Beszélgetés Józsa Erikával, a Román Televízió hajdani magyar adásának bemondójávalKameralámpa, amely hazavezet

– Sűrűn járnak haza Ausztráliából. A honvágy hozza, a barátokkal való találkozások vagy szakmai kihí­vások?
– Az utóbbi években egy otthon készülő film is benne volt a nagy jövés-menésben. Romániában játékfilmet csinálni nem gyerekjáték, az Éjszakai őrjárat érdekében – amelyet férjem, Demián József fényképezett és rendezett, én meg a zenéjét szereztem – évente háromszor is hazautaztunk. Amíg kenyérkereső állásban dolgoztunk, addig nem nagyon lehetett, legfeljebb karácsonykor mentünk haza három hétre, egy hónapra, amikor Ausztráliában nyár van, és egyébként is mindenki szabadságon. Amúgy nem ez az első film, amelynek zenei főcíme a nevemhez fűződött, az 1972-ben gyártott, Forró nappalok című film zenéjét Horváth Károllyal együtt szereztük. Összességében valóban nem padon üldögélős nyugdíjaskor a miénk, folyamatos mozgásban vagyunk.  

– Egy élet „mindenfélét is csinálok” típusú televíziós munkájából származó tudás, emlékek is benne vannak ezekben az alkotá­sokban?
– Hát persze! Minden arra a néhány évre épült, amelyeket a televíziónál töltöttem, és Bodor Pálra, akitől a szakmát tanultam. Egy ilyen szakmai életet nem lehet letenni, mint egy esernyőt, azt mindenhová magával viszi az ember. Bennem végig dolgozott az otthoni attitűd, hozzáállás, holott semmiféle televíziós kapcsolatunk nem volt, amikor 1986 végén megérkeztünk Ausztráliába. Kölcsönkamerával az első perctől lefilmeztünk mindent, főleg azokat a témákat, amelyek azzal „fenyegettek”, hogy az érintett halálával örökre elmennek: ami történelmi jelentőségű, amit szeretnénk, hogy otthon tudjanak róla. Meg kellett csinálni, abban a hitben és reményben, hogy egyszer majd eljut a közönségéhez is. Mint például egy Kunz Egon nevű úr életét, aki megírta az ausztráliai magyarok történetét demográfiai megalapozottsággal, felkutatott hajónaplókból feldolgozva a történelmi hátteret. Ma ez az ausztráliai magyarok történetének bibliája.

– Annak idején a magyar adás tagjai amolyan hályogkovácsként kezdtek tévézni, menet közben találták ki, milyen is legyen az az adás. Hogy él önben a kezdetek, illetve a saját pályakezdésének emléke?
– Ezt a kérdést eleve két részre érdemes bontani. Az egyik az újságírói etikai hozzáállás, ami nagy súllyal nyomott a latban: Bodor Pali azt mondta, félig kész dolgokat nem fogadunk el, ő mindenben a minőségre törekedett. Leült velem, átírta a szövegeimet, ha szükséges volt. Vannak kifejezések, amelyeket a mai napig azért nem használok, mert annak idején ő azt mondta, hogy az nem jó. A technikához ő sem értett, azt tényleg egymástól tanultuk meg. Nekem bizonyos mértékben segített, hogy Nagyváradon a magyar tévén nőttem fel, amelynek egész más hangulata volt, mint a románnak, sokszor inspirálódtam az ott látott adásokból. Alapvetően mindent élesben tanultunk meg, sok esetben nem is annyira Bodor Palitól, sokkal inkább vele együtt. Egyetlen nagy kísérletezés volt az egész – több százezres léptékű nyilvánosság előtt. Egészen egyedülálló műsor állt ily módon össze, ami abban a korban rendkívül fontos volt: összekapcsolta az ország különböző helyein élő embereket, akik korábban nem tudtak egymásról túl sokat. Az pedig egyenesen döbbenetes, hogy az emberek ennyi év után is emlékeznek az adásra.

