Kisgyörgy Zoltán karbidlámpája, avagy aki világított a sötétben

Engedd meg – amióta három évtizede együtt dolgozunk a Háromszék szerkesztőségében, tegeződünk –, hogy felidézzem ismeretségünk, pontosabban, barátságunk kezdetét. Mert mindig az első pillanatok, az első alkalmak a meghatározóak. A Háromszék kapcsán még egy gondolatot jegyeznék meg: az egykori, időközben eltávozott nagy öregjeink közül mára te maradtál az egyedüli, akit köszönthetünk, aki születésnapját ünnepelheti, mi több, hasonlóan Tompa László lófürösztőihez, Imréhez és Áronhoz, továbbra sem hagyod magad, daccal és hittel kitartasz a lap mellett, s tisztes korod ellenére rendületlenül járod a térség falvait fáradhatatlan krónikásként. 

De vissza a kiindulóponthoz: a Székely Mikó Kollégium diákjaként, valamikor 1984 nyarán egy osztálykirándulás alkalmával eljutottam a Vargyas-szorosba, a Völgybe, ahogy életünk meghatározó tereként később emlegettük. Elbűvöltek a barlangok, a csend világa. Ama időszak másik fontos eseménye számomra egy könyvvel való találkozás: szüleimmel Magyarországra eljutva egy könyvesboltban megvásárolhattam egy érdekesnek tűnő könyvet. Ádám nyomában, ez volt a címe a felvidéki kiadású kötetnek, mely lebilincselő, színes bevezetés volt az ember őstörténetébe, az antropológiába. Nyolcadikos lehettem, lenyűgözött ez a kötet, mely az emberelődök kapcsán a barlangok világát, a barlangi festményeket is érintette. E két élménnyel nyolcadikos koromban egy új osztályközösségbe kerültem, ahol azzal szembesültem, hogy ott két-három éve egy kis barlangász csapat izgalmasabbnál izgalmasabb kalandozások részese: kirándulások, barlanglátogatások, Pro Natura-táborok váltogatták egymást. És, kedves Zoli bácsi, te voltál a vezetőjük, szellemi irányítójuk, nagyfőnökük (valójában egy többgenerációs nagyfőnök voltál, hiszen Erdővidéken korábban Dénes Pistáékat is bátorítottad, emiatt volt egy kevesebbek által ismert, Manitu beceneved is, talán nem veszed zokon, ha kilencvenéves születésnapodra nyilvánosan is elárulom). Bizony, amikor 1984-ben megtudtam, hogy te évek óta egyengeted az általad Benkő József névre keresztelt amatőr barlangász kör tagjainak az útját, tanítod őket, kirándulni, barlangászni viszed őket, elhatároztam, csatlakozni szeretnék hozzájuk, ez sikerült. Külön köszönöm, hogy lehetővé tetted, hogy egy olyan világ felé induljak el, amely azóta is meghatározó számomra.

Első közös kirándulásunk során – éppen elkezdtük a kilencedik osztályt – Kolozsvárra vonatoztunk. Geológusként – akkoriban a kőröspataki szénbánya főgeológusa voltál –, földtani tudománynépszerűsítő, illetve helytörténeti – ma már kimondhatjuk: honismereti – kötetek szerzőjeként fontosnak tartottad a beavatást, elvittél bennünket a geológia tanszékre, kövületeket is keresgéltünk a Szamos partján. Emlékszem, az utcán találkoztunk Imreh József akkori kristálytanprofesszorral, régi jó ismerősként üdvözöltétek egymást, ám mi rakoncátlanokként egy módfelett szigorú embert láthattunk, aki ismeretlenül is nagyon megdorgálta a csapat egyik tagját, egy fiatalabb srácot, aki a hajába tűzött egy madártollat, amelyet ráadásul a biológia tanszék egyik kitömött struccából tépett ki, talán, még gyermekként, indiánnak képzelte magát, s úgy sétált Kolozsvár utcáin. Mágikus élményként ivódott belém az a kolozsvári út, többünkben nyomot hagyott az ott felsejlő világ, a földtan tanszék. Azt hiszem, megérintett valamiképpen a kincses város hangulata is, amely akkor, a nyolcvanas évek közepén ugyan inkább komor lehetett, mintsem derűs, de valamiképpen mégis hordozta egy későbbi szabadság ígéretét is... Az ott töltött rövid idő alatt láthattuk, akkor is sürögtek-forogtak az egyetemisták az utcákon, nem csak hazaiak, külföldiek is. Egyikükön még derültünk is, mert nyughatatlanokként este még moziba is elmentünk, már pörgött a film, amikor az előttünk lévő sorba leült egy termetes afrikai fiatalember – akkor még négerként emlegettük –, komótosan hátradőlt, ám a fából készített szék támlája ezzel le is törött... Még akkor is ezen szórakoztunk, amikor már hazafelé tartottunk a Szamos-parti ódon szállodába. 

