Az elmúlt években egyre több magyarországi dönt úgy, hogy nem nyugat felé indul, hanem keletre. Például Székelyföldre. Nem gazdasági kényszerből vagy karrierépítés miatt, sokkal inkább valami nehezebben megfogalmazható okból: szerelemből, hivatásból vagy egyszerűen azért, mert „dolguk van ott”. Öt, Sepsiszentgyörgyre és környékére költözött magyarországi emberrel beszélgettünk. Mit jelent az a hely, ahol nem születtünk, de élni kezdünk? Hogyan lesz egy idegen térből ismerős közeg?
Az indulás
Szabó Gábor erdőmérnökként végzett Sopronban. Feleségével egy diáktalálkozón ismerkedett meg. „Én Sopronban, a feleségem Brassóban tanult, és a két egyetem közötti jó kapcsolat jegyében évente kétszer diáktalálkozót szerveztek, tavasszal Magyarországon, nyáron pedig Erdélyben. Egyetem után is volt egy jubileumi jellegű találkozó, és ott kezdett el kialakulni a kapcsolat az akkor még csak leendő feleségemmel.”
A diáktalálkozó után egy intenzív szakasz következett Szabó Gábor számára. Hat hónapon át minden egyes hétvégén Székelyföldre utazott, hogy találkozhasson párjával. „Pénteken munka után buszra szálltam, megérkeztem szombaton kialvatlan fejjel, s aztán igazából jött is vasárnap a készülődés. Vasárnap visszaút, és megérkeztem: reggelre beestem az irodába nyolc órára” – meséli.
Egy fél év múlva kezdte érezni, hogy belefárad, s úgy döntött, felmond a munkahelyén és költözik. „Elköltöztem a feleségemhez, pontosabban a szüleihez költöztünk be. Gyakorlatilag egy fedél alá kerültünk a szülőkkel, ami számomra egy óriási kulturális szakadék volt. Úgy szoktam mondani, hogy aki szereti az extrém sportokat, hát ezt még nekik sem ajánlom.” Közben úton volt az első kislányuk is, és idővel sikerült külön költözniük. Most Gidófalván élnek kertes házban. Szabó Gábor ugyan Budapesten született és nőtt fel, de a gyermekei már a kakas kukorékolását hallják és szabadon biciklizhetnek a falu utcáin. „A falusi élet minden pozitívuma és negatívuma megvan, de akkor is százszor inkább falun laknánk. Én jóllaktam a városból.”
Szabó Gábor útja Budapestről Sopronon át vezetett Gidófalvára. A szerző felvétele
Gidófalván találta meg otthonát Gál Andrea keramikus is, aki Miskolcról indult, megjárta Nyugat-Európát, majd Budapesten élt, amikor találkozott férjével. A találkozás hatására Székelyföldet választotta otthonaként. „Ide jöttem férjhez” – meséli. „Egyértelmű volt, hogy ha együtt vagyunk, akkor költözünk. Én éltem külföldön korábban, ezért nekem könnyebb volt meghozni ezt a döntést, és a férjem, amikor mi megismerkedtünk, már vissza akart ide költözni.”
Először egy karácsonykor látogatott el férje szülőházába. „Felszálltam Budapesten egy buszra, és elzötyögtem idáig. A férjem várt az állomáson, beültünk egy taxiba, mondja a sofőrnek, hogy Gidófalvára mennénk. Amikor megérkeztünk, hófehér volt minden, az az igazi, gyönyörű karácsony, nagyon idilli volt az egész, teljesen romantikusan láttam, és amikor az ember szerelmes, akkor ez hatványozottan érvényes.” Ez a látogatás meggyőzte őt arról, hogy itt jó neki, és 2007 őszén véglegesen ide költözött, kerámiaműhelyét is itt működteti.
