Az Erdélyi Helikon képzőművészeti öröksége

Az Erdélyi Helikon 100 című, „A köröket, a köröket ne hagyd” – Kép és szó párbeszéde az Erdélyi Helikon képzőművészetében alcímű tematikus kiállítás tegnap délutáni megnyitójára számosan voltak kíváncsiak, egyrészt, mert remek képzőművészeti és irodalmi dokumentációs anyag látható, másrészt, mert ez a júliusi, kedd délutánonként megnyíló tárlat hagyományosan Tusványos egyfajta kulturális nyitánya. A Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor előestéjén ugyanis – amióta létezik az EMŰK –, Sepsiszentgyörgyön mindig megnyílt egy olyan képzőművészeti kiállítás, amelynek létrehozatalában meghatározó szerepet vállal Németh Zsolt magyar országgyűlési képviselő is. 

A helikoni közösség kapcsán számomra az az egyik legizgalmasabb kérdés – hangoztatta köszöntőjében Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere –, hogy mit kezdünk veszteségeinkkel és a jövőnkkel? Az Erdélyi Helikon azért is szükséges volt, mert „nemcsak egy irodalmi társaság és folyóirat volt, hanem egy olyan szellemi műhely, amely a két világháború között segített újrafogalmazni az erdélyi magyarság önmagáról alkotott képét”. Felidézte, hogy a trianoni békeszerződés után az erdélyi magyarság egyik pillanatról a másikra kisebbségbe került, „amíg nem veszítünk el valamit, ami a lelkünkig ért, ami bekeretezett bennünket, ami által meghatároztuk önmagunkat, nem ismerjük ezt az érzést”. Mifelénk ezt mindenki ismeri, de ismerték a Helikon tagjai is, azonban azt is belátták – hangsúlyozta Antal Árpád –, „hogy bár a politikai veszteséget nem tudják visszafordítani, a közösség kulturális és lelki erejét meg kell őrizni, sőt, egy új erdélyi magyar jövőt kell építeni”. „Ők az irodalmat, a művészetet nem öncélúan használták – magyarázta –, hanem nemzet­építő munkaként tekintettek rá. Azt vallották, hogy a megváltozott politikai keretek között is lehet építkezni, és kell is: iskolákban, könyvekben, közösségekben, nyelvben, kultúrában”.

Kós Károly és a Helikon írói nem tagadták a veszteségeket, pontosan ismerték azok súlyát, „ennek ellenére, vagy talán pontosan ezért üzenték, hogy egy közösség jövőjét nem az határozza meg, hogy mit veszített el, hanem az, hogy mit képes felépíteni. Egy közösséget hosszú távon nem a sérelmek tartanak meg, hanem az alkotás, a kultúra és a közös munka!” Ezt a gondolatot mindenképp érdemes megtanulni tőlük – összegezett Antal Árpád –, mert ma nekünk is ugyanez a feladatunk, mint ami nekik volt száz évvel ezelőtt, nem azt kell hajtogatnunk, hogy mit nem lehet, hanem meg kell tenni mindent, hogy lehetségessé váljon, sosem elég csak a múltba nézni, hanem előre kell tekinteni, mindennap építve valamit.

Németh Zsolt megemlítette, a kiállítás alcíme azért is kedves számára, mert édesapja, Németh Géza „Magyar karikának” becézett ellenálló köröket szervezett budapesti lakásában, fiatalok és művészek részvételével. „Olyan világ volt ez egy magyar református, hitvalló értelmiségi lelkésznek, ahol házi gyülekezeti körökkel tudott a polgári, az emberi világért tenni, azt életben tartani”. Száz évvel ezelőtt, Erdélyben sem maguktól, hanem báró Kemény János hívására gyűltek össze először az írók, „mindig kell egy katalizátor, egy szervező”, tette hozzá, kiemelve, hogy a helikoni közösség „1920 után életképes választ adott a legnagyobb nemzeti traumánkra: viruló irodalmi és képzőművészeti életet”, azaz „egy politikai döntésre jó kulturális választ adtak, ami ma is tanulságokkal szolgál”. A Helikon egyszerre volt európai és magyar, egyetemes és lokális, e kettő erősítette egymást és ez „ma is irányadó kell legyen bármilyen újratervezés során”. 

A kiállítás ötletgazdája, „lelke”, Szebeni Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi Liszt Intézet vezetője a kulisszatitkokról szólt, Bordás Beáta, az EMŰK vezetője pedig kiemelte, „mi is próbáljuk továbbvinni a helikoni szellemiséget”. A kiállításmegnyitón jelen volt Kemény János két unokája is: az EMŰK korábbi vezetője, Vécsi Nagy Zoltán, illetve testvére, Nagy Kemény Géza, az egykori marosvécsi találkozókat befogadó kastély mostani éltetője, végül a jelenlévőket Ráduly Zsófia örvendeztette meg hegedűjátékával.