Amit az érettségizőktől tanulhatunk

Lazăr Alexandra, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum végzőse a sepsiszentgyörgyi magyar érettségizők rangsorában zárt az élen, ő egyebek mellett arról beszélt a lapunknak adott interjúban, hogy diákévei alatt önkénteskedett a Vadon Egyesületnél, és mindvégig aktívan tevékenykedett az iskolaújságnál illusztrátorként, ugyanis nagyon szeret rajzolni, és az alkotás mindig segít neki kikapcsolódni, feltöltődni. A Baróti Szabó Dávid Középiskola érettségiző diákjai közül a legjobb eredményt elérő Nagy Júlia a siker titkának a folyamatos és kitartó munkát nevezte meg. A Háromszéken a legjobb eredményt elérő Veress Zalán, a Dr. Csiha Kálmán Református Kollégium diákja lehengerlő céltudatossággal mondja: matematikusnak készül, lehetőleg valamelyik egyetemi központban, leginkább Kolozsváron szeretne egyetemi oktató lenni. 

A fenti szemelvények a lapunk által megszólaltatott, kiváló eredményeket elérő érettségizőkkel folytatott beszélgetésekből származnak: több okból is érdemes ezeket a cikkeket olvasni, újraolvasni, ízlelgetni-kóstolgatni, de mindenekelőtt azért, hogy kis életerőt, életkedvet merítsünk belőlük. Mindenféle súlyosbodó gazdasági nehézségek, múlni nem akaró kormányválságok, mélyülő megélhetési gondok, aggasztó világpolitikai folyamatok, lejtőre került oktatási rendszer dacára nincs, nem lehet olyan nagy a baj világunkkal, otthonunkkal, életünkkel, ha ilyen fiatalok (is) élnek közöttünk. Ne mulasszunk el rácsodálkozni komolyságukra, érettségükre, amikor azt mondják, hogy az eredmény nem magától születik, csak kitartó munka révén. Jó látni azt is, hogy milyen széles látókörűen viszonyulnak a világhoz, iskolához, tanuláshoz, hogy beszélnek az önkéntes munka hasznáról, a testmozgás fontosságáról, az alkotás, az olvasás öröméről. Öröm olvasni azokat a sorokat, amikor tanáraikról szólnak elismerően: lám, ha a politikai hatalom, a kormányok, de sokszor a társadalom leghangosabb rétegei sem becsülik meg kellőképpen az oktatókat, az elhivatott pedagógusokat, a diákok mégis elismerik munkájukat, felismerik áldozatukat, tisztelettel, szeretettel, hálával szólnak róluk. Kaphat-e tanár ennél nagyobb elismerést?

Aztán meg tanulhatunk is ezekből a cikkekből, a sikeres érettségizők vallomásából. Mert ők nem a problémákról beszélnek. Hogy lehetett volna könnyebb a tétel, lehetett volna más a tanterv, hogy elavult szemlélet szerint szervezik az oktatást az országban, hogy hátrányos megkülönböztetés éri a magyar vizsgázókat – ők teszik a dolgukat, tanulnak, készülnek, az adott játékszabályok mellett vesznek részt és teljesítenek a megmérettetésen. Irigylésre méltó a céltudatosságuk is, hogy követik álmaikat, nem sodródnak, hogy azzal akarnak foglalkozni, amit szeretnek, nem kötnek alkut, meg merik fogalmazni, mit és miként akarnak tenni a jövőben. 

És végül még valami, amiről nem szól senki a négy háromszéki kistérség legjobb érettségizői közül. Egyikük sem veti fel, hogy külföldre akarna távozni, hogy el szeretne költözni az országból, hogy készül kivándorolni oda, ahol több a lehetőség, jobb az élet. Lehet egyszerű véletlen ez. De nekünk – közösségi és egyéni szinten is – sokkal inkább lehetőségként, sőt: felelősségként kellene tekintenünk erre. Hogy el ne bukjunk a magunk érettségi vizsgáján. 

Kicsengetés a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban – képünk illusztráció. Fotó: Albert Levente