Irodalomterápia mesterfokon

Sok-sok mosoly és beszélgetésfoszlán

– Mivel gazdagodtál a könyvvásáron és az előadáson?
– Minden évben nagy izgalommal és kíváncsisággal várom a SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált, és szinte az egész hétvégét ott töltöm. Igyekeztem minél több beszélgetést meghallgatni, ötleteket meríteni, hogy mit érdemes elolvasnom vagy esetleg felhasználnom irodalomterápiás vagy magyartanári munkámban. A könyvállományomat is gazdagítottam, mindig hazahordok pár könyvet, ami ilyenkor rendkívüli, és az internetes vásárláshoz képest nagy előny, az annak lehetősége, hogy belelapozzak a könyvekbe, szót váltsak az eladókkal, forgalmazókkal, a kiadókkal. Városunk két könyvklubjának is tagja vagyok, és mindkettőben olvastunk olyan regényt, amelynek a szerzője a SepsiBook meghívottja volt. Úgyhogy izgalmas volt találkozni hús-vér szerzőkkel, kérdezni tőlük, más oldalukról megismerni őket. A fesztivál fénypontja számomra dr. Béres Judit, a Magyar Irodalomterápiás Társaság elnökének a jelenléte volt. Nagyon vártam a vele való személyes találkozást, a Terápiás írás című könyvének bemutatóját és a terápiás írás műhelymunkát, amelyen részt vehettem. A könyvbemutatón elhangzottak megerősítettek abban, hogy helye van világunkban az írás ezen fajtájának, segíteni tud nekünk, embereknek a mentális egészségünk karbantartásában, fenntartásában. A könyv pedig hiánypótló a terápiás írás elméletének és gyakorlatának tárgyalásában, kézikönyvként használható bárki által, aki rájött vagy ráérez az írás gyógyító hatására. Béres Judit szakértelme, lelkesedése pedig a műhelymunka során is elkísérte a résztvevőket, a gyakorlatok kipróbálása érdekesnek és hasznosnak bizonyult. Úgy éreztem, hogy önismeretben gazdagodtam, amiből véleményem szerint sosincs elég. A SepsiBook ezenkívül örömteli találkozások helyszíne is volt irodalomterapeuta kollégákkal, barátokkal, ismerősökkel. Sok-sok mosolyt és beszélgetésfoszlányt gyűjtöttem a tarsolyomba, tartalékul a mindennapok szürke egyhangúsága ellen.

Segítettek jobban megismerni a világot és önmagamat

– Négygyermekes anyukaként hogyan adtad a fejed az irodalomterápiára, mi az, ami elvarázsolt benne?
– Nehéz lenne elcsípnem azt a pillanatot, amióta érdekel az irodalom, hiszen a szeretete, felfedezése és fogyasztása végigkíséri az életemet, a legkorábbi pillanatoktól. A szüleim nem voltak értelmiségi emberek, mivel a családi körülményeik nem engedték meg, hogy továbbtanulhassanak. Ennek ellenére egy könyvesszekrénnyi könyvet vásároltak össze, amelyeket olvastak, vagy felolvastak nekünk, gyerekeknek. Amikor „kinőttem” az otthoni könyvespolcokat, a nagyenyedi könyvtárba „szabadultam be”. Kíváncsi voltam a szépirodalom minden jelentősebb írására. Humán szakon végeztem a líceumot, úgyhogy meg is engedhettem magamnak az időt az olvasásra. Egyetemen viszont szinte falni kellett a könyveket filológia szakon, kissé meg is undorodtam az olvasásától. Főleg a kortárs szerzőket kerültem, az egyetemen elegem lett a posztmodernizmusból. Az olvasás szeretetét a könyvklubok hozták vissza, és ugyancsak ott hallottam először az irodalomterápia kifejezést is, amelyre erősen felkaptam a fejem. Azonnal nekiláttam utánanézni, miről is van szó, kíváncsian kerestem-kutattam az interneten, és nagyon hamar meggyőződtem, hogy ez a módszer korszerű, és sokat segíthet bárkinek, aki kipróbálja. Akkor már négygyerekes anya voltam, az utolsó két gyerekkel hat évig voltam otthon, és keresőben voltam. Elkészítettem magamnak egy listát, hogy melyek a képességeim, és melyek az érdeklődési köreim, miben képezhetném magam tovább, mert éreztem, hogy a magyartanári munka már nem lesz elég ahhoz, hogy szellemi téren lelkesedéssel, szenvedéllyel töltsön el. Azt szoktam mondogatni magamnak és másoknak, hogy kell lennie valaminek, amitől csillog az ember szeme… És ahogy megfogalmazódott bennem az igény, jött is a válasz az égi hatalmaktól az irodalomterápia formájában. Mivel Romániában nem létezik ilyenfajta hosszú távú, komolyabb képzés, beiratkoztam a debreceni Hittudományi Egyetem biblioterápia szakára, és két év oda-vissza vonatozás után 2025 nyarán sikeresen elvégeztem a képzést. Ha a családom, férjem nem támogat ebben, ez az álom nem válik valóra. Már az első órák után éreztem, hogy jó döntés volt belevágni: csoporttársaim nyitott, lelkes, segítőkész, nagyszerű emberek és nőtársak voltak. Hamar összeforrott, egymásra hangolódott a kis csapatunk. A tanáraink jó szakemberek és ugyancsak nyitott szívű, rendkívüli emberek voltak, Debrecen pedig elvarázsolt a hangulatával, nyugodt tempójával, múzeumaival, templomaival, református vallásúként is igazán otthon éreztem magam ott. Bármilyen fáradt voltam is, mindig lelkesen, élményekkel tele jöttem haza, mert az irodalomterápiás foglalkozásaink, amelyekben eleinte a tanáraink, majd a csoporttáraim részesítettek, megkönnyítették a szembenézést a hétköznapi kihívásokkal. Feltöltöttek új erőkkel, segítettek jobban megérteni önmagamat és a világot, gazdagították kapcsolataimat és segítettek helytállni a szerepeimben. A foglalkozások során másfajta figyelemmel, ritmusban tudtunk közeledni és kapcsolódni egymáshoz, külső és belső világunkra tudtunk reflektálni, értékes felismerésekhez jutottunk. Egyéni megoldásokat dolgoztunk ki, mindezt egy irodalmi szöveghez kapcsolódva. Rájöttem, mi mindent tud nyújtani nekem és embertársaimnak az irodalommal való újfajta kapcsolódás, mennyi kiaknázható lehetőség rejlik benne, és hogy megér minden személyes áldozatot. Az önmagam fejlesztésébe való befektetés pedig minden téren gyümölcsöt hozhat: a családi életben, baráti kapcsolataimban, a magyartanári munkámban. 