– Innen visszanézve melyik identitását tartja erősebbnek: a zenészt vagy a tévébemondót?
– Erre azért nem könnyű válaszolni, mert tulajdonképpen egyáltalán nem erre a pályára készültem, hanem mérnöknek. Reál­osztályban végeztem, az iskolában az volt az értékrend, hogy aki jó matematikából vagy fizikából, okos gyerek. Bukarestben felvételiztem az aeronautikára, repülőmérnök akartam lenni. Szinte aberrált helyzet volt, hogy miután Horváth Károllyal megnyerem a székelyudvarhelyi Siculus fesztivál nagydíját, fogom magam és elmegyek Bukarestbe repülőmérnöknek. Közben azonban meghívást kaptam a tévé magyar adásához, ahol egy beszélgetést követően Bodor Pali egy hét múlva elküldött Nyárádszeredába riportot készíteni egy kórusfesztiválon. Ami pedig a bemondást illeti, a mai napig emlékszem a pillanatra, amikor a kamerán először kigyulladt a lámpa: akkor azt éreztem, hogy igen, erre születtem. A kamera lencséjén keresztül szinte láttam a nézőket, a túloldalon ülő emberekkel beszélgettem, mintha egymás között lettünk volna valakinek az otthonában, a nagyszobában. Mindezt olyan körülmények között, hogy akkoriban nem lehetett szabadon beszélni, improvizálásról szó sem lehetett, még az úgynevezett beszélgetős műsoroknál is előre megírták a szöveget, ki mit mond, nem lehetett szabadon improvizálni.

– Visszagondolva a saját bemondói státusára: hitelesebbnek érezte volna, ha kreatív, a spontaneitást megengedő, a bemondó egyéniségét inkább érvényre juttató közegben dolgozhat? 
– Abban a korszakban nem az volt a lényeges, hogy minek látom, minek képzelem magam, inkább az, mit tudok nyújtani az embereknek. Hogy azt tegyem, amivel a legtöbbet tehetem, és ez a tévés munkámban mindig benne volt. Zenészként sem játszottuk ugyanazt a dalt ötszázszor, míg sláger lesz belőle, három-négy napnyi előadás után cseréltük őket. Talán az újításra való állandó késztetésemet jelzi az is, hogy 1977-ben, 26 évesen azt mondtam Bodornak: már olyan régóta csinálom ezt, nem kéne keresni valaki mást, fiatalabbat? Nem élt bennem a pozíció kisajátítása iránti vágy, teljesen nyitott voltam arra, hogy jöjjön bárki. Igazából ma sem tudom, miért feleltem meg ennek a feladatnak, azt hiszem, a tévénél megforduló színésznők – bármennyire okosak és szépek voltak – csak eljátszották a bemondói szerepet, de nem igazán élték át. Nekem ugyanakkor rengeteget kellett tanulnom, mert a Bukarestbe kerülésemkor nem rendelkeztem kellő irodalmi-művészeti tudással, az úgynevezett általános humán jellegű tudásalappal. Ami egy egyetemet végzett embernek elméletileg megvolt. Éreztem is a hiányosságaimat, rengeteget olvastam, sokat tanultam abban a korszakban. Azt hiszem, innen származik, hogy az­óta is tanulok, legutóbb, a covidos periódusban komputerdizájn szakot végeztem.

– Miközben „beköltözött” a nézők otthonába a kedves, mosolygós ifjú hölgy, igyekezett-e újra „feltalálni” saját magát, alakítani az egyéniségét? Még akkor is, ha nem nagyon lehetett okoskodni… 
– Nem, minek? Beültettek egy kamera elé, amelybe bele kellett nézni, és mondani az előre leírt, kívülről megtanult szöveget. Maga a beszéd, a nyelv viszont izgatott, mert Bukarestben élve, elszakadva Nagyváradtól, a budapesti tévétől éreztem, hogy romlik a magyar beszédem. Hallottam, amint rövidebbek lettek a magánhangzóim, tompult a nyelv­érzékem. Néhány hétre elmentem hát Váradra magyar tévét hallgatni, illetve ott, a környéken kerestem magamnak riporttémát. Ugyanezt megcsináltam Sydney-ben is, oly módon, hogy elővettem a Jókai-összest, olvastam a buszon, amikor mentem be a rádióba dolgozni, hogy útközben ne haljon ki a szókincsem. Negyven Ausztráliában töltött év után szinte csodálkozom, hogy még meg tudok szólalni magyar nyelven, mint ahogy az is kész csoda, hogy románul is tudok még beszélni.

