Akik rendíthetetlenül járják Erdővidéket

Az újrakezdés nemcsak meghitt kirándulásokat, rejtett természeti szépségek megismerését jelenti, hanem közösségi élményt is, hiszen egyre bővül az Erdővidék iránt érdeklődők tábora. Ez a mi otthonunk, a szülőföldünk, meg kell hát ismernünk – vallják többen is, köztük a vargyasi Andorkó Rozália, aki nyugdíjasként a csapat egyik rangidős és kitartó tagja, eddig mintegy hatvan túrán vett részt.

Az újrakezdés öröme

Mintegy harmincan nézelődnek Magyarhermány fölött, majd Bodvaj felé tartanak, kissé didergősen, hiszen még március van; az erdőfülei Kankóskert nárciszaiban már májusban gyönyörködnek; aztán az ürmösi Tepe meredélye felé tartanak, immár a júniusi melegben – pillanatképek az idei Járjuk be Erdővidéket! honismereti túrasorozatról, illetve mindazokról, akik az újrakezdés örömét is megtapasztalhatták. Mert amikor valami véget ér – legyen egyéni, avagy közösségi történés – a szomorúság, valamiféle keserűség elkerülhetetlen, ám ha később újjászületik, feltámad, talán még erőteljesebb az öröm: ezzel is szembesülhetnek az egynapos honismereti villámexpedíciók tagjai, szurkolói egyaránt. Ugyanis a baróti Demeter Zoltán és régi barátja, a vargyasi származású Dimén Levente földrajztanár 2025-ben eldöntötték: közös erővel újraindítják a 2018-ban abbamaradt Járjuk be Erdővidéket! túrasorozatot, azaz havonta ismét rendszeresen szerveznek akár egy gyalogtúrát, akár egy autóbuszos kirándulást.

Lőrincz Sándor, a Járjuk be Erdővidéket mozgalom túravezetőjeként. Fotó: Demeter Zoltán

Demeter Zoltán baróti művelődésszervezőnek szívügye a Járjuk be Erdővidéket! honismereti túrasorozat, ő a mozgalom legrégebbi működtetője, túravezetője, lelke. Az indulás pillanatait felelevenítve meséli: 2010-ben dr. Ágoston István baróti családorvos kezdeményezésére együtt keresték meg Lőrincz Sándor biológiatanárt azzal a javaslattal, hogy egy év leforgása alatt szervezzenek tizenkét erdővidéki túrát, járják be a kistérség érdekesebb, látványosabb részeit, és felkérték, legyen az állandó túravezetőjük. Ő ezt el is vállalta, 2011-ben már tucatnyi közös kirándulás volt mögöttük, és azok olyan meghatározó, jó élményt jelentettek az összeverbuválódott csapatnak, hogy többükben is megfogalmazódott: ezt nem szabad abbahagyni. Így is történt, Lőrincz Sándor állandó túravezetésével éveken keresztül folytatódott a Járjuk be Erdővidéket! túrasorozat, a századik kirándulásukhoz 2018-ban érkeztek el. Csakhogy akkorra Lőrincz Sándor kora, egészségi állapota már nem tette lehetővé a túrázást, ezért leálltak, mert Demeter Zoltán úgy érezte, egyedül nem tudja irányítani a csapatot. Akkorra már több kirándulást szerveztek Erdővidék határain túlra, az utolsó év tizenkét túrájából nyolc már ilyen volt, kicsit úgy is érezték, kifulladóban a mozgalom. Túráik, kirándulásaik fényképes, szöveges dokumentációját elhelyezték egy honlapon is (erdovidek.weebly.com), Böjte Ferenc rendszeres munkájának köszönhetően továbbra is él a Járjuk be Erdővidéket! weboldala.

Dimén Levente (középen) kirándulók társaságában az ürmösi túrán. Fotó: Demeter Zoltán

