Interjú Somfai Annával„Ki mondja meg, mennyi a súlya egy tekintetnek?”

– Könyveidben nagyon sokszor megjelenik a kívülállóság érzése, ez tudatos irodalmi téma vagy a karakterek hozzák magukkal?
– Szerintem ez a kamaszkor egyik általános érzése. Amíg az ember kisgyerek, addig egy biztonságos, zárt világban él, ahol mindenki szereti, ő is elfogadja magát olyannak, amilyen, aztán elkezd kamaszodni, és hirtelen a világ kitágul körülötte, elkezdenek nem tetszeni dolgok, problémái vannak a beilleszkedéssel. Szerintem a kamaszkornak az a feladata, hogy az ember meglépje ezt a fajta beilleszkedést mások közé úgy, hogy közben felfedezze saját magát, és ne adja fel azt, ami önmaga.

– Amikor történeteket építesz, például a rendszerezésben, szabályokban, következményekben, úgy gondolkodsz, mint egy fizikus?
– Nem, a történeteknek megvan a saját dinamikájuk. A szereplők azok, akikkel nagyon sokat foglalkozom, majdnem hogy beszélgetek velük, és amikor már hallom a hangjukat, akkor kezdek el a történettel haladni. Elsősorban a karakterek törvényeit követem, hogy ők hogyan cselekednének ebben és ebben a helyzetben. Nem csinálhatok velük akármit, ami előre meg van tervezve. Azt mondják, hogy kétféle szerző van (egyik sem rosszabb a másiknál), az egyik, amelyik pontosan megtervezi előre, és a másik, amelyik inkább elindul egy úton, és megnézi, hová tart; én inkább az utóbbiak közé tartozom.

– A fizika a konkrét adatokról, bizonyosságról szól, míg az irodalomban ez nem mindig kivitelezhető, ez a kétféle gondolkodásmód hogyan fér össze egymással?
– Én alapvetően elméleti fizikusként dolgoztam, és ez a terület nem annyira az adatokról szól, hanem a kérdésekről. Mi az, amit nem tudunk a világról? Például miért ennyi az elektron tömege, amennyi? Én elméletek építésén dolgoztam, ilyen értelemben egy könyv felépítése elég hasonló. Szeretnék felépíteni belőle egyfajta modern világot, ami – hogyha jól van megcsinálva – önmagában is egyfajta valósággá válik. Lehet benne közlekedni, beleírhatja magát az ember, és a lényének részévé válhat. Valamilyen értelemben számomra a fizikának is ezek voltak a mozgatórugói, hogy olyan elméleteket építsünk, amik a mostaninál mélyebb szinten magyarázzák a világot.

– A fizikában fontos elfogadni, hogy bizonyos dolgok eltérnek a meghatározott törvényektől, ez az állítás segített abban, hogy íróként bátrabban ábrázolj emberi ellentmondásokat?
– A fizikában mindig egy adott elmélet keretein belül tudjuk leírni a valóságot. A gondolkodása nem épülhet olyan egzakt sémákra, mint előtte, mondjuk Newton idejében, gondoljunk csak a kvantummechanikára… Megmaradnak a Newton-törvények, de ha egy mélyebb rétegét vizsgáljuk a valóságnak, akkor más törvényszerűségek uralkodnak, azokból kijön majd valahogy Newton törvénye, de nem azzal fogjuk leírni mondjuk az elemi részecskéket.
Valahol ez az irodalomra is igaz. Tehát ha nagyon messziről nézel egy személyt, nagy vonalakban vizsgálsz egy karaktert, csak néhány tulajdonságát láthatod. Ellenben, ha közelebb mész hozzá, ha „mikroszkopikusabban” nézed, akkor sokkal több tulajdonságát fedezheted fel… Egyre több részletre derül fény, az ábrázolás pedig akkor lesz gazdag, ha a szereplődet megvizsgálod különböző helyzetekben és mindig újat és újat fedezel fel benne. Lehet, hogy mást lát benne az író és mást fedez fel az olvasó, nincs abszolút igazság, mint ahogyan abszolút vonatkoztatási rendszer sincs.

– Ha egyetlen tudományos gondolatot átadhatnál olvasóidnak, nem tanításként, hanem szemléletként, mi lenne az?
– Talán az, hogy legyenek kíváncsiak és próbálják meg felfedezni, számukra a világ hogyan működik. Legyen ez a természettudományok szintjén, vagy az irodalomban, egy könyvben. Az, hogy milyen szabályszerűségeket látunk, attól is függ, hogy mi hogyan építjük fel ezt a rendszert. És nagyon fontos, hogy az olvasó tegye meg bátran ezeket a lépéseket, kérdezzen.

Márton Boróka, ­Sapientia EMTE, Csíkszeredai Kar, ­Génsebészet, I. év