekezeteket. Szívesen tettem, és egyre jobban kezdtem belelátni az egyház mindennapi életébe.

Rektor korában egy illyefalvi találkozón (2020)

– 2024 decemberében pedig püspökké választottak. Milyen érzés volt?
– A választás viszonylag egyszerű történet volt, mert csak engem jelöltek, nem kellett azon izgulnom, hogy milyen esélyeim vannak. Úgy álltam hozzá, hogy ha a közgyűlés jónak látja, megválaszt, ha pedig nem, akkor nincs ezzel semmi gond. Az egyetemi munkát én nagyon szeretem, azon kevés ember közé tartozom, akinek a munkája a hobbija. Egyháztörténeti kutatásokat folytattam és egyetemes egyháztörténetet tanítottam az elmúlt huszonöt évben, és mindkét munkakör örömmel töltött el. De visszatérve: a püspökválasztás súlyát akkor éreztem meg igazán, amikor tavaly februárban beiktattak. Hirtelen belém hasított a felismerés, hogy mire is vállalkoztam... Nem mondom, hogy pánikoltam, mert alapvetően nyugodt ember vagyok, és igyekszem átgondolni az élet dolgait, de felmerült bennem, hogy vajon alkalmas leszek-e a feladatra? Végül is arra jutottam, hogy megteszem, ami tőlem telik, a lehető legjobb tudásom szerint. Igazából nem frusztrál semmi, mert tisztában vagyok a hiányosságaimmal, és együtt tudok élni ezekkel. Illetve próbálom kijavítani őket.

– Mit tartasz a legfontosabb küldetésednek püspökként?
– Úgy gondolom, hogy az egyik legnagyobb kihívása az erdélyi magyarságnak – és azon belül a reformátusságnak – a megmaradás kérdése. Olyan vidékeken, ahol tömbben él a magyarság, mint amilyen Háromszék, Hargita vagy Maros megye keleti része, ez nem probléma, ott nem érzik az emberek a szórványlét nyomását. De sok olyan terület van Erdélyben, ahol egészen más a helyzet, és igyekszem úgy irányítani az egyházat, hogy maradjunk meg nemzeti identitásunkban. Azt gondolom, hogy nem szabad olyan újításokba belemennünk, amelyek gyökeresen szakítanak az elmúlt időszakkal. 1990 óta, vagy akár az 1920-as évekig visszamenően olyan református püspökeink voltak, akik az egyház keretein túl is próbáltak megvalósítani valamit. A Trianon utáni időszak egyházvezetői igyekeztek újra felépíteni az anyanyelvű iskolahálózatot, létrehozni egy önálló és teljes oktatási rendszert, minden magyar gyermeknek megadni a lehetőséget, hogy anyanyelvén tanuljon. Miközben persze a hitéleti dolgokba is próbálták bevonni az embereket. Makkai Sándor, az 1926–1936 közötti püspök például azt tartotta, hogy aki jó református, az jó erdélyi magyar is, ami nyilván nem jelenti azt, hogy mindenkit reformátussá akart volna tenni, inkább csak az egyházon belül gondolkodott így. Olyan örökség ez, amit magam is örömmel vállalok. A közvetlen elődöm, Kató Béla is így gondolta, akinek a püspöksége idején olyan volt a konjunkturális helyzet, hogy lehetett iskolahálózat fejlesztésén vagy olyan intézményrendszer kiépítésén gondolkodni, mely nemcsak a jelenlegi gondjainkat oldja meg, hanem évtizedekre előre meghatározza, hogy milyen irányba halad tovább az erdélyi magyarság. Az egyetemi program elindítása, az iskolahálózat fejlesztése, új bentlakások, öregotthonok, árvaházak, óvodák, bölcsődék, elemi iskolák, gimnáziumok felépítése vagy már meglévő épületek felújítása mind-mind az erdélyi magyarság megmaradása érdekében történt. Nagyobb kihívás Erdélyben reformátusnak lenni, mint az anyaországban, mert nálunk ez a kérdés óhatatlanul összeforrt a magyarság sorsával. Sok olyan lelkész van szórványvidéken, aki a saját autójával hordozza iskolába azt az egy-két-három gyereket, akik magyarul szeretnének tanulni. Szeretném megteremteni vagy fenntartani annak lehetőségét, hogy óvodától egyetemig magyarul tanulhasson minden erdélyi magyar gyerek, olyan környezetet, közösséget létrehozni minden településen, ahol a magyar emberek jól érzik magukat. Jó lenne, ha mindenki itthon találna megélhetést magának, és itthon képzelné el a gyermekei jövőjét is.

