LadikTörés

Táncol a fény a víz tükrén, s így lentről egész érdekesnek tűnik. Mintha egy tükör lapja hullámzana, és én mögüle bámulnék a világra. A zöld szín minden elképzelhető árnyalata tiszteletét teszi, mintha csak üdvözölni akarna idelenn. És akkor váratlanul két vékony kis vérvörös fonal indul el a számtól, felfelé igyekezve az igazgyöngyökkel együtt, mintha csak azt mondanák: „Várjatok, mi is megyünk!” Bekattan a fejembe: zöld, fehér, piros… szép…! És mintha tündéri kábulatból ébrednék, hirtelen a fájdalom elönti a számat. Ösztönösen megpróbálom beazonosítani ennek a helyét, keresem az okát. „Elharaptam a nyelvemet” – szól a gondolat a fejemben. Mintha állna az idő, fénysebességgel követik egymást a gondolatok az agyamban. A zöld-orgia is mintha fittyet hányna a helyzet temporális lényegére. Szinte kényszerűen stagnál minden… és akkor hátulról, nagyon mélyről, nagyon messziről orozva elindul egy rossz sejtés, hogy megtörje ezt a természetellenesen besűrűsödött pillanatot.

Mindez idő alatt arra várok, hogy elmúljon valami, amit nem tudok megnevezni, de bennem van, körülvesz, ott van mindenhol. Azt már tudom, hogy megütöttem magamat, és hogy vérzik a szám, odabenn kicsit talán szégyellem is magam, hisz megmondták a barátok, hogy ne ugorjak. No de sebaj! Még jó így mozdulatlanul, arccal lefelé lebegni a vízben, még úgy érzem, nem jött el az ideje, hogy megmozduljak, habár a tüdőm már kérné az oxigént. Lassan mégiscsak levegőt kellene vennem. Úgy döntök, kiemelem a fejem a vízből…

Kiemelném… de nem mozdul! Hiába próbálom az addig egyszerűnek tűnő, milliószor eljátszott banális mozdulatot: nem megy! Ekkor hasít belém az első érzés, a félelem. „Istenem, mi van velem!?” – kérdi a gondolat a fejemben. Semmimet nem tudom mozdítani, és ott fekszem már jó ideje a vízben, fogytán a levegőm. A karjaimat szorosan keresztbe téve érzem a mellemen, viszont mégis itt lebegnek előttem a vízben. Mi ez az egész? Valami nagy baj van! Biztosan megsérült a gerincem, azért nem tudok mozdulni. Vizuális típus vagyok: azonnal be is kattan a fejembe egy kerekesszék visszataszító látványa. Ez várna rám? Az egész annyira valószínűtlen és mégis olyan életízűn félelmetes. Azt kívánom, bárcsak felébrednék ebből a rém­álomból, de titokban tudom, hogy ez sajnos a valóság.

Behunyom a szemem, talán könnyebb így. Már nagyon menekülnék ebből a helyzetből. Arra gondolok, hogy ha nem segít valaki időben, bizony meg fogok fulladni. Elég ijesztő most ez a nyers gondolat, de azt már tudom, hogy esélyem sincs saját erőből levegőhöz jutni. Maradt még kevés levegő a tüdőmben, tudom, hogy ezzel meg kell próbáljak kitartani, míg jön a segítség. Csak már jönne! Eszem ágában sincs megfulladni! Felfújom az arcomat levegővel kerekre, megpróbálok minél több levegőt a szájüregben tartani, hogy maradjon még benne oxigén, és csak akkor szívok vissza kis adagokat, ha már nagyon muszáj. Közben őrülten forog az agyam, számolok. Tudom, hogy kb. két percet bírom levegő nélkül, talán annyit se, mert nem sok maradt a tüdőmben. Mióta vagyok itt? Talán egy perce, vagy több? Őrjöngő légszomjam van, keveset visszaszívok a számból. Ez pár másodpercre elég. Tudom, hogy már nem bírom soká. A barátaim pár méterre tőlem a parton. Csak azt ne higgyék, hogy hülye vicc az egész, azért nem mozdulok. Csak azt ne higgyék! A tüdőm szinte szétszakad, követeli a levegőt. Tudom, hogy pár másodperc múlva már nem leszek képes uralkodni, és reflexszerűen vizet fogok beszívni. Muszáj öntudatomnál lennem, ha ideérnek, szólnom kell nekik a gerincemről, hogy legyenek óvatosak. Csak már jönnének!

„Gyertek már!” – üvöltöm szorosan összezárt szájjal. A másodperceim meg vannak számlálva. Azzal a kevés, szén-dioxid-dús levegővel, ami a tüdőmben maradt, nem bírom már soká. Nem tudom, ideér-e időben a segítség. „Gyertek már!” – nyüszítem. Színes karikák kezdenek ugrálni lehunyt szemhéjam sötét mozivásznán. Sárgák, pirosak, kékek, zöldek. Sok a sárga, egyre több. Csak azt tudom, hogy közel a vég. És még egy dolog: nem szívni be vizet… nem szívni be… nem szívni…!

A zajok lassan távolodnak, összefolynak a színek, egyre sötétebb minden. Megalázva érzem magam, tehetetlenül várok. Nem vergődhetek, nem kiabálhatok segítség után, nem tudok magamért tenni semmit. Érzem, hogy már vége. Csak gyorsan vége legyen! Nagyon félek! „Segíts, Istenem!” – bőg bennem valami. Nem tudok tovább küzdeni, értelmét vesztette minden. Nem ezt akartam… nem így…

Elönti a víz a tüdőmet, üvöltenék a fájdalomtól, köhögnék, de mindenhol víz, víz, hideg víz, hideg… Fájó, kínzó, sötét, mocsárszagú csend. Egyre mélyebb csend… Fekete semmi…

Nagyon távoli a zaj, mintha vadlovak csapata nyargalna a vízben. Közelebb, egyre közelebb… Egy ismeretlen erő kiránt a mélyből, a sötétből. Újra fény és újra levegő! Levegő! Végre levegő! Minden sejtem azért üvölt már régóta! Az élet diadala kalapál a dobhártyáimon, megmenekültem! Nem tudom, hogy köhögjek, lélegezzem vagy szóljak a srácokhoz, egyszerre nehéz mindezt. „Szólnom kell, szólnom kell, a gerincem…” – lüktet a gondolat a fejemben. Hatalmas légszomjamat nehezen uralva, hátrabicsaklott fejjel végre szóhoz jutok:

– Tartsátok a fejemet... eltört a gerincem!

Kisgyörgy Benjámin