Emberi léptékű tájakon

Ahogy 2018 után teltek az évek, Demeter Zoltán többször is megfogalmazta magában, folytatni kellene a túrasorozatot. Minden év októberében megszervezték a Dénes István-emléktúrát, ilyenkor még inkább felerősödött benne ez az igény, s miután Dimén Levente határozottan melléállt, a 2025. októberi emléktúra elhozta a fordulópontot. Az 53 esztendős Dimén Levente földrajztanár családjával Küküllőkeményfalván él, szerepe annyi volt az újrakezdés folyamatában, állítja, hogy rendszeresen mondogatta Zolinak: a „legnagyobb hülyeség” volt elfoglaltságaira hivatkozva abbahagyni a korábbi túrasorozatot, hiszen az mind a csapatnak, mind neki fontos volt, és az egyik legkellemesebb foglalatosságot jelentette. Amellett, hogy Dimén Levente huszonhét éve Zete­lakán tanít földrajzot, aktív idegenvezetőként is tevékenykedik, jobbára erdélyi „városnéző” kirándulásokon magyaráz, de a túrázás mindig is élete része volt, így szívesen karolta fel a Járjuk be Erdővidéket! mozgalmat. „Számomra ez azért is fontos – vallja –, mert ez a szülőföldem, bárhol éljen az ember, legjobban a szülőfalujához ragaszkodik, ahhoz a vidékhez, ahol felnőtt”, így neki is meghatározóak a gyermekkori, vargyasi élmények.

Bodvaj régi temetőjében. Fotó: Mózes László

Mivel korábban gyakran felkerestek megyén kívüli helyeket, Demeter Zoltán arra is gondolt, akár egy névváltoztatás is indokolt lehetne, úgy vélte, a Székelyföldi barangolások megnevezés találóbb lehetne. Ám erről lebeszélték, azzal érvelve, hogy a Járjuk be Erdővidéket! mostanra fogalommá, mi több, márkanévvé vált, ezért feltétlenül meg kell őrizniük. Az újjászületést a közösség viszonyulása is segítette: mint az elmúlt időszakban kiderült, erőteljes az igény az efféle helytörténeti, honismereti erdővidéki barangolásokra, távolabbról is érkeznek résztvevők. Nem véletlenül, mert mindenféle helyi érdekességet felkeresnek, „minden túrán ellátogatunk egy templomba, megkóstolunk minden utunkba eső borvízforrást, megnézzük a helytörténeti gyűjteményeket, ami érdekesség van azon a részen – akár vízimalom, akár szövőműhely –, meglátogatjuk”. Túráik egy része tematikus: februárban a farsang a vonzerő, áprilisban az apácai kakaslövést nézik meg, májusban nárciszrétre indulnak – idén az erdőfülei Kankóskertbe látogattak –, az októberi hagyományosan a Dénes István-emléktúra, míg decemberben autóbusszal a Szászföldre mennek. Újabban azt is elhatározták, hogy ezentúl minden év áprilisában Lőrincz Sándor-emléktúrára indulnak.

Erdőfüle református templomával és kopjafás temetőjével ismerkedtek. Fotó: Demeter Zoltán

És hogy miért teszik mindezt? Mert jól érzik magukat, ez a legfontosabb, jegyzi meg Dimén Levente, Demeter Zoltán pedig azt fűzi hozzá, mostanában az ember nagyon eltávolodott a természettől, „éppen ezért szeretnénk, hogy gyermekeink is megismerjék ezeket a helyeket”. „Itt, a Székelyföldön ugyanis annyi gyönyörű látnivalóval rendelkezünk és ugyanaz a hely mindenik évszakban egy teljesen más arcát mutatja”, túráik pedig lehetőséget teremtenek a természeti szépségek megismerésére, az egészséges életmódra, ismeretszerzésre, új barátságok születésére. Útjuk gyakran kis ékszerdobozok szomszédságában vezet el, „ezeket a szívünkhöz közel álló helyeket következetesen, évente meglátogatjuk”...

A vargyasi Sütő István bútorfestő, fafaragó rendszeres résztvevő a kirándulásokon, márciusban az egyik túravezető is volt. Korábban ugyan még nem gyalogolt át Magyarhermányból Bodvajba, de azért is vállalta, mert egy ilyen alkalommal újat is tanul. „Nagyon fontos a honismeret, mert ahhoz, hogy szeressük a szülőföldünket, ahhoz elsősorban meg kell ismernünk. Ez nagy hiányossága a mostani embereknek, mert valamikor, amikor az őseink ténylegesen a földből éltek, akkor minden dűlőnevet, minden erdőt, minden legendát ismertek a környezetükben, most viszont nagyon nagy elmaradásaink vannak ezen a téren, ez ellen egy kicsit segít ez a turistamozgalom”. Bogara a turistaság, ez olyan családi örökség számára, amelyet nem a Sütő ágon, hanem a brassói ágon kapott. „Dombay nagyapám nagy turista volt, a Brassó környéki hegyeket járta, több unokatestvérünkkel együtt visszük tovább ezt a hagyományt is”. Felkapaszkodnak magasabb hegyekbe is, de az erdővidéki túrákat azért is szereti, mert „ezek olyan kicsi, családias, barátságos túrák, még jobban megismerjük saját, szép és barátságos, emberi léptékű környezetünket”.