„Szerelemből és hivatásból költöztem ide” – mondja Várallyay Réka művészettörténész, aki még egyetemista korában kezdett először Erdővidékkel foglalkozni. Az akkoriban megalakult Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma programja kapcsán utaztak budapesti egyetemisták Erdővidékre. Itt találkozott Várallyay Réka is a miklósvári Kálnoky-kastéllyal, és egyből el is döntötte, hogy ebből írja majd szakdolgozatát. Később a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Határon Túli Emlékek Osztályára került, majd 2004-ben döntött úgy: szüksége van arra, hogy hosszabb időt is terepen töltsön, ekkor autóstoppal járta be a háromszéki udvarházakat. Ezen út során találkozott férjével is. Kezdetben az volt a terv, hogy Budapestre költöznek, de egy műemlékvédelmi konferencián megfogalmazódott benne, hogy neki bizony Székelyföldön a helye. „Azt éreztem, hogy nekem itt dolgom van, van, mit csinálnom, és amit csinálok, az fontos.” Ekkor szólt a férjének, hogy ne próbálkozzanak tovább a budapesti letelepedéssel, hanem költözzenek inkább Erdélybe. Végül Bikfalván kötöttek ki, egy kúriában, melyet három évvel azután sikerült megvenniük, hogy Várallyay Réka először meglátta. „Bikfalván van a környéken a legtöbb kúria. A miénk egy bokrokkal, vadrózsával körbevett ház. Amikor megláttam, fogalmazódott meg bennem, hogy itt jó volna gyereket nevelni.”
Rajnai Judit – egy zenekar sodorta ide. Fotó: Rajnai Judit gyűjteményéből
Szakmájából kifolyólag érkezett ide Várkonyi Eszter. Egy másfél hónapos színházi próbaidőszak miatt jött Sepsiszentgyörgyre, ekkor ismerte meg itt a férjét. A próbaidőszak után azonban vissza kellett költöznie Budapestre. „Egy darabig távkapcsolatban éltünk, aztán elég hamar kiderült, hogy akkor én költözöm.” Érdekességként említi, hogy mindegyik unokatestvére külföldre költözött, és benne is mindig megvolt a vágy, egy idő után már nem érezte jól magát Budapesten, Magyarországon. „Nem bírtam azonban elképzelni azt, hogy én idegen nyelvterületen éljek. Voltam például bébiszitter Hollandiában, de éreztem, hogy ilyen pánikrohamszerű érzés tör rám, hogy nem beszélhetek magyarul, nagyon fura érzés volt. Ebből a szempontból külön örülök, hogy így alakult, hogy itt kötöttem ki.”
Nem mindenkinek volt egyszerű döntés a költözés. Rajnai Juditot a zene sodorta ide. Az eredetileg Balatonalmádiból származó fotográfus és énekesnő Szegeden tanult, a JATE bölcsészkarát járta magyar és angol szakon. „Szegeden már végzős voltam, amikor véletlenül összesodort a sors egypár zenész figurával, akik éppen zenekart akartak alapítani, és egy énekesnőre volt szükségük. Aztán amikor megtudták, hogy hegedülök is, mondták, hogy na, akkor vigyem azt is. Ez a zenekar, amely ekkor alakult, később Folkolor néven jött Tusványosra zenélni, és ott találkoztam én a későbbi férjemmel.” A kapcsolatuk kezdete után jó darabig Szegeden éltek együtt. Rajnai Juditnak esze ágában sem volt Szegedről elköltözni, de párja nem igazán találta a helyét. „Én azt gondoltam, hogy Szegeden fogok örökre élni.” De a költözés kérdése továbbra is ott lebegett a levegőben, és amikor megszületett az első lányuk, arra jutottak, hogy ez egy jó alkalom kipróbálni. 2009 júniusában költöztek, ekkor volt féléves a lányuk. A kezdeti időszakot nagyon nehezen élte meg, sok időbe telt, mire megszokta a környezetváltozást. „Ez olyan volt, amikor elképzeled valahogy a jövőt, nagyon biztos vagy benne, hogy az úgy lesz, és hirtelen jön az újratervezés. Azóta viszont tényleg szeretek itt lenni, szép a város is, illetve nagyon sok ember van itt, akiket nagyon szeretek.”