– Ha a bemondói egyéniségén, stílusán nem is nagyon lehetett változtatni, az azért talán akkoriban sem volt mellékes, hogyan néz ki a képernyőn egy bemondó hölgy, milyen a frizura, a smink, a ruházat. Mindezekre saját hatáskörben kellett figyelnie a bemondónak, vagy szakembergárda „púderezte”? 
– Nem volt abban az időben sem fodrászunk, sem öltöztetőnk, ruhaválaszték sem állt a rendelkezésünkre, az égvilágon semmit sem kaptunk. A román főállású bemondónők, akik egész nap bent ültek a tévében, fizetéskiegészítést is kaptak erre a célra, bennünket viszont riporterként, szerkesztőként alkalmaztak, így mindent saját magunknak kellett összeszednünk. Én például felfedeztem magamnak a tévé ruha- és kelléktárát, gyakran kértem ki onnan ruhákat, blúzokat, azokkal próbáltam változatosabbá tenni a megjelenésemet. Közben megjegyeztem, mikor milyen blúzt viseltem, nehogy túl sűrűn ismételjem magam. A frizurán sem lehetett túlságosan sokat variálni, és amikor egyszer daueroztattam a hajamat, nagy botrány lett belőle. Állítólag Ceaușescuné személyesen üzent be, hogy nem akar rockerutánzatokat látni a képernyőn. Kiegyenesíteni már nem tudtam a hajam, de levágattam vállig érőre, a fürtjeim azonban egy ideig még göndörök maradtak. Ekkor fordult elő, hogy az egyik adás után Székelyföldről hívott egy néző: tegyem vissza a hajamat. Ékszert egyáltalán nem volt szabad viselni. Arra különösen kellett vigyázni, hogy a díszletben ne forduljon elő piros-fehér-zöld színkombináció, amikor az egyik díszletes a stúdióban virágcsokrot tett az asztalra, úgy vitték ki, mintha bomba lenne, pedig a fekete-fehér kép­ernyőn a színeknek semmi jelentőségük nem volt. Ebből a szempontból viszont előnyös volt, hogy amikor a sminknél kifogyott a különféle keverékű rúzs, zölddel kenték be a szánkat, mert ez adta ki a legszebb szürkét a képernyőn.

– Milyen módon nyilvánultak meg a nézői, rajongói visszajelzések abban a korban, amikor a pártvezér házaspáron kívül senkit sem szabadott sztárolni?
– Többek között kisiskolás lánykák írtak nekem leveleket, hogy szeretnének tévébemondók lenni, hogyan tudnák ezt elérni? Nekem meg fogalmam sem volt, mit válaszoljak, mert akkoriban nem létezett hasonló képzés. Az egyik árva kislány, akivel a 70-es évek elején riportot készítettem a kézdivásárhelyi gyermekotthonban, annyira rám ragadt, hogy évekig levelezett velem Bukarestben, majd miután kikerültünk Ausztráliába, ott is. Szinte családtaggá vált, egyszer küldött nekem egy borítékban egy kis fenyőágat a Hargitáról. A fiatalkorú bűnözőkről készített börtönriportban másoknak soha el nem mondott titkokat osztottak meg. Nyílt perben ítélték el őket a székely­udvarhelyi kultúrházban, amelynek színpadán korábban elnyertük a Siculus fesztivál nagydíját. Kiszabadulásuk után a fiatalok megkerestek, megköszönték, mennyire emberségesen kezeltem őket. Ismertek korábbról a tévéből, bíztak bennem, nem utasítottak el.