Tatár Ágnes Tekla ürmösi unitárius lelkész magyaráz a helybéli unitárius templomban. Fotó: Demeter Zoltán

Mindenünk megvan

A honismereti túrasorozaton fiatalabbak és korosabbak egyaránt részt vesznek, néhányan nyugdíjasként is rendszeresen gyalogolnak a csapattal, a rangidősek közösségét erősíti a vargyasi Andorkó Rozália nyugalmazott román nyelv- és irodalom szakos tanárnő. A hetvenegy éves asszony rutinos és fiatalos túrázó, aki már a kezdetektől a csapattal tart, eddig mintegy hatvan kiránduláson vett részt. Férje, Andorkó Ferenc nyugalmazott vargyasi unitárius lelkész nem kirándul, viszont bátorítja feleségét, ne hagyja ki ezeket a túrákat. És mivel ezek a kirándulások egyben beszélgetésekre is alkalmat teremtenek – persze, aki a túrázást egyfajta zarándoklatnak tekinti, az inkább csendesen elmélyül a látványban, gondolataiban – egy korábbi alkalommal gyaloglás közben Andorkó Rozália szívesen és derűvel mesélt élményeiről, életéről, azt is érzékeltetve, hogy mindenért hálás, amiért egy ember hálás lehet. Örömmel gyalogol egy nap akár 20 kilométert is – mint a márciusi Bodvaj környéki túrán –, mert szereti a természetet, gyermekkorát az erdő alatt töltötte, „Köpecbányán olyan helyen laktunk, hogy mindig kint játszottam, vigyáztam a libákra, a pipékre”.

Andorkó Rozália a Bodvaj-völgyében mesélt élményeiről. Fotó: Mózes László

Megmaradt benne a természet szeretete, majd miután 2010-ben nyugdíjba ment, annak örvendezhetett, hogy több lett a szabadideje, „többet tudtam magamra figyelni, mint azelőtt, bekapcsolódtam a Járjuk be Erdővidéket! mozgalomba, és olyan hálás vagyok, hogy létezik ez a túrázó csoport, mert tényleg bejártuk ezt a térséget”. Számára egy kirándulás már erőpróbát is jelent, de örül, „hogy viszonylag jól megy”. „Amikor egy ilyen túra után hazamegyek, először hálát adok a Jóistennek, hogy itt lehettem, és érzem, hogy bár fáradt a testem, de felfrissültem. A következő napon mindig a templomba megyek, a vasárnapi istentiszteletre kicsinosítom magamat és ott is hálát adok a Jóistennek”. Ameddig egészsége engedi, biztosan folytatja a túrázást – „hetvenegy esztendős vagyok, és külön öröm és külön áldás, hogy tudok járni, és amíg lehet, addig fogok is járni” –, számára fontos, hogy jól ismerje Erdővidéket. Szintén nyugdíjasként tudta megvalósítani egy másik gyermekkori vágyát, elindulhatott világot látni, legutóbb februárban Mexikóban tekinthette meg az azték és a maja kultúra romjait, az ottani piramisokat, korábban pedig eljutott Gizába, az egyiptomi piramisokhoz, „és most egy kicsit lecsillapodtam, mert a legnagyobb utazási vágyaimat teljesítettem”. Hazatérve mindig arra gondol, „Úristen, milyen jó helyen lakunk, mindenünk megvan, amire szükségünk van”. Nagyon jól érzi itt magát, „akkor sem laknék máshol, ha a gizai vagy az azték piramisok aranyból lennének kirakva, mert én itt szoktam meg, itt szeretem”...

Demeter Zoltán márciusban Bodvaj mellett. Fotó: Mózes László

Emlékek a vargyasi iskolából

Andorkó Rozália sóvidéki származású, Korondon született, „a kollektivizálás idején 1957-ben édesapám édesanyámmal együtt eljött Korondról és Köpecbányán folytatták az életüket, de később onnan is tovább mentek a jó kereset, a nagyobb kenyér reményében. Egyszerű emberek voltak, drága jó édesapám bányász volt, édesanyám háziasszony”. Ő maga tízéves volt, amikor családjával együtt Motru bányászvárosba költöztek, román nyelvű iskolába került, így jól megtanult románul. Édesapja négy évet dolgozott ott bányászként, majd amikor 14 éves korában visszakerültek, nem volt bátorsága ahhoz, hogy tanulmányait magyar osztályban folytassa, román nyelvtudásával viszont megalapozta későbbi, tanári pályáját. De a vándorlás is folytatódott: miután férjhez ment, a Maros megyei Bözödre kerültek, unitárius lelkész férje ott kapott állást, 11 évig éltek ott, onnan tértek vissza Vargyasra, férje szülőfalujába, 1990 óta ott élnek. „Román nyelvet és irodalmat tanítottam a székely gyermekeknek, egyáltalán nem volt könnyű, de szerettem tanítani és hála Istennek voltak eredmények is” – meséli. Amíg tanított, nem kirándulhatott, erre nem maradt ideje, szabadságra is alig mehettek, mert férje vasárnaponként szolgált, „megvolt mindig az egyházi program, három lányunk van és mindig volt tennivaló otthon, még gazdálkodtunk is. Nőszövetségi köri elnök voltam Vargyason, most az országos vezetőségben vállaltam feladatot. Kertészkedek otthon, unokázunk, olykor elmegyek hozzájuk”.

