A föld öröme Szörcsén

Dénes András nem mostanság került közel a földműveléshez. Vámosgálfalván, Maros megyében nőtt fel, olyan családban, ahol a zöldség, a gyümölcsös és a szőlő a mindennapi élet része volt. Gyermekkorában még szekérrel vitték a terményt piacra, a hatvanas években a családi gazdaság jelentette a megélhetés egyik biztos alapját. Aztán jött a kollektivizálás, elvették azt, amiből addig a család munkája révén élt, és megszakadt az a régi rend, amelyben a földet nemcsak művelték, hanem ismerték is.

Nyolc osztály után Temesváron tanult szakmát, kárpitos lett, később nagyipari építkezéseken dolgozott Marosvásárhelyen és Aradon. Lakatosképesítése is van, megismerte az ipari munka világát, de a földhöz való kötődés megmaradt benne. Kovásznára 1978-ban került, a földrengés utáni időszakban, az új malom építéséhez kapcsolódó munkálatok idején. Itt nősült meg, itt alapított családot, később pedig Szörcsén, felesége szülőfalujában telepedett le.

A kertészet mára közel fél hektár területet jelent, fóliasátrakkal és szabadföldi veteményessel. Nem nagyüzem, de nem is kiskert: annyi munka van benne, amennyit csak az ért meg igazán, aki végigcsinált már egy teljes idényt palántaneveléstől piacozásig. Termesztenek uborkát, murkot, petrezselymet, zöldhagymát, paprikát, paradicsomot, padlizsánt, gyalogpaszulyt, s amit a család munkája és az időjárás megenged. A terményeket elsősorban a sepsiszentgyörgyi piacon értékesítik, ahol bérelt asztaluk van. A faluban is adnak el zöldséget, de nem állandó jelleggel; inkább rokonoknak, ismerősöknek, ha befőzni való paradicsomra vagy friss zöldségre van szükség.

Dénes András szerint a kertészetben nincs olyan, hogy az ember egyszer megtanul mindent, és onnantól csak ismétel. Minden év más, minden növény másképp viselkedik, és az ember sokszor a saját kárán tanul. Beszél a hibrid és a házilag továbbszaporítható magok közötti különbségről, arról, hogy nem mindegy, miből fogunk magot, és miként válogatjuk ki a következő évre valót. A régi gyakorlat szerint a legszebb termésből kell félretenni a magot, mert abból lesz a következő nemzedék alapja. Így maradtak fenn egyes bevált fajták, így öröklődött tovább a családi és falusi tudás is.

Különösen sok tapasztalata van a paradicsommal. A nagy, lapos, úgynevezett tányérparadicsomról elmondja: ha jó fajtát sikerül találni, és a magot évről évre gondosan válogatják, szép termés várható. De a paradicsom sem hálátlan növény: jelzi, ha valami hiányzik. A nagy terméseken jelentkező fekete foltot például kalciumhiánnyal magyarázza, amelyet idejében kezelni kell. Azt is megtapasztalta, hogy jégverés után sem kell mindig kidobni a növényt, ha a szára megmarad; megfelelő védekezéssel újrahajthat.

A palántanevelés külön munkarend. A mag előbb védett, melegebb helyre kerül, majd amikor a növény megerősödik, nagyobb edénybe, később fólia alá vagy szabadföldbe. A kertész szerint nem elég elvetni a magot: figyelni kell a fényre, a hidegre, a talajra, a tápanyagra. A paprikát és a paradicsomot legalább kétszer segíteni kell tápanyaggal, a föld előkészítésekor pedig komplex műtrágyát is használnak. Növényvédelemre réztartalmú szereket, bordói lét alkalmaznak, de hangsúlyozza: szedés előtt már nem használ vegyszereket. Mint mondja, ha az ember azt használja, amit kell, és akkor, amikor kell, nincs gond.

A fóliázás, takarás, mulcsozás kérdésében is gyakorlati emberként beszél. A takarás segít visszafogni a gyomot, és megkönnyíti a munkát, különösen ebben a korban, amikor már nem lehet annyit kapálni, mint fiatalon. Ugyanakkor azt is látja, hogy a földnek levegőre van szüksége, a nejlon alatt pedig könnyebben megmaradhatnak a gombás betegségek. A csigák ellen szerinte a legjobb védekezés, ha nincs gazos, elhanyagolt rész a veteményes körül, mert ahol nincs búvóhely, ott kevesebb a kártevő is.

A kertészetben a növényeket nemcsak termeszteni, hanem irányítani is kell. Az uborkát is hónaljazni kell, az első terméseket le kell szedni, hogy a növény megerősödjék. Ugyanez érvényes a cukkinire is. A paradicsomnál nem jó, ha túl sok virág marad egy fürtön, mert akkor a termés apróbb lesz. A tökfélék is saját rend szerint élnek: meleg kell nekik, nem szabad túl sok termést hagyni egy tövön, különben egyik sem fejlődik ki igazán. Dénes András nem könyvből mondja mindezt, hanem abból, amit kipróbált, elrontott, újrakezdett és megtanult.

A családi kertészet fenntartása ma már nem könnyű. Az unokák más úton járnak: van, aki egyetemre készül vagy ott tanul, más sportol, a család fiatalabb nemzedékének már nem a kapa a mindennapi eszköze. Dénes András ezt tudomásul veszi. A munka így elsősorban rá, feleségére és lányára marad. A piacozás külön terhet jelent: szedni, válogatni, vinni, eladni kell az árut, közben pedig a kertben sem állhat meg az élet. Más földterületük is van, de azt bérbe adták, állatot sem tartanak, mert arra már nem jutna idő.

Mégsem panaszként beszél a munkáról. Inkább úgy, mint aki tudja: a föld csak annak ad, aki odahajol hozzá. A kert végében érő paprika, az uborka, a zöldhagyma, a frissen szedett paradicsom nemcsak áru, hanem visszaigazolás is. „Amikor hátrajövök, látom, hogy megvan a színe, már van paprika, leveszek két uborkát, egy zöldhagymát, mindjárt jobban esik az embernek” – fogalmazza meg egyszerűen azt, amiért még hetvennégy évesen is naponta kimegy a veteményesbe.

Dénes András szörcsei kertészete ilyen értelemben több, mint megművelt földdarab. Egy régi tudás továbbélése, családi munka, mindennapi fegyelem és piaci helytállás egyszerre. Olyan világ, ahol a siker nem hangos, hanem látható: sorban álló palántákban, egészséges paprikában, pirosodó paradicsomban, a reggel leszedett áru frissességében. És abban a csendes elégtételben, hogy amit az ember elvetett, gondozott és megvédett, az végül termést hoz.