Novemberben lesz 32 éve annak, hogy a sepsiszentgyörgyi Lakatos Edit az egészségügyben dolgozik. Miután 1994 nyarán elvégezte a posztlíceumot, az első évben a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház sürgősségi osztályán dolgozott, majd egy sikeres versenyvizsgát követően a kardiológián folytatta tevékenységét. Bár az évek során két alkalommal is megszakította egészségügyi pályafutását – szerette volna kipróbálni magát más területen is –, végül mindkét esetben a kórház mellett döntött, visszatért.
Nem véletlen, hogy így történt, a sok kihívással teletűzdelt, „nagyon dinamikus munkát jelentő” kardiológiát éppen ezek okán szerette meg. Csapatmunkáról, a gyors cselekvésre való készségről és az élet törékenységéről is beszélgettünk.
Mindig szeretett segíteni az embereken, állatokon, egyebek mellett ez is közrejátszott abban, hogy Lakatos Edit az egészségügyi posztlíceum mellett döntött. Fiatalon még nem gondolt arra, hogy ilyen hosszú utat jár majd be az elhivatottságot, empátiát egyaránt igénylő egészségügyi pályán. A mintegy három évtizedet felölelő asszisztensi munka révén megtapasztalta, mennyire törékeny az élet, hogy pillanatok alatt megszűnik – máig ez az egyik legmeghatározóbb, lelkében mély nyomokat hagyó élménye. Éppen emiatt tartja fontosnak, hogy „ne csak segíts, de emberséges is légy” – vázolta pályafutása kezdeteit motivációját firtató kérdésemre.
– Hogyan jellemezné a kardiológiai osztály mindennapjait?
– Osztályunkon asszisztensek, ápolónők, takarítónők segítik az öt szakorvos munkáját, a betegek ellátására 25 ágy áll rendelkezésre, ebből hat a sürgősségi eseteknek fenntartott hely – ezek az ágyak létfontosságú funkciókat mérő eszközökkel, monitorokkal vannak felszerelve. Az előző években sok változást megéltünk, adódtak hullámvölgyek is, jelenleg egyre sűrűbb papírmunka, adminisztráció mellett kell gondoskodni a páciensek ellátásáról. A betegek nagy része visszatérő, de sok új eset is érkezik, köztük fiatalok is, gyakran találkozunk egyedül élő idősekkel, mások mellékbetegségekkel kerülnek hozzánk. Pörgős a munka, a váltások néha nehezek, fárasztóak, ilyenkor sokat segít az évek alatt megszerzett rutin, de a jó csapat is. Minden munkanap kezdetén átvesszük az előző éjszaka szolgálatot teljesítő kollégáktól az osztályt, első körben lemérjük minden beteg létfontosságú funkcióját: vérnyomást, pulzust, oxigénszaturációt, az információkat bejegyezzük a kórlapokba, közben elvégezzük a kiírt kezeléseket. A napi vizit alkalmával az orvosoktól kapott útmutatók szerint végezzük a teendőket: beszerezzük, kiosztjuk a felírt gyógyszereket, röntgenvizsgálatra, ultrahangra, esetleg terheléses (kerékpáros) EKG-vizsgálatra kísérik a kollégák a pácienseket, szükség esetén 24 órás Holter EKG-vizsgálatot végzünk. A sorrendet nem mindig sikerül tartani, mert közben új beutaltak érkeznek, vagy egynapos vizsgálatra jelentkezők, de gyakran adódik azonnali ellátást igénylő helyzet is. Ilyenkor a gyors reakció elengedhetetlen, azonnali beavatkozás szükséges, pillanatok alatt kell cselekedni. Nincs két egyforma nap, és még mindig találkozom új helyzetekkel, mindig tanulok ezekből valami újat.
– Úgy fogalmazott, jó csapattal dolgozik együtt. Milyen a viszonya a kollégákkal, a páciensekkel?
– A hosszú évek során második családommá váltak a kollégáim, sok nehéz helyzettel birkóztunk meg együtt, és úgy érzem, ezek összekovácsoltak bennünket. Sokszor szembesülünk váratlan és kritikus helyzetekkel, amikor fontos a gyors reakció és a teljes csapatmunka, miközben ugyanolyan fontos megőrizni a nyugalmunkat is. Egy szívleállás esetén nincs külön „én”, csak csapat van, mindenki egy célért dolgozik: hogy a beteg új esélyt kapjon az életre. Sokan félve érkeznek hozzánk, és ha sikerül egy kis biztonságot, nyugalmat vagy reményt nyújtani nekik, akkor úgy érzem, tettem valami jót, valami lényegeset. Jó érzéssel tölt el, ha azt látom, hogy a szavaim megnyugtatják a beteget, leginkább a szemük, a tekintetük árulkodik erről. Reményt, nyugalmat kell árasztani feléjük, és gyakran úgy tekintek az idős pácienseinkre, mint a saját szüleimre.
