Farcádi Botond
Röviden csak annyi, hogy nem nagyon létezik. De akár Ion Luca Caragiale hősét, Cațavencut is lehetne idézni, aki a hazai iparról szólva úgy fogalmazott: „A román ipar csodálatos, mondhatnám bámulatos, de egyáltalán nem létezik.” Valahogy így állunk most a romániai demokráciával is: igencsak eredeti, csodálatos, bámulatos, csak lassan egyáltalán nem létezik.
Az eredendő bűn
A legújabb, lassan két hónapja tartó kormány-, illetve politikai válság fejleményei újfent rávilágítanak erre a meglehetősen lehangoló képre. Az pedig, ami a bizalmatlansági indítvány elfogadása óta, de különösen az elmúlt héten történt, valójában egy újabb – immár a sokadik – vörös vonal átlépése, a demokrácia egy újabb tartópillérének ledöntése.
Az alábbiakban sorra veszem és felidézem, hogy az elmúlt mintegy húsz évben melyek voltak szerintem az amúgy is fiatal és ingatag romániai demokrácia struktúráját megrengető kulcsmomentumok, hogyan döntötték ki sorra a demokratikus berendezkedés tartóoszlopait, miként léptek át újabb és újabb vörös vonalat a mélyállami erőközpontok.
Az eredendő bűn persze az 1989-es változásokban keresendő: a forradalom (vagy amit annak hittünk – máig sem tudni) kisiklott, lenyúlták, az elitváltás elmaradt, az elnyomó rendszer átmentette befolyását és alkalmazkodott az új társadalmi berendezkedéshez; címkét, nevet cserélt jó néhány intézmény, a vezetői gárda azonban maradt a régi, mint ahogy a hatalomgyakorlási szokások sem sokat változtak lényegileg, az átvilágítás, a múlttal való leszámolás, a felelősségre vonás, elszámoltatás, az erkölcsi igazságtétel pedig elmaradt. Mindezek dacára Románia jó másfél évtizeddel a Ceaușescu-rezsim megbuktatása után kisebb-nagyobb kanyarokkal, visszalépésekkel, döcögve, de révbe érni látszott az euroatlanti integráció útján: 2004-ben a NATO, majd 2007-ben az Európai Unió tagjává vált, a politikai és hatalmi eliten belül pedig e két témában nagyjából konszenzus uralkodott. Éppen ezért annyira csalódást okozó, ami a kétezres évek közepétől, az uniós csatlakozástól mostanáig történt, s ebben a folyamatban kiemelten az, ami az elmúlt pár évben lezajlott.
Az eredmény átírható
A romániai demokrácia egyik rákfenéje volt az „átülések” gyakorlata, amely révén gyakorlatilag megváltoztatható volt a parlamenti választás eredménye. A módszer egyszerű: a parlamentbe jutott honatyák némelyike egyszer csak kilép abból a pártból, amelynek listáin mandátumhoz jutott, és csatlakozik egy másik alakulathoz, vagy több más, hasonló utat bejárt kollégájával közösen létrehoznak egy frakciócskát, pártocskát, amely választáson ugyan el sem indult (semmilyen népakarat nem legitimálja tehát őket), de egy-egy politikai válság, kormánybuktatás során akár királycsinálóvá is előléphet.
A gyakorlat Traian Băsescu államelnöki mandátuma idején vált igazán elterjedtté, s mint ahogy szinte mindig történni szokott, az első lépés súlyát aligha mérte fel helyesen a közvélemény. A jó cél szentesíti az eszközt megfontolás alapján sokan tapsoltak annak, amikor Traian Băsescu saját bevallása szerint az „erkölcstelen megoldáshoz” folyamodott, azaz nem a választáson legtöbb mandátumot nyert Szociáldemokrata Párt–Konzervatív Párt szövetséget kérte fel kormányalakításra, hanem átcsábította a jobboldal táborába a választási szövetségnek a szekusbesúgó Dan Voiculescu vezette úgynevezett konzervatív szárnyát, és így alakíthatott a maga ízlésére való kormányt. Sokan örültek akkor e lépésnek, hiszen ellenzékbe szorult a Szociáldemokrata Párt – kit érdekelt akkor, hogy sérül ezzel a demokrácia egyik alapelve?
Az elmúlt húsz évben aztán tökélyre fejlesztették ezt a módszert a román parlamentben, az ember áll és bámul, hány frakciócska, pártocska született csak az elmúlt másfél évben, amint az legutóbb az államelnök által meghirdetett konzultációk során is megmutatkozott.
Az igazságszolgáltatás mint politikai fegyver
A romániai igazságszolgáltatás helyzete sosem volt rózsás, a kilencvenes években gyakorlatilag kormányzati irányítás alatt állt, a hatalmon lévő politikusok pedig voltaképpen a törvény fölött álltak. Igencsak nagy volt ezért a társadalmi igény az igazságosságra: az átmenet zavaros éveiben született meg a máig tartó igény a korrupció elleni küzdelemre, az elszámoltatásra.
Erre a társadalmi igényre (tegyük persze hozzá: erőteljes uniós nyomásra) szintén Traian Băsescu mandátuma idején próbált az államigazgatás megfelelni, de ugyanebben a tíz évben zajlott le a folyamat elterelése, kisiklatása is. A kezdeti, egyértelműen eredményesnek elkönyvelhető lépések után ugyanis a korrupcióellenes harc a politikai leszámolás eszközévé vált: miközben a társadalom java része tapsolt a bilincsbe vert politikusok, miniszterek látványának, a romániai politikai-államigazgatási-közigazgatási rendszerre lassan rátelepedett egy láthatatlan, de annál erősebb hatalom: egyes állami vezetők, titkosszolgálatok, ügyészek, bírák, gazdasági szereplők, médiamogulok informális hálózata. Csupa olyan ember, aki nem elszámoltatható, nem leváltható, sőt: gyakorlatilag láthatatlan.
