A goroszlói csata

A miriszlói csata és az azt követő események következtében Erdély egészen Rudolfnak, illetve győztes hadvezérének, Bastának hatalmába került. Basta kivívott diadalát nagyrészt az erdélyi nemességnek köszönvén, eleinte teljes bizalommal és rokonszenvvel volt iránta s igen nagy megértést és engedékenységet tanúsított vele szemben. „Jóindulattal akarta – írja Acsády Ignác – az új szerzeményt a királynak megtartani s a követendő politikára nézve Ungnad Dávid királyi biztossal, ki szigort kívánt, erősen összetűzött.

Basta megmaradt az engesztelékenység útjain s az erdélyiek közt elég népszerűségre tett szert. Annyira bízott bennük, hogy a nemességnek visszaadta a hatalmat, sőt, hogy a fosztogatás véget érjen, elbocsátotta hadait s maga igen kis kísérettel maradt Kolozsvárt. A nemesség azonban sajátszerű módon élt a reá bízott hatalommal. Meghódolt ugyan Rudolf királynak s követség útján arra kérte, hogy Miksa főherceget állítsa Erdély élére. Ugyanakkor azonban elszakadását készítette elő s különböző izgatások folytak körében.” Egy részük ismét Báthory Zsigmond felé hajlott, aki csak a kedvező alkalomra várt, hogy a fejedelmi trónt ismét visszaszerezze. Ez a párt főleg akkor lett hatalmassá, amikor Csáky István, minthogy nagyra törő terveit Rudolf segítéségével, kitől nagy jószágokon kívül hercegi rangot s Erdély kormányzóságát hiába kérte, nem tudta megvalósítani, lépett annak élére. Főkapitányi tisztségéből kifolyólag Csáky 1601. január 21-ére Kolozsvárra országgyűlést hívott egybe már azzal az eltökélt szándékkal, hogy azon Zsigmondot újból fejedelemmé választassa. Az egybegyűlt rendek nem a szokott módon nyilvánosan, hanem suttyomban tanácskoztak s inkább magánértekezleteket tartottak. Végre február 3-án színt vallottak, a császár pártján álló főbb urakat, szám szerint hetet, elfogatták, majd a következő éjjel Basta lakásán megjelenve, őt ágyából kiragadták és megbilincselték s másnap immár harmadízben fejedelmükké választották Báthory Zsigmondot, akinek megérkezéséig Csáky Istvánt kiáltották ki az ország kormányzójává s egyszersmind a törökkel is megújították a szövetséget.
Ennek megtörténte után Bastát szabadon bocsátották ugyan s február 7-én kiengesztelni is megpróbálták; „jószágot ígértek neki, ha az országban marad s Zsigmondhoz csatlakozik, – de a bizalmában csalatkozott, becsületében megalázott Basta bosszútól lihegve, a nemességet és az egész országot engesztelhetetlenül meggyűlölve sietett Kővárra, onnan meg Szatmárra, ostromolva a királyt segítségért, mellyel Erdélybe törjön s a hűtleneket megfenyítse. Ez időtől kezdve lett Basta az a rémalak, aminőnek történelmünk ismeri”.

Ezek az események a prágai udvar felfogásában és politikájában is gyökeres változást idéztek elő. A Rudolf által az erdélyi küldöttségnek megígért jóakaró gondoskodás helyett immár Erdélyben a katonai erőszakkal való rendcsinálást vették tervbe, amihez az épp ekkor ajánlkozó Mihály volt havasalföldi vajda segítségét is igénybe vették. Ez utóbbi ugyanis 1600 végén Váradról Bécsbe ment, hogy az ottani körök segítségével a császár előtt való megjelenésének engedélyezését kieszközölje. Ez eleinte sehogy sem sikerült, de amikor Erdélyből egymásután riasztóbbnál riasztóbb hírek érkeztek, egyszerre megnyíltak előtte a prágai királyi lak kapui, ahol kitüntető szívélyességgel fogadták s hamarosan megegyeztek vele az Erdély ellen Bastával közösen végrehajtandó támadás ügyében, s amikor az ex-vajda április havában Bécsbe visszatért, ott már Mátyás főherceg is a jóakarat minden látható jelével tüntette ki.