Ami meglepést okozott
„Az emberben van egy ilyen megszokás, hogy utazik, határokat átlép, például elmegy Ausztriába, és akkor az másik ország, németül beszélnek az emberek, és megváltoznak a dolgok” – meséli Szabó Gábor. „Amikor a diáktalálkozóra jöttünk, Székelyudvarhelyen szálltunk ki a buszból, és a már ismert határátlépési élmény nem volt meg. Magyarul voltak kiírva a dolgok, magyarul beszéltek az emberek. Ez az első találkozás Erdéllyel igazi pozitív kultúrsokk volt.”
Várallyay Réka sem külföldre költözésként éli meg döntését: „Én erre nem úgy tekintek, hogy külföldön lakom, inkább a távolság az, amit érzek.” Különösen gyereknevelés kapcsán érezte, hogy a 750–800 km-re lévő nagyszülőkhöz nem olyan könnyű csak úgy átugrani. Ezt Várkonyi Eszter is nehézségként élte meg. Költözése után viszonylag hamar született meg az első gyermekük. „A férjem szülei is kicsit messzebb laknak, úgyhogy ez nehezebb volt, hogy nem volt itt segítségünk” – meséli.
Rajnai Judit azt is bevallja, hogy nagyon sokáig félt itt, egy számára idegen rendszerben szülni. Első gyermeke Magyarországon született, ahol érzékelt egy biztonsági hálót: „Az ember lánya kismama lett, akkor úgy elkezdtek terelgetni, bekerültem egy rendszerbe, és tudtam, hogy mit csináljak.” A költözés után azonban nem volt ilyen biztos a dolgában, túlságosan szabadnak élte meg a helyi rendszert. Végül azonban itt is pozitív szülésélménye volt. „Besütött az októberi nap, megszépítette a helyszínt. Valószínűleg csak az én fejemben voltak félelmek, aztán amikor belekerültem, rájöttem, hogy jól van, működik ez.”
Felmerültek azonban olyan különbségek is, melyek viszont éppen ideális közeget teremtenek a családalapításhoz és egy nyugodtabb élethez.
Várallyay Réka még egyetemista korában kezdett először Erdővidékkel foglalkozni. Fotó: Várallyay Réka gyűjteményéből
A mindennapok ritmusa sokak számára pozitív változást hozott. Többen hangsúlyozzák, hogy az itteni élet egészen más időérzékelést hoz magával. „10 perc alatt gyalog ott vagyunk az iskolában, ez nagy előny” – mondja Várkonyi Eszter, hangsúlyozva, hogy ez az időnyereség az életminőséget is jelentősen javítja. „Szerintem ez az igazi luxus, amikor több mindenre van időd, mint egy átlagembernek. Tehát az az érzés, hogy nem kell feltétlen rohannod… valahogy lassabb itt az idő.” Ez a lassabb ritmus sokak számára biztonságérzettel is párosul. „Úgy fogalmazott a nagylányom, hogy ők tovább maradtak gyerekek” – idézi fel Rajnai Judit. Bár nem idealizálja teljesen a helyzetet, mégis úgy látja, hogy ez minden nehézségével együtt még mindig egy biztonságosabb vagy akár élhetőbb hely, mint Európa más részei.
Ugyanakkor a különbségek nemcsak az élet tempójában, hanem a társadalmi légkörben is érzékelhetők. „A nagylányom mondta, hogy Pesten mindenkit olyan búsnak lát” – meséli Rajnai Judit. Többen említik azt is, hogy kevésbé érzik átpolitizáltnak a mindennapokat. „Most amennyire éles Magyarországon a politika egy ideje, na, azt nem bánom, hogy nem vagyok benne annyira.”