– Fel tudja idézni azokat a vívódásokat, amelyek két sikeres embert az országból való menekülésre késztettek?
– Dúlt bennünk a harc rendesen, hiszen szakmai­lag mindketten a helyünkön voltunk, jól haladtunk. Viszont egyszer csak Jóskát leállították, nem készíthetett több filmet, és az ellen nem volt apelláta. Sőt, annak idején az egyetemi végzettséggel rendelkezők nem is mehettek el dolgozni akárhová. Ott tartottunk, hogy Simonffy Katival ruhákat varrtunk, a lányok fagyoskodtak az irodákban, tréningben ültek, pedig szerettek volna jól kinézni. Mi vatelinnel bélelt ruhákat, nadrágokat, felsőrészeket varrtunk, amelyekben jól néztek ki, és melegek is voltak, de természetesen nyári modelleket is készítettünk. A Burdából vettük át a szabásmintákat, munka után hazamentünk, este 6-tól 10-ig varrtunk. Aztán váratlanul mindhárman útlevelet kaptunk Magyarországra, azzal a tervvel mentünk ki, hogy Budapesten töltünk néhány hetet, közben letárgyaltuk Ausztriába már kijutott barátainkkal, hogy mi is megpróbálunk kimenni. Ma is beleborzongok, ahogy belegondolok: mi volt a fejünkben, hogy egyáltalán neki mertünk menni a határnak?

– Érez bármilyen beteljesületlenséget, vagy minden úgy van jól, ahogy történt? Tévébemondóként, zenészként egyaránt.
– Azt hiszem, összességé­ben mindennek így kellett történnie. Ha hamarabb tanulok zenét, ha a szüleim korábban észreveszik a tehetségemet, és mondjuk már 5–6 éves korban elküldenek hangszeroktatásra, lehet, hogy zenész lesz belőlem. Így viszont csak tizenkét éves korban kezdtem el gitározni, abból pedig már nem lehetett karriert csinálni. Így viszont első gitárom árát matematikakorrepetálással kerestem meg, aztán rájöttem, hogy mégiscsak kellene egy tanár, apám szerzett egy cigányzenészt, aki gitározni is tudott, ő tanított meg az alapokra. Első szerzeményeimet egy katonazenekarral adtam elő Nagyváradon, a Búcsú című dalomat, annak román változatát. A nyilvános fellépéssel amúgy soha nem volt gondom, és ez megmaradt egészen addig, amíg kigyúlt a piros fény a stúdióban a kamerán, és megérkeztem saját magamhoz. Nem tudom, miért, hogyan történt, a lényeg az, hogy volt valami mondanivalóm, vagy a sajátom, vagy másoktól átvett, amit valamilyen módon tovább akartam adni a közönségnek.

Józsa Erika

Újságíró, zeneszerző, szövegíró, előadóművész. Nagyváradon született 1951. április 28-án. A bukaresti Ștefan Gheorghiu Akadémia újságíró szakán (1979), majd a sydney-i TAFE NSW Web Design szakán (2020) végzett. Középiskolás korában kezdett zenélni, 1968-ban beatzenekart alapított Phosphor néven, ez volt az ország első leányzenekara. 1970-ben Horváth Károllyal duót alakítottak, a klasszikus, a beat és a népzene egybefonásával eredeti, új műfajt hoztak létre, mely előőrse a hetvenes-nyolcvanas években kialakuló romániai magyar könnyűzenének. A Siculus fesztivál díjazta és indította el pályáján a duót, amely Concorde, később további zenészekkel kibővülve Táltos RT és Táltos néven is koncertezett. 
A zenei pályával párhuzamosan főállásban 1971-től 1985-ig a Román Televízió magyar adásának bemondónője, szerkesztő-riportere. 1985-től a Bukaresti Rádió magyar adásának szerkesztő-bemondója, majd elhagyta az országot, 1986 óta Ausztráliá­ban él. 1986 és 1989 között az SBS Rádió Melbourne és Sydney bemondója, szerkesztője, hírszerkesztője, 1990–2018 között pedig a Magyar Élet ausztráliai országos hetilap szerkesztője, a sydney-i szerkesztőség vezetője. Emellett 1994–1996-ban a Sydney-i Magyar Televízió alapító tagja, műsorvezetője, szerkesztője, 1994–2010 között a Duna Televízió ausztráliai tudósítója, az MTV állandó munkatársa, 2014-től a Magyar Élet Online (Ausztrália) szerkesztője. Fontosabb televíziós munkák: Hazamennél, ha hívnának? (dokumentumfilm, 1973), Tambur tambur andandori (zenés stúdióműsor, 1974), Gyimesi folklórműsor (1974), A világ népeinek bölcsődalaiból (1975), Szerencselovagok (háronrészes oknyomozó ankét, társszerkesztő Csáky Zoltán, 1976). Díjak, kitüntetések: Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2015). Férje, Demian József filmrendező, két fiuk van.