Ez volt hát az első utam veled, veletek, Zoli bácsi. Akkor bizonyosan nem gondoltam arra, hogy eljön majd az az idő, amikor újságírókként egy szerkesztőségben egy közös célért dolgozhatunk. Akkor, két-három évig barlangászattal ismerkedőkként, hegyekért rajongókként habzsoltuk az élményeket közös kirándulásainkon, amikor te mutattad az utat, de a magunk által kitalált és szervezett magashegyi barangolásokon is. Kilenc-tizedik osztályos korunkban esténként összegyűltünk nálad, a tömbházlakásodban, és elbűvölten néztük a könyvtáradat, majd kocogni indultunk a négyes kilométerig, ez valójában egy rendszeres, jó ütemű gyaloglás volt, olykori kocogósabb szakaszokkal. És ezalatt beszélgettünk, álmodoztunk. Barlangokról, hegyekről, életről. Néztük a csillagokat az est csendjében, hiszen forgalom ott akkoriban alig volt. Rendszeresen emlegetted Bölöni Farkas Sándor mondását, miszerint, ha nem utazhatsz távoli vidékekre, hát ismerd meg közvetlen környezetedet, a szülőföldedet. Valójában erre a tézisre alapoztad az egész honismereti építményedet...

A Benkő József Amatőr Barlangászkör tagjai, köztük Kisgyörgy Zoltán (felső sor, balról). Fotó: Kakas Zoltán

Egy szó mint száz, kedves Zoli bácsi, elindítottál bennünket egy olyan úton, amelyen öröm és boldogság volt menni, megtorpanások után újra elindulni. Mert az a világ, amelyre te ráirányítottad a figyelmemet, figyelmünket, nem csak természeti látványosságokat és élményt szavatolt, hanem tartást és gondolkodásmódot is eredményezett. Jó csapatkapitányként bátorítottál, jó útra tereltél bennünket. 

Kilencedikes, tizedikes korunkban barangoltunk együtt a legtöbbet. Biztatásodra naplót írtunk, néhányan fényképezni kezdtünk, fekete-fehér filmjeinket előhívtuk, sötétkamrában nagyítottuk fotográfiáinkat. Turistajelzést is festettünk olykor, egyszer gyalogoltunk egy nap alatt mintegy 40–45 kilométert Szeredőponk környékén, elindulva a Keresztvár szomszédságában lévő Nyéni-hágótól – olykor magunk is eltévesztettük a jelzést, rossz helyre festettük, de te azt mondtad, sebaj, egy igazi turista úgyis boldogul –, majd a végén ahhoz, hogy időben megérkezzünk az uzoni vasútállomásra, szaladnunk is kellett. Amikor valamelyikünk csak úgy lógatta a lábát, például köveket dobált a Vargyas-patakába, megdorgáltad, mondván, ez ostobaság és időpocsékolás, hiszen mindig arra biztattál, használjuk ki jól az időt, foglalkozzunk értelmes dolgokkal. Kirándulásainkon, együttléteink alkalmával azért sokat derültünk, olykor fetrengtünk a földön a röhögéstől, a helytörténeti és tudományos beavatás, illetve közösségi élményeink mellett ez is állandósult, ez is vonzerőt jelentett. Barangolásaink során aludtunk Kommandó, Uzonkafürdő és Ojtoz iskoláiban, utóbbi településen egy osztályteremben barlangász versenyt is szerveztünk, egymás mellé tolt padok között kúsztunk, karbidlámpával kezünkben, sisakkal fejünkön, mintha csak egy szűk barlangjáratban kínlódnánk, ma is fülemben cseng a harsány nevetés, ami az ottani kínlódássorozatunkat kísérte. Leghangosabban néhai Dénes Pista kacagott, mert akkor ő is velünk tartott, irányításával ugyanis ojtozi, kevésbé ismert repedésbarlangokat is megnéztünk. Pontosabban akkor inkább mi kezdtünk Dénes Pistával tartani, másabb, nehezebb barlangokat céloztunk meg vele együtt... Közös kalandozásaink lassan véget értek, 1986 nyarán még elmentünk egy emlékezetes gerinctúrára a Csíki-havasokba, nyughatatlanokként többet akartunk, magasabb hegyekbe és mélyebb, nehezebb barlangokba kívánkoztunk. De ez már egy másik történet.

Kedves Zoli bácsi, te voltál a tanítómesterünk, aki elindítottál az úton, te irányítottad rá figyelmünket környezetünkre, értékeinkre, szülőföldünkre, te öntöttél erős, időt álló alapot, amelyre aztán ki-ki képessége szerint tovább építkezhetett. A barlangokban egykor nélkülözhetetlen karbidlámpáddal – de anélkül is – nézni, látni tanítottál, meglátni, észrevenni mindazt, ami egy sötét világban is fénylett, ismételten köszönöm, köszönjük neked. És csak remélni tudjuk, hogy zilált, összegubancolódott világunkban vannak, lesznek még hozzád hasonló tanítványokat felkaroló lámpásemberek, akiknek van vagy lesz tudása, képessége, ereje és ideje, hogy hozzád hasonlóan a világra, világunkra irányítsa az érdeklődők tekintetét. 

Ezt már csak neked mondom: nem halogathatom tovább, közelebbről belépek hozzád, bizony, régóta ajánlod a míves körtepálinkádat. Koccintsunk hát mielőbb, Isten éltessen, drága Zoli bácsi!