A nyugodtabb, lassabb életritmus azonban nem egyenlő az unalmas mindennapokkal. Várkonyi Eszter például kiemeli a kulturális élet gazdagságát. „Itt a kultúra nem úgy van jelen, mint akármelyik magyarországi kisvárosban” – hangsúlyozza, hiszen úgy gondolja, hogy egy 50 ezres városhoz képest kiemelkedően erős a kultúra jelenléte. „Ilyet Magyarországon nem láttam, hogy egy ekkora kisvárosban az ilyen minőségi vagy magas kultúrára is legyen ennyi lehetőség.”
De nem csak Magyarország az összehasonlítási alap. Van, aki a várost korábbi önmagával vonja párhuzamba és a fejlődést emeli ki. „Hát, itt is sok minden változott, amióta itt vagyok. Ez kicsit ilyen nevetséges példa, de nem volt egy dm üzlet, amikor ide jöttem, és Rékával, amikor megnyitották az elsőt, hát úgy örültünk. Mert ugye ő is, én is megszoktuk, ismertük ezeket a boltokat” – meséli Gál Andrea.
Gidófalván lelt otthonra a miskolci Gál Andrea. Fotó: Albert Levente
A viszonyítási pont
Mindenütt jó, de a legjobb otthon – mindannyian gyakran használjuk ezt az ismerős mondatot. De vajon mit jelenthet az otthon azoknak, akik valahol felnőttek, de máshol alapítottak családot? Mihez viszonyítanak, hova mennek haza?
„Továbbra sem feltétlenül otthon vagyok itt a környéken” – mondja Várallyay Réka, ami elsőnek talán meglepően hathat, de hamar magyarázza is: „Abból a szempontból még mindig sok mindenre turistaszemmel nézek, hogy megtalálom és keresem a szépet, de a bikfalvi házunkban természetesen otthon vagyok.” Azt is megemlíti azonban, hogy a viszonyítási pont neki mindig Buda lesz, ahol ő felnőtt, de a gyermekei már mind Budán, mind Bikfalván otthon érzik magukat. „De a nagybetűs Otthon nekik természetesen Bikfalva.”
Rajnai Judit számára időbe telt, amíg valóban otthon érezte magát Székelyföldön, ám pontosan fel tudja idézni, mi hozta el számára ezt az érzést. Talán nem is olyan meglepő módon a barátságok születését nevezi meg fordulópontként. Nem először említi baráti társaságát és annak fontosságát a beszélgetés során: mesélt a rendszeres, havi borozásokról, közös kulturális programokról, tartalmas beszélgetésekről. „Sok év kellett ahhoz, hogy én igazán-igazán azt érezzem, hogy most már jó helyen vagyok, de azt tudom, hogy ez az érzés ezekkel a barátságokkal jött meg” – mondja mosolyogva.
Nem mindenki tud azonban konkrét pillanatot megnevezni. Van, akinél az otthonosság érzése nem egyetlen fordulópontként jelenik meg, hanem vissza-visszatérő, ismerős élményként. „Évente néhányszor azért hazajutunk Magyarországra, és amikor visszafelé már ismerősebb tájakon autózom át, kivétel nélkül mindig megfogalmazódik bennem: itt jó nekem, nem mennék vissza” – meséli Szabó Gábor. Mindemellett egy szélesebb keretbe is foglalja életútját: „Kicsit ilyen több generációra nyúló visszatérés ez nekem, bár ez nagyon romantikus hangzású.” Úgy tudja, vannak egyébként a családjában erdélyi felmenők, de saját bevallása szerint nem is ez a lényeg. „Ha így volt, ha nem, én ezt a Kárpát-medencét egyébként is úgy tekintem, hogy ez egy geográfiai egység, hogy most itt húztak közben vonalakat, hát azt húzták, amiért húzták, de én itt Magyarországon érzem magam.”
A megérkezés
Az öt történet más-más életutakon keresztül, talán közös narratíva nélkül, de rávilágít arra az elégedettségre, amit az ember akkor érez, amikor végre megtalálja helyét a nagyvilágban. Olyan történetek ezek, melyekben Székelyföld új lakóhely mellett otthonná is vált. És talán az otthon nem más, mint az a hely, ahonnan végül nem akarunk továbbmenni.
Fülöp Kata
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