– Mit tart a legnehezebbnek a munkájában? Hogyan sikerül ezekkel megbirkózni, leküzdeni?
– Amikor a beteg állapota hirtelen romlik és minden igyekezetünk ellenére elveszítjük őt, az valóban nehéz, számunkra is megterhelő. Ezt nem lehet megszokni, csak megtanulni méltósággal viselni. Minden beteg egy emberi sors, egy család, egy történet, egy fénykép. Vannak pillanatok, amelyek mélyen megérintenek, és ilyenkor próbálok arra gondolni, hogy mindent megtettünk érte, szakmailag és emberileg is. Adódnak történetek, amelyek megmaradnak bennünk, arcok, amelyeket nem lehet elfelejteni: ezek az élmények tanítottak meg értékelni az életet, az együttérzést, az emberi kapcsolatokat. Ugyanakkor azt is megtanultam, hogy nem kapcsolódhatok minden helyzethez, van egy határ, szükséges egyfajta távolságot is tartani. A továbblépésben pedig az segít, ha valaki jobban lesz, mosolyog, teljesen meggyógyul vagy hazamehet a családjához.
– Mi hat ösztönzően, mi nyújt elégtételt, örömet a mindennapi feladatok közepette?
– Az általunk ellátott betegek gyakran kiszolgáltatottak, félnek. Ha sikerül elbeszélgetni velük, megnyugtatni, egy kis biztonságot adni nekik, az számomra is erőt ad a mindennapokban. Egy halk köszönöm, egy hálás tekintet többet jelent minden szónál, még a fáradtságot is elűzi. A hozzátartozók szintén aggódnak, sokszor átérzem a félelmeiket. Leginkább azzal tudok segíteni, hogy emberként fordulok feléjük, mert néha csupán arra van szükségük, hogy megérezzék: nincsenek egyedül. Már azzal is segítünk, ha meghallgatjuk őket. Úgy vélem, hogy a kommunikáció ugyanúgy része a gyógyításnak, mint a kezelések. Ebben a fajta munkában fizikailag és lelkileg nagyon el lehet fáradni, ezért szükséges, hogy legyenek kapaszkodóim. A biztos hátteret a családom jelenti, a férjem, a két gyermekem mindig meghallgatnak, támogatnak, és ez erőt ad a mindennapokban. Néha előfordul, hogy egy-egy eset még akkor is kísér, amikor kimegyek a kórház kapuján, de az évek megtanítottak kizárni, ahogy belépek az otthonom ajtaján. Meg kell találnunk az egyensúlyt, csak így lehet szívvel-lélekkel végezni ez a munkát. Három évtized alatt sok emberi sorsot megismertem, láttam örömöket, sikert, félelmet, reményt és veszteséget is. Talán ezért érzem úgy, hogy ez a munka nem csupán a beteget formálja, hanem bennünket is, akik mellettük állunk nappal, éjszakai ügyeletben vagy éppen az ünnepnapokon.
– Hajlamosak vagyunk csak az utolsó percben foglalkozni az egészségünkkel, ha már tényleg nagy a baj, a szívünk pedig a létezésünk motorja. Van olyan üzenete, amelyről úgy gondolja, hogy jó lenne mindannyiunknak megszívlelni?
– Ha bármilyen pici jelt észlelünk magunkon, akár azt, hogy gyorsabban ver a szívünk, nehezebben lélegzünk vagy nehezebben megyünk fel a lépcsőn, esetleg nagyon fáj a lábunk, ne várjunk! Ezek mind-mind jelek, tehát ne késlekedjünk, azonnal forduljunk orvoshoz vagy menjünk be a sürgősségi osztályra. Egy életünk van, nem szabad várni, mert lehet, hogy éppen a gyors cselekedet lesz az életmentő. Ne feledjük, hogy az élet igen törékeny, és minden szívdobbanás egy új esély.
A gyógyítás szolgálatában rovatunk a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház és a Háromszék együttműködésével készül.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