Elszámolni a sok jóval

– Milyen volt a magyarországi képzés, és hogyan jött a gondolat, hogy a módszert itthon is meghonosítsd?
– Debrecenben egy jól felépített, sokoldalú, alapos, kiváló szakemberek által koordinált kétéves képzésben volt részem. Hozzáférésünk volt az egyetem hatalmas könyvtárához, belekóstoltunk más művészetterápiás módszerekbe is, és rendkívül hasznosnak bizonyultak az önismereti órák. Segítettek bennünket a hospitálásokon való részvétellel. Különösen hálás vagyok Sóron Ildikó tanárnőnek, aki többéves irodalomterápiás tapasztalattal a tarsolyában, biztos kézzel vezetett a szakdolgozatom megírásában és az ehhez kapcsolódó szakmai csoportom vezetésében. A két év során annyi mindennel gazdagodtam, hogy nem győztem eléggé hálás lenni érte. Mivel túljutottam már „az emberélet útjának felén”, úgy éreztem, kötelességem az adott javak egy részét visszafordítani a világnak, embertársaimnak, mindazoknak, akiknek szüksége lenne rá. Hiszek benne, hogy Krisztus nem hiába mondta el a tálentumokról való példázatát, és kötelességünk elszámolni a sok jóval, amivel az Élet ellát bennünket. Ha saját magamon azt tapasztaltam, hogy ez a módszer jót tesz nekem, velem, hogyan ne osszam meg másokkal is?

Egyénre szabott módszer

– Sepsiszentgyörgyön is, Kovásznán is indítottál csoportokat. Mi a helyzet velük?
– Az irodalomterápia módszere Magyarországon sokkal ismertebb és elterjedtebb, mint hazánkban. Először a módszer megismertetése, népszerűsítése volt a célom. Emiatt Szentgyörgyön több alkalommal hirdettem és tartottam nyílt foglalkozásokat, számítva arra, hogy az emberek eleinte idegenkedni fognak tőle. Viszont aki bevállalta, hogy kipróbálja, pozitív visszajelzéseivel megerősített engem abban, hogy ne adjam fel, így hamarosan elindítottam egy hatalkalmas, zárt csoportot városunkban és egy zárt női csoportot Kovásznán, amelyhez hamarosan kézdivásárhelyi résztvevők is csatlakoztak. Májusra mindkét csoport alkalmai lezárultak, jó visszajelzéseket kaptam, és mindkét csoportban igény fogalmazódott meg a folytatásra. Csoportjaimban egy egyénre szabott módszert alakítottam ki, igyekeztem a foglalkozásokat asszociációs kártyák, idézetek, képzőművészeti elemek, kreatív és terápiás írásgyakorlatok beemelésével változatossá tenni. A szépirodalmi szövegek műfaját is váltogattam: vittem a csoportoknak novellát, verset, mesét, a magyar irodalomból és a világirodalomból egyaránt.