A püspökválasztáson, 2024 decemberében

– Azt tapasztalom, hogy egyre kevesebben járnak templomba, és ha nem is fordultak el teljesen az egyháztól, internetről hallgatják az igét... Az elmúlt évtizedekben megváltozott a gyülekezeti élet, alig van közösségi tevékenység a templomaink körül... Mit lehet tenni ez ellen? 
– Talán a járványidőszak volt meghatározó ebből a szempontból. A kijárási tilalommal együtt megszüntették a templomi istentiszteleteket, ezért a lelkészek jó része online közvetítéssel igyekezett elérni híveit, így próbáltak lelki támaszt, vigasztalást nyújtani az embereknek. Ez a gyakorlat aztán a járvány után is megmaradt, nagyon sok gyülekezetben a mai napig online közvetítik az istentiszteleteket. Ez azért is kézenfekvő, mert sokan vannak, akik valamiért nem tudnak eljutni templomba, vagy éppen távolabbról, akár a tengerentúlról hallgatják az igét. A közvetítések eredményeképpen virtuális gyülekezetek alakultak ki, több helyen olyanok is csatlakoztak, akik korábban nem jártak templomba, és ez jó. Ezzel együtt azonban az is igaz, hogy általában visszaesett a rendes istentiszteletek látogatottsága. Ha számszerűsítenénk ezt a két tendenciát, nem tudom, merre billenne a mérleg nyelve. Természetesen lelkészfüggő is ez, van, akinek a gondolataira sokan kíváncsiak a templomban is, mások kevésbé népszerűek, hiába közvetítik online az istentiszteleteiket...

– A járványidőszakban választottak rektornak, és nagyon nehéz politikai-társadalmi-gazdasági helyzetben lettél püspök is...
– Igen, rektorként rengeteg kihívással kellett szembenéznem, ki kellett találni, fel kellett építeni az online oktatást, miközben káosz volt az egész országban. A felsőoktatás volt a legnehezebb helyzetben, mert azt mondták, hogy az egyetemeknek autonómiájuk van, oldják meg. Szerintem sikerült kihoznunk a maximumot ebből az áldatlan állapotból. Akkor is sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom, amikor 2022-ben megválasztottak főjegyzőnek, majd püspöknek, de azt mondtam, nézek elébe. A hit és a kíváncsiság vezérelt minden új kihívásban. Egyháztörténeti kutatásaim nyomán arra jöttem rá, hogy az emberi közösségekben örökösen ugyanazok a problémák merülnek fel, és ha tudjuk, hogy évszázadok vagy akár évezredek alatt melyek bizonyultak jó döntéseknek, az talán segít. Nekem egyetemi tanárként nincs sok tapasztalatom a gyülekezetépítésben, de a történelmi ismereteim és a rengeteg látogatás, lelkészekkel való beszélgetés nyomán van némi rálátásom a gyakorlati kérdésekre is, tudom, hogyan működik jól az egyház. Egy anekdota szerint miután Makkai 1936-ban lemondott, elterjedt a református egyházban, hogy teológiai tanárt többé nem választanak meg püspöknek. Úgy látszik, ennek a szóbeli megegyezésnek most járt le az ideje, mert általam újra teológiai tanár került az egyház élére. Hogy milyen lesz a püspöki ciklusom eredménye, az utólag fog kiderülni, az utókor majd eldönti. Nem tudom, hogy miért engem választottak, de ha már így alakult, mindent megteszek azért, hogy jó irányba vezessem az egyházat ebben a nehéz helyzetben is, amelyben élünk.

Elődje, Kató Béla beiktatja hivatalába (2025)

– Hogyan tudja az egyház megszólítani a fiatalokat, akiknek a figyelméért manapság rengetegen versengenek? 
– Ez is örök kérdés. Azt hiszem, hogy 35 évvel ezelőtt, de akár 50 vagy 60 évvel ezelőtt is ugyanezekkel a gondokkal küszködtek a lelkészek. A tizenévesek vagy a kora huszonéves felnőttek megszólítása komoly kihívás, ugyanis ez a korosztály elutasítja a tekintélyt. De ez nem azt jelenti, hogy le kell mondani róluk, inkább meg kell találni azt a csatornát, ahol megindulhat velük a párbeszéd. A lelkészek között van, aki ösztönösen jól csinálja, inkább a fiatalabbak, mert a nagy generációs különbség általában a kommunikáció beszűkülését eredményezi. Ezért fiatal lelkészek szokták végezni ezt a munkát, és ahogy kezdenek kiöregedni belőle, átadják a stafétát egy fiatalabbnak. Az online világ kihívásai mellett nyilván nagyon nehéz ráirányítani a fiatalok figyelmét az egyházra, de próbálkozni kell. Azt mondják a szakemberek, hogy ha maximum két percben nem tudom elmondani nekik, amit akarok, nem fognak meghallgatni, átkapcsolnak valami másra. Meg kell tanulnunk nagyon rövid gondolatokban kommunikálni, legalább addig, amíg megragadjuk a figyelmüket, és azután is őket érintő kérdésekről kell beszélni, csakis ez vezethet eredményre. Püspökségem első évében tartottunk nagy zenés istentiszteleteket Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, amelyek mindegyikére közel ezer fiatal jött el, és mindenhonnan az a visszajelzés érkezett, hogy erre a jövőben is lenne igény. Ezek rendkívül fontos alkalmak, ahol lehet beszélni a fiatalokkal az őket érintő kérdésekről. Évente van egy-egy nagy Kárpát-medencei tábor is, a Válts irányt!, amit idén Zeteváralján tartunk. Minden második évben erdélyi helyszínen szoktunk találkozni, ahol 1500–2000 fiatal szokott részt venni. Ebből kiindulva is lehet építkezni.