Bécsből Mihály Magyarországra ment s nyomban hozzálátott a munkához, amelyben Rákóczi Lajos, Sennyei Miklós, Zólyomi Miklós, Homonnay Bálint és többen mások támogatták a hadak felfogadásában. Nagyváradon 6000 császári harcos várt rá és saját hazájából 10 000 ember küldését ígérték neki. De a sereg toborzása nem a legkönnyebben ment. Május elejétől 21-ig a vajda Kassán tartózkodott és az említett hónap 26-án Bécsben azt hitték, hogy a vajda 20 000 emberével már Erdély határán áll Basta hadával egyesülve, holott június 12-én Mihály vajda még mindig csak Tokajnál állott és csak június 27-én ért mintegy 7000 főnyi hadával Rakamazra, 30-án Debrecenbe, július 10-én pedig a Szatmárnál tartózkodó Bastával egyesült, ahol június közepén a Báthoryhoz semmi szín alatt csatlakozni nem akaró székelyek egy megbízottja kereste fel a császári vezért azzal a megbízatással és biztatással, hogyha ő seregével Zsigmond ellen nyomul, akkor ők szívesen bocsátanak neki 6000 lovast és 8000 gyalogost rendelkezésre, mely csapatok Nagybányán fognak a császári sereghez csatlakozni. A vajda és Basta seregének létszáma mintegy 20 000 főre rúgott és nemsokára 2000 sziléziai lovas beérkezésére is számítottak, ami július végén meg is történt.

Közben Báthory sem töltötte tétlenül idejét. Május elején már több város és község meghódolt neki, és máris meglehetősen nagyszámú serege napról napra szaporodott, s azon kívül Ibrahim pasa is megígérte neki, hogy mihelyt ő előnyomulását megkezdi, a török csapatok nyomban megtámadják Felső-Magyarországot és Erdélyt.

Amikor Mihály vajda Szatmárnál Bastával egyesült, Báthory Zsigmond ugyancsak 20 000 főre menő seregével ez erdélyi határhegységet átlépve Somlyónál ütötte fel táborát, majd onnan nemsokára Erdőd tájékára nyomult előre, mire Bastáék hamarosan a maguk táborát is előbbre tolták Majtény és Erdőd irányába. Báthory csapatainak nagy része lengyel és moldvai parasztokból, törökökből, tatárokból állott, s így fegyelem, megbízhatóság és harcra termettség tekintetében elég kívánnivalót hagytak hátra. Azon kívül a vezérek torzsalkodása is sok gondot okozott Báthorynak. A fővezérségért ugyanis Csáky István és Székely Mózes versengtek. Előbbi ősi származására hivatkozott, mire Székely Mózes azt felelte, hogy őt sem a gólya költötte s e mellett van katonai tapasztalata is. De vezérnek való egyik sem volt s mindketten hozzájárultak az utóbb bekövetkezett katasztrófához.

A felette nehéz viszonyok tudatában Báthory követséget küldött Bastához, kérvén őt, hogy a keresztény vér kímélése céljából mellőzzék az összeütközést s a dolgok politikai oldalát ő majd elintézi Őfelsége kívánsága szerint.

E tárgyalások folytán, amelyek azonban már csak azért sem vezethettek eredményre, mert mind Basta, mint Mihály vajda égtek a vágytól, hogy ismét Erdélybe juthassanak, előbbi, hogy büntessen, utóbbi, hogy kormányozhasson, egyelőre mindkét fél kisebb csatározásoktól eltekintve, várakozó magatartást tanúsított, miközben mindkét sereg azon iparkodott, hogy magát minél jobban körülsáncolja. Közben kisebb-nagyobb csoportok átszökése egyik táborból a másikba napirenden volt.