Sütő István a Magyarhermány és Bodvaj közötti tavaszi túrán. Fotó: Mózes László

És bár nem a honismeret, a természetjárás témaköréhez kapcsolódik, megkerülhetetlen a kérdés: hogy lehet megszerettetni a székely gyermekekkel a román nyelvet? „Ez tényleg nagyon nehéz – válaszol a nyugdíjas pedagógus –, annak idején, amikor tanítottam, sok mindent kitaláltam. Tudjuk, hogy a tanterv egyszer sem volt megfelelő, és most sem az, mert látom a tankönyveket. Kitaláltam egy olyant, hogy megadtam minden órára a szavakat, azokat kifüggesztettük az osztály falára, két gyerektől kértem egy-egy párbeszédet, a megadott szavak alapján, különböző témákban. Senki sem maradt ki ebből, továbbá elkezdtünk egy olyan programot, hogy fogadtuk a bodzafordulói gyermekeket és mi is elmentünk oda. Akkoriban Vargyason viszonylag nagy létszámú osztályok voltak, egy osztályban minimum 20 tanulóval, sőt, afölött is voltak, közülük 5–6, jó esetben 7 gyermekkel rendesen lehetett haladni, bírták az anyagot, a tanulnivalót és lelkiismeretesek is voltak. A többiekkel baj volt, annyit kínlódtam a differenciált oktatással, nem nagyon volt haszna annak, de voltak nekem olimpikonjaim is, igaz, a kisebbségeknek szervezett román olimpián”.

Nyári pihenő Ürmös szomszédságában. Fotó: Demeter Zoltán

Áldott vidék

Milyen jól esik, hogy itt voltunk Bodvajban – összegez a nap végén Andorkó Rozália –, például az Istenkasnál, láttuk a Benedek Elek borvizes barlangokat, a régi temetőt, ahol áll még néhány kereszt, ez is olyan megható, mert azt üzeni, „sic transit, gloria mundi”, vagyis „így múlik el a világ dicsősége”. A kohó körül létezett egy kis település is, 1954-ben zárták be a kohót, addig még voltak itt emberek és hetven évre rá már semmi sincs, nincs település... „És nekem azért jó ez a honismereti túrasorozat, mert tényleg a magaménak érzem Erdővidéket, egy áldott vidék ez, szellemi szempontból is, hiszen minden faluban született legalább egy kiválóság, gyakran még több is, és minden szép itt. Nekem milyen nagy áldás és öröm, hogy itt lehetek, érzem, hogy tiszta a tüdőm és a fejem is”...

Szalonnasütés. Fotó: Demeter Zoltán

Búcsú Lőrincz Sándortól

A 78 esztendős Lőrincz Sándor nyugalmazott biológiatanár, Barót díszpolgára, a Járjuk be Erdővidéket! honismereti túrasorozat volt túravezetője 2026. március 28-án hunyt el. A kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra április 3-án a római katolikus egyház szertartása szerint. Búcsúztatójában Demeter Zoltán Erdővidék lámpásemberének nevezte Lőrincz Sándort, akit egy egész kistérség szeret és tisztel, akinek nevelői életműve – amelynek kulcsszavai az ember- és a természetszeretet – maradandó és példaértékű. Kiemelte, helytörténeti és környezetismereti gyűjtéseit az Erdővidéki Lapokban megjelentetett Portyautak című írásaiban tette közzé, majd a baróti Tortoma Kiadónál 2013-ban jelent meg az Erdővidéki túrautak című könyve, amely megkoronázta és megörökítette addigi munkásságát. Harminc túraútba foglalva írta le Erdővidék fontosabb és látványosabb természeti érdekességeit, az általa összegyűjtött legendákat, mondákat, helytörténeti érdekességeket.