István király harcai

Koppány lázadása

Alig hogy a vaskezű Géza fejedelem sírba szállt, Somogynak büszke fia és elszánt vezére, Kupa, mások szerint Koppány, a tar Zirind fia, kedvezőnek vélte az alkalmat, hogy az ifjú fejedelem, István ellen felkelve, őt a kereszténységgel együtt megbuktassa s újból a pogányság, az ősmagyar vallás uralmát visszaállítsa. Híveit egybegyűjtvén, Koppány hadával Veszprémnek vette az irányt, útközben „pusztítani kezdték István városait és majorjait, kirabolták jószágait, megölték szolgáit”. (Szent István Kisebb Legendája)

Miután a Dunántúl lakosságának nagyobb része Koppányhoz csatlakozott és a felkelés híre Istvánt felkészületlenül találta, utóbbi tanácsosnak tartotta, hogy székhelyéből, Esztergomból, a Duna bal partjára átkeljen. A Garam mentén, Kéménden felül, Bény tájékán tábort ütött a fejedelem; itt gyülekeztek a hitben most már egy nézetet valló magyarok és a külföldről beköltözött lovagok, akik közül Hunt és Pázmán személyes kíséretéhez tartoztak. A sereg felett a parancsnokságot a tapasztalt és kipróbált Venzellin wasserburgi gróf vette át.

A Garam folyóban Istvánt lovaggá ütötték s aztán kísérői felövezték a lovagi karddal, úgy, amint ez a német uralkodóknál szokásban volt. (Budai Krónika) Ezek után a sereg a sárkányölő Szent György és Szent Márton lobogója alatt a Dunán átkelve, eléje ment Koppánynak, aki ekkor már a veszprémi várat ostromolta, arra számítva, hogy ennek bevétele után a fejedelem többi dunántúli erősségeit is hatalmába ejtheti. (Szent István Nagyobb Legendája)

Koppány, István közeledéséről hírt vevén, nyomban felhagyott Veszprém további ostromával és eléje ment a fejedelmi seregnek. Palota tájékán aztán a két sereg a legnagyobb elkeseredéssel rontott egymásnak. „Innen és túlnan a harcot most nem nyiták meg nyilzáporral… a hadi művészet minden fogásait távol ellökték magoktól s az ellenséges testvérek dühével rohant meg vitéz vitézt, vezér vezért. (Szalay László: Magyarország története) A könyörtelenül kemény harc a pogányság vereségével végződött, s állítólag Koppányt maga Venzellin ütötte le páros viadalban. (Thuróczy Krónikája)

Koppány tetemét felnégyelték: egyik részét Veszprém kapujára tűzték, a többieket pedig Győrbe, Esztergomba és Erdélybe küldték kifüggesztés végett, hadd tudja meg mindenki, minő sors vár arra, aki fejedelme és az igaz vallás ellen kardot mer ragadni. Kemény büntetéssel sújtotta István a lázadó népet is: minden termésének tizedét, sőt, amely családban tíz gyermek született, onnan is a tizediket Szent Mártonnak kellett felajánlania.

István győzelme Keán vezér fölött

Gyula erdélyi vajda és Keán besenyő fejedelem leverése

A törzsfők hatalma már Géza idejében meglehetősen meg volt törve, csak Erdélyt kormányozták Töhötöm utódai: Gyula, majd ennek testvére, Zombor s ennek fia, Gyula, majdnem teljesen függetlenül. Főleg az ifjabbik Gyula szívvel-lélekkel ragaszkodott a régi pogány felfogáshoz, s így ő a hittérítőket nem igen engedte be országába, ellenben annál szívesebb fogadtatásban részesültek nála mindazok, akiknek mint az új rend esküdt ellenségeinek a Duna-Tisza mellől el kellett menekülniük, avagy onnan önként eltávoztak. Erejét még jobban gyarapítandó, az Erdéllyel szomszédos besenyők fejedelmével, Keánnal szövetséges viszonyba lépett, s bizonyára onnan is jó nagy számú harcvágyó ifjút hozatott be magához. Ekként tetemesen megszaporodott híveivel Gyula betört a Tisza mentére, ahol az új hitre tért lakosság körében állítólag tetemes pusztítást vitt véghez.

Miután ilyenformán mindig nagyobb lett a veszély, hogy Erdély idővel egészen különválik az anyaországtól, István 1002-ben elhatározta, hogy hadat vezet Gyula ellen. Az összeütközés meg is történt, amelynek folyamán István győzött, aki Gyulát nejével és két fiával, Bua és Buknával együtt elfogván, azokat Magyarországba szállíttatta.

Erdély kormányzásával István az Árpád vérből származó öreg Zoltánt bízta meg, aki aztán buzgón látott hozzá a lakosság megtérítéséhez. Egyidejűleg István a Gizellával Magyarországba jött bajorok egy részét, Hermann nevű vezetőjük alatt a mai Nagyszeben (innen származik annak német neve Hermannstadt) tájékán telepítette le, s nyomban intézkedett, hogy Gyulafehérvárott püspökség állíttassék fel. (Bécsi Képes Krónika)

Erdélyből István seregét a déli havasokon át a Gyulával szövetkezett besenyők ellen vezette. Az ottani hegyvidékben folytatott hosszadalmas és heves küzdelmek után megint csak István maradt a győztes. A besenyők fejedelme, Keán halva maradt a csatatéren, gazdag kincsekkel teli táboruk pedig István kezére került, aki azokból az egyik budai templomot és a pompás székesfehérvári székesegyházat építteté. (Budai Krónika) Ezzel azonban a besenyők hatalma és kalandvágya még mindig nem volt végképp megtörve, mert azok ellen Istvánnak 1005 és 1020 között egy-egy erdélyi betörésük nyomán még többször kellett kardjához nyúlnia. (Szent István Kisebb Legendája) Hogy az ország belsejében elszórtan élő besenyők is minő ellenszenvvel viseltettek az új hit ellen, ennek egyik érdekes példája a még Taksony idejében a Tisza torkolatához közel, Tiszaabád mellett a fejedelmi származású Thonuzoba vezérlete alatt letelepedett kis besenyő csoport esete. Amidőn István ellenük fegyveres erőt küldött, Thonuzoba nejével együtt inkább élve eltemettette magát az abádi révnél, semhogy az új hitre áttért volna. (Anonymus)

Az Ajtony elleni hadjárat

Mialatt az ország nyugati határai mentén a német trónváltozás, Erdélyben pedig a Gyula és a besenyők felett aratott győzelem folytán elég nyugodtakká váltak az állapotok, addig a déli határ mentén nem a legkedvezőbben alakultak a viszonyok.

Tzimiskes görög császár 972-ben Bulgáriát teljesen