– Neked is éppen ilyen korú gyermekeid vannak. Mesélnél a családodról?
– 2000-ben házasodtunk össze a feleségemmel, akivel osztálytársak voltunk a kollégiumban, és aki az egyetemi könyvtárban szakképzett könyvtárosként, levéltárosként dolgozik. Három gyermekünk van, egy fiú és két lány. A fiam már dolgozik, a lányok egyetemre járnak. Lassan kirepülnek. Kiskorukban nem volt könnyű dolgunk, mert Kolozsváron a nagyszülők segítségére nem számíthattunk. Az én szüleim Baróton, a feleségem szülei Erdőszentgyörgyön élnek, több száz kilométerre. Iskolába, edzésre én vittem őket, de ez olyan régen volt már... Időnként hiányzik. Jó lenne, ha még kézen fogva vihetném őket iskolába, de most már teljesen más a helyzet.

A székelykakasdi templomban, 2026 áprilisában

– Ha éppen nem szolgálsz, és nem az egyháztörténettel vagy az élő egyház ügyeivel foglalkozol, mit szoktál csinálni? Mi az, amit a szabadidődben örömmel végzel? 
– Nekem gyakorlatilag minden időmet kitöltötte az egyetemi tanárság. Szó szerint reggeltől estig dolgoztam. Reggel 8 órakor vagy akár még korábban – attól függően, hogy a gyermekeket hányra kellett iskolába vinni – beültem az irodába, aztán egy rövid ebédszünet és egy rövid vacsoraszünet mellett éjfélig, vagy még későbbig, hajnali egyig, kettőig dolgoztam. Az elmúlt 20–25 év nagyjából így telt el, úgyhogy sok idő nem maradt másra. Volt egy hosszú időszak, amikor hetente egyszer-kétszer fociztam a diákokkal, teológusokkal, illetve egy olyan időszak is volt, amikor egy régi parasztházat újítottam fel saját kezűleg, persze édesapám szakértelme mellett, akivel naponta konzultáltam. Nyilván nem lett olyan, mintha szakember készítette volna, de mi, a feleségemmel, és néha a gyermekek segítségével is beleépítettük ebbe a házba a szívünket-lelkünket. Szinte minden kődarabhoz, fadarabhoz kapcsolódik egy kis történetünk. Ez a ház Nyárádszentsimonban van, a feleségem nagyapjának volt a háza, és mi újítottuk fel teljes egészében. Évekig oda jártunk nyaralni, de már rég nem tartózkodtunk ott huzamosabb ideig. Idő sem volt rá, és közben a gyermekeink érdeklődési köre is megváltozott.

– Az utolsó kérdést a fiam fogalmazta meg: te sokat szoktál beszélni Istennel?
– Jó kérdés. Nyilván nem mondok újdonságot, ha azt mondom, hogy szoktam imádkozni. Miközben rengeteget vívódom azon, hogy mit kellene tennem, azt hogyan kellene tennem, mi az, ami fontos, mi az, ami kevésbé fontos, mi az, ami belefér még a hitvallásosságba, és mi az, ami már nem fér bele. Jó lenne, ha mindenre pontos receptet adna az Úristen, könnyű lenne aszerint cselekedni, de vannak nagyon nehéz helyzetek, amelyekben nem könnyű dönteni. Sajnos állandó ellenszélben élünk, nem mindig tekint ránk partnerként az állam, és csakis Isten segíthet megtalálni az egyensúlyt egymással és önmagunkkal. Az egyik legfontosabb közös feladatunknak azt látom, hogy erősítsük meg a református identitást, tudatosítsuk a gyülekezeti tagokban, hogy mit jelent reformátusnak lenni a hétköznapi életben. Visszatekintve Erdély történetére, úgy gondolom, hogy hitünk felvállalása, megélése valódi megtartóerőt jelenthet számunkra.