Amikor Báthory július végén megtudta, hogy az ellenfelek táborába a fent említett 2000 sziléziai lovas is bevonult, elhatározta, hogy visszavonulását a Székely Mózes parancsnoksága alá helyezett sereggel a Meszesen át meglehetősen észrevétlenül megkezdi, még pedig a Kraszna völgyén Sármaságon, Zilahon át vezető úton Kolozsvár felé. A császáriak és Mihály vajda szabad hajdúi ugyanazon az útvonalon követték. Közben Zsigmond tanulatlan, fegyelmezetlen és hiányosan felfegyverzett népseregének létszáma Gömöry szerint „30–36 000 főre emelkedett és számos nagyobb és kisebb löveget vitt magával, miáltal a vonal a keskeny hegyi utakon a végtelenségig elnyúlt, ami annak legnagyobb gyöngéjét képezte. Erre építettek a császári táborban és különös súlyt helyeztek rá az esetben, ha harcra kerülne a dolog. – E sereggel Basta, Mihály vajdával egyesülve is csak 24 000 főnyi gyalog és lovas csapatot tudott szembe állítani s lövegeinek száma sem lehetett valami sok.”

A két sereg összeütközését Gömöry következőleg adja elő: „A császári sereg a Székely Mózes által vezetett Báthory-seregnek állandó elővéd-csatározások mellett folyton nyomában volt. Augusztus 3-án a goroszlói völgyszorosba, Zilah városától két mérföldnyire, a Magyar-Zsomboron át Kolozsvárra vezető útra érkeztek. A császáriak a völgytalp két oldalán levő magaslatokat megszállva, az odavezető utakat eltorlaszolva, elárkolva találták. A magaslat jobban hozzáférhető részét Báthory erősebben szállotta meg és e részt lövegekkel is ellátta. – Mindent megfontolva kitűnt, hogy csakis gyors, erélyes, Báthorynak a szorosban beékelt, átvonulásban levő csapatára intézett támadás biztatott jó eredménnyel.

„Augusztus 3-án dél­előtt 9 órakor kezdték meg a császáriak a támadást. A dél-magyarországi, valamint a Rothal-darabontok, részint lovasok, részint gyalogosok, a balra fekvő állás felé rendeltettek, míg Stadnitzky 500 kozákkal támogatásukra a völgyben maradt. A sereg zöme az úton vonult tovább. – A magaslatra előreküldött osztálynak, bár az ellenséges lövegek erősen működtek, sikerült Báthory ott elhelyezett csapatait visszanyomni. Eközben délután 4 óra lett, amikor Basta a felső-magyarországi sárga kabátosokkal az egyik, Mihály vajda a zöld kabátos lövészekkel, valamint a huszárokkal és tatárokkal a másik oldalról intéztek támadást Báthory állása ellen. – Báthory lövegeinek működése az előnyomulást eleinte megnehezítette és meg is akasztotta. De midőn a sziléziai lovasság Zsigmond huszárjaira támadt, az ellenséges állásban ingadozás mutatkozott, mely végre sorait megbontotta és futásszerű visszavonulást okozott. A lövegtűz mindinkább elnémult, az éj beállt és a sötétség az erélyes üldözést meggátolta, bár a hajdúk az egész éjen át a visszavonuló csapatok után vágtattak.

„Báthory lovasai közül csak kevesen, de a gyalogosok közül sokan, mintegy 1000-en estek el, míg a császáriak csak 150 embert vesztettek. Zsigmond egész tábori irodája és titkos irományai a császáriak zsákmánya lett, valamint 166 zászló, 48 kerekes ágyú a többi tüzérségi kellékekkel együtt. A lövegek különféle nagyságúak voltak”.

A vesztett csata után Báthory Zsigmond Moldvába, Székely Mózes a temesvári pasához menekült, a sereg legnagyobb része pedig szétfoszlott.

Basta, kit egy golyó súrolt, de anélkül, hogy megsebesítette volna, Acsády szerint „nyomban a csata után megkezdte a büntetést s a foglyok közül többeket embertelen módon kivégeztetett. Ugyancsak még a harcmezőn tűzött össze Mihály vajdával, ki iránt régi gyűlölete ismét lángot vetett. Mihály is, Basta is maga akarta a zsákmányul ejtett zászlókat Prágába küldeni. E csekélységen végképpen összevesztek.” Végre abban állapodtak meg, hogy mindketten együtt küldenek egy-egy követet a győzelmi jelentéssel Prágába. Ezek közül Cavriolo olasz gróf a császártól egy 600 forint értékű aranyláncot és 400 forintot készpénzben, Radibrati Alajos oláh nemes pedig egy 300 forint értékű aranyláncot kapott.

