Interjú Ox Maló argentin író- és performanszművésszel„Válaszkeresés a pillanatnyiságban”

– Hogyan határoznád meg a művészi tevékenységed?
– Nos, elsősorban író vagyok, könyveket írok. Sokat turnézok, sokat lépek fel, talán túl sokat is, közben pedig készülök egy hétszáz oldalas regény kiadására. Minden regényemet spanyolul és angolul adom ki. A spanyol az anyanyelvem, az angol a második nyelvem, de nagyon fontos számomra. Szóval mindig, amikor úgy döntök, hogy írok egy könyvet, az valójában két könyv. Regények esetén először megírom spanyolul, mert minél kevesebbet kell gondolkodnom, annál jobb, aztán lefordítom a kész szöveget. Verseket németül is publikálok, mert Bécsben élek, de angolul vagy spanyolul is, olykor keverve, több nyelven. Néha magam sem tudom. Olykor három nyelven álmodom.

– Hogyan kerültél közel a performatív művészetekhez?
– Véletlenül alakult úgy, hogy performansszal is foglalkozom. Nem tudatos döntés volt, egyszerűen megtörtént. Buenos Airesben kezdődött, ahonnan származom. Egy képzőművész barátommal minden szerdán találkoztunk, portrét festett rólam, én pedig unatkoztam közben, ezért fogtam az írógépét, és mondtam neki, hogy ma én foglak megfesteni téged, szavakkal. Szóval írtam egy portrét róla. Egyáltalán nem lett jó. De aztán más barátaimmal is kipróbáltam, ekkor még csak privát körülmények között, nem nyilvánosan. Ez így ment egy évig. Aztán eljöttem Európába. Egy bécsi barátom könyvbemutató-körúton volt, pont itt, Romániában, és meghívott vendégművésznek. Megkérdezte, tudnék-e én is készülni valamivel. Ekkor próbáltuk ki először közönséggel ezt az egészet. És működni kezdett. Ez hét évvel ezelőtt volt. Aztán folytatódott – Bécsben egy bárban kezdtem egyedül, majd, mivel egyre többen kezdtek érdeklődni, meghívtam más művészeket, hogy együtt dolgozzunk. Így egyszerre több művészeti ágat vontunk be, hogy emberi portrékat készítsünk. Nagyon foglalkoztat a portré, mint olyan. Régen sokat fényképeztem is, kiállításaim is voltak. Szóval azt hiszem, az emberi lények érdekelnek, hogy kik vagyunk, mit akarunk. A fájdalmunk, az örömünk.

– Hogyan fonódik össze a zene és a költészet, vagy akár más művészetek?
– Számomra a költészet és a zene nagyon különböznek, de megtaláltam a módját, hogy összekapcsoljam a kettőt. Nem feltétlenül úgy, hogy egy műbe sűrítem őket, hanem a közös alkotás pillanatnyiságában.

– Más érzés egy táncossal dolgozni, mint egy zenésszel, vagy számodra ugyanolyan az alkotás?
– Tulajdonképpen ugyanolyan, mert ugyanarra a szabályrendszerre épül. Játékot játszunk a közönséggel együtt, nem a műfaj számít, hanem az, hogy mindannyian megfogalmazunk valamilyen benyomást a személyről, aki előttünk van. Lényegében egy feladat áll előttünk, impressziót kell alkotnunk, én szavakkal, más zenével, megint más festészettel vagy más művészeteket bevonva. Tehát itt inkább a kapcsolat, a folyamat számít, az emberi oldal. A művészi vagy esztétikai értelemben vett „végtermék” ebben az esetben kevésbé érdekel.

– Számodra mi a művészet esszenciája?
– Négyéves korom óta írok. Életem során rengeteg területen kipróbáltam magam, folyamatosan utaztam, bejártam a világot, és folyamatosan jegyzeteltem mindent, amit láttam, hallottam, éreztem. És nagyon sok mindent kellett átélnem ahhoz, hogy rájöjjek, hogy mindig úgy kell írnom, ahogy akkor, amikor jegyzeteket készítek. Nem hiszek a leírásokban: számomra az írás lényege a főnevekben és igékben van, azaz a cselekvésben és a cselekvő személyekben, nem a leírásban. Ez nemcsak esztétikai, etikai kérdés is számomra. Líraiság helyett impressziókat akarok megragadni. Úgy gondolom, a válaszokat a pillanatnyiságban kell keresni. Erre törekszem a művészet eszközeivel.

Kassay Anna

(Sapientia EMTE, Világ- és összehasonlító irodalom – Angol nyelv és irodalom szak, II. év)