Sérült ugyan a hatalmi ágak szétválasztásának elve, kapott egy újabb méretes pofont a demokrácia, de érdekelt ez bárkit is, amíg kattant a bilincs?
Nem indulhat mindenki
A két korábbinál is látványosabb, igazi mérföldkő a romániai demokrácia lejtmenetében az a pillanat, amikor 2024 októberében Diana Ivanovici-Șoșoacăt kizárták az elnökválasztási versenyből. Az alkotmánybíróság döntése durván semmibe vette a választhatóság jogát, hiszen a politikus ellen semmilyen jogerős bírósági ítélet nem született, amely eltiltotta volna a köztisztségek betöltésétől és a választáson való indulástól. Az ítélet mögötti politikai kalkuláció szitánál is átlátszóbb volt: a láthatatlan erőközpontokban úgy gondolták, hogy Șoșoacă hívei majd átszavaznak George Simionra, aki így bejut a második fordulóba, és vereséget szenved a hozzá képest mégiscsak mérsékeltnek, demokratának és európainak látszó Marcel Ciolacutól.
A politikai osztály reakciója igen-igen vérszegény volt e botrányos döntésre, jószerével csak Kelemen Hunor bírálta azt. Șoșoacă ellenfeleinek java része örült, hogy megszabadult egy riválistól, a társadalom „felvilágosultabb” része pedig tán még ünnepelte is, hogy lám, kiiktatják a versenyből az elmebetegeket.
Pedig igencsak veszélyes precedens született: mostantól gyakorlatilag bármikor, bárkit kizárhatnak a választásról különösebb indoklás nélkül is. És ha precedens (vagyis lehetőség) van, akkor biztosak lehetünk abban: fognak még élni ezzel később is, a megfelelő pillanatban.
Az eredmény törölhető
Az igazán égbekiáltó fejlemény azonban nem az egyik jelölt kizárása volt az elnökválasztási versenyből, hanem az első forduló döbbenetes eredménye után a teljes választási folyamat érvénytelenítése két nappal a sorsdöntő, második kör előtt. A demokrácia alapja, a választás tisztességébe vetett hit rendült meg ezzel, ilyesmire ugyanis 1989 után nem volt még példa Romániában. Az alkotmánybíróság döntését a társadalom nagyobbik része amolyan szükséges rosszként értelmezte: a napnál is világosabb volt, hogy ez már olyan veszélyes precedens, amely évtizedekre negatívan befolyásolja majd a romániai polgároknak a választások tisztaságába vetett hitét, a demokrácia alapintézményei iránti elkötelezettségét. Tetézi a bajt, hogy igazán meggyőző, mindent kétséget kizáró bizonyítékokat azóta sem mutatott be senki az állítólagos orosz beavatkozásra – a mai napokig tartoznak ezzel a román állam illetékes intézményei, és tartozik mellettük, választási ígéretein túlmenően, elsőként Nicușor Dan államfő. Nem csoda hát, ha a romániai társadalom jelentős része azóta is úgy értelmezi a történteket, hogy elcsalták a választást: azért érvénytelenítették az első forduló eredményét, mert nem az győzött, akit a hatalom szeretett volna.
A pártok csak díszek
És amikor már azt hittük, ez a mélypont, innen már nincs lejjebb, Nicușor Dan rátett egy lapáttal. Azzal ugyanis, hogy a liberális pártvezetés feje fölött bízta meg kormányalakítással Adrian Veșteát, olyan brutálisan avatkozott be egy politikai tömörülés életébe, hogy annak egyetlen üzenete, egyetlen olvasata lehet: az államelnök szerint a politikai párt nem önálló szereplője a demokratikus hatalomgyakorlásnak, hanem afféle díszlet, melyet bármikor szabadon „át lehet rendezni”, ha valamilyen felsőbb érdek megkívánja ezt.
Ez a viszonyulás pedig nem egyszerűen aggasztó, hanem egyenesen ijesztő: jóllehet elődei, Traian Băsescu és Klaus Iohannis is szerették, ha van egy párt, amelyet ők irányíthatnak (ilyen volt az időközben széthullt Demokrata Párt, illetve a Nemzeti Liberális Párt), ilyen mértékű brutalitással egyikük sem viszonyult egy olyan alakulathoz, amelyhez ráadásul semmi kötődése nincs. Az elnök e lépése kétségkívül kevésbé látványos, mint például a választások eredményének megmásítása vagy a voksolás törlése – üzenete azonban nem kevésbé veszélyes, mint az előzőek. Azt sugallja ugyanis, hogy az elnöki palota árnyékában rejtőző hatalmi körök számára a pártok éppolyan műveleti terepet jelentenek, mint a fegyverként bevethető igazságszolgáltatás. A szimbolikus üzenet pedig valami olyasmi, hogy a pártok a felső hatalmi körök érdekei szerint ide-oda terelhetőek, lényegi különbség közöttük nincs, olcsó díszletek csupán egy demokráciának csúfolt színjátékban.
Tudunk még néhány országot, ahol a hatalom tényleges birtokosai így tekintenek a politikai pártokra – és nem nagyon szeretnénk ott élni.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