A sereg augusztus 5-én folytatta menetét Kolozsvár felé, útjában szokása szerint pusztítva, rombolva és fölégetve mindent. Kolozsvár az egyik verzió szerint minden ellenkezés nélkül megadta magát, egy másik jelentés szerint a dolog nem ment egészen simán.

A kolozsváriaknak Basta meghagyta, hogy összes készpénzüket, ezüstneműiket, fegyvereiket beszolgáltassák, továbbá hogy hűtlen elszakadásuk büntetéséül a sereg háromhavi zsoldját térítsék meg.

Közben Basta és Mihály vajda közt mind feszültebbé vált a viszony. A fentebb említett kicsiségeken kívül ugyanis fontos politikai ellentétek is forogtak fenn a vezérek között. Mihály nem mondotta ugyan, de minden cselekedete elárulta, hogy ismét a maga hatalmába akarja Erdélyt keríteni. Basta ellenben az országot a császár birtokának tekintette s ismételve felhívta a vajdát, menjen Havasalföldére, a saját országába, melynek visszaszerzésében kész volt fegyverrel segíteni. Mihály nem ment s végre azt felelte, hogy a király Erdélyt is neki adta. De még más dolgok is közreműködtek a két győztes vezér közötti ellentétek kiélesítésén. Basta gyanút fogott, hogy Mihály vajda összejátszik a törökkel. Azon kívül Basta maga megtorlást gyakorolt ugyan a legyőzötteken, hadai pedig szörnyű pusztítást vittek véghez, de azok a baromi kegyetlenségek, azok az oktalan rombolások, melyekre a vajda vetemedett, még az ő zordon lelkét is felháborították. Ő csak megsarcolta a városokat, de Mihály felgyújtotta és kirabolta Tordát, Nagyenyedet, Gyulafehérvárt, hol martalócai kifosztották nagyjaink sírjait s szélnek eresztették haló poraikat. Basta a városok felgyújtása ellen erősen tiltakozott s újra távozásra utasította a vajdát. Ez azonban büszkén, dacosan felelt, mire Basta röviden végzett vele.

Hogy ez miért, miképpen történt, azt Gömöry következőleg adja elő: Basta augusztus 13-án Kolozsvárról Tordára ment… Különböző jelek és hírek révén kiderült, hogy a vajda mindenféle titkos terveket kovácsol, hogy úgy a törökkel, mint a lengyelekkel és tatárokkal szövetséget keres és az uralmat egészen magához akarja ragadni. Basta tehát elhatározta, hogy a vajdát elfogatja és a császár nevében vasra vereti. Miután azonban a vajda a felhívásra nem jelent meg, Basta augusztus 19-én 2 zászlóalj vallont és ugyanannyi németet küldött a vajdához, felszólítván őt, jelenjen meg a tanács ülésén, miután fontos elhatározásokról van szó. De a vajda nemcsak megjelenését tagadta meg, hanem még gúnyos szavakban oda nyilatkozott, „hogy Erdély nem Rudolf császáré, hanem az övé, miután ő azt immár másodszor foglalta el és tartja kezeiben és így sem Basta, sem a császár neki nem ura többé.”

A szóváltást tettlegesség követte, amelynek az lett a vége, hogy egy vallon altiszt a vajdát alabárdjával átdöfte, egy német zsoldos pedig két vágással a vajda fejét levágta. Ezek után Basta az oláh seregnek mintegy 5000 főnyi még együtt maradt részét Rákóczi Lajos parancsnoksága alá helyezve, azt a Székelyföld meghódítására használta fel, szeptember 1-én pedig Ferenczi ezredest 5 zászlónyi fekete lovassal Beszterce megsarcolására küldte, ki is dolgát végezvén, a Maros völgyébe csapott át, ahol Vécset és Görgényt hasonló sors érte, mint Besztercét.

Összeállította: Szekeres Attila