A hangsúly a folyamaton van

– Miért ajánlanád ezt a fajta terápiát, hiszen számtalan sok más is létezik?
– A biblioterápiás szolgáltatás tájainkon különlegességnek számít, de könyvtári környezetben, Amerikában már 1939-től alkalmazták. Magyarországon dr. Oláh Andor orvos, természetgyógyász az 1950-es években betegeinek a recept mellé irodalmi művet is ajánlott a gyógyulás elősegítésére. A módszer az 1970-es években belopódzott a könyvtárakba, és négy évtized elteltével elterjedt a használata. Az irodalom terápiás hatását már az ókorban felismerték, írók, költők írtak róla. De ennyire tudatosan használni csak most érett meg az idő, amikor az önismeret fontossága is egyre jobban előtérbe kerül. Azt hiszem, nincs olyan téma, érzés, amiről ne születhetett volna meg egy irodalmi mű. Tehát az irodalom tárháza kimeríthetetlen, és olvasásuk segít nekünk tetten ragadni a bennünk csak tudattalanul gomolygó érzéseket, gondolatokat, gondjaink forrását. A minket bántó dolgokra sokszor nincsenek még szavaink se, és ebben segít bennünket az olvasás, egy szöveggel való találkozás: valakinek sikerült már kimondania, formába öntenie azokat a tudat alatti tartalmakat, és ez segíthet nekünk is kimondani, ami minket bánt, nyugtalanít, feszít belülről. Ajánlanám ezt a terápiát mindazoknak, akik hisznek a logosz, a szó erejében, valamint azoknak, akik kíváncsiak arra, hogyan lehet az irodalomhoz egy új módon kötődni, személyes bevonódással, olvasás, írás, beszélgetés által. Akinek pedig az alkotás a fontos, és felfedezte vagy kíváncsi az írás terápiás hatására, a szöveggel való megismerkedés és a hozzá kötődő beszélgetés utáni írásgyakorlatban megtalálhatja azt a projekciós felületet, amelyre ki tudja vetíteni a saját belső élményeit, belső világát, érzéseit, gondolatait, indulatait, fantáziáit, tudatosult történeteit és tudattalan tartalmait. A hangsúly itt sem a produktum minőségén, esztétikai-irodalmi értékén van, hanem magán a folyamaton, amely által napvilágra hozhatjuk az árnyékban rejlő, minket kísértő, zavaró, foglalkoztató dolgokat.

Csillogó szemű anyuka

– Hogyan fogadta a családod: a férjed, gyermekeid, szüleid ezt a fajta képzést, amelyen magyartanárként átmentél?
– Azt hiszem, a családom hozzá van szokva a váltáshoz, változásokhoz. A tanári pályát sem magyar-, hanem angoltanárként kezdtem Kovásznán. Amikor 11 éve Szentgyörgyre költöztünk, áthoztam a katedrámat, de csak magyartanári címzetes hely volt üres, így kénytelen voltam váltani. Ahhoz is hozzá voltak szokva, hogy továbbképzőkre jelentkezem, mindig kíváncsi és nyitott voltam arra, hogy újat tanuljak, emberekkel ismerkedjem meg. Szerencsésnek tartom magam, hogy a férjem mindenben támogat, igyekszünk egymás szabadságigényét tiszteletben tartani, és ha valamelyikünk nincs otthon, a másik „tartja a frontot”. Ebbe most már a serdülőkorú gyerekeink is besegítenek, ügyelnek a kicsikre, akiket pedig igyekszünk önállóságra nevelni. A férjemmel szerencsések vagyunk olyan szempontból is, hogy mindkettőnk szülei életben vannak, és rengeteget segítenek mindennel, amivel tudnak: anyagiakkal, gyerekügyelettel, lelki támogatással, jó tanácsokkal. Jólesett, hogy édesanyám büszke volt rám, hogy egy második egyetemet is elvégeztem, és példaképként emleget a gyerekeimnek. Ő elkísért Debrecenbe a diplomaosztó ünnepségre is, ez egy emlékezetes nap marad számomra. Hálás vagyok, hogy a családom elfogadja, megérti a szellemi szükségleteimet, a gyerekeim is láthatták, hogy a debreceni utakról egy csillogó szemű, Vekerdy szavaival: „rágható” anyukát kapnak vissza. Voltak pillanatok és helyzetek, amikor nehezebben volt megoldható a hiányom, de a Jóisten mindig kisegített ilyenkor, és én ebben is az égi jelet láttam, hogy rábólint a munkámra, és Ő is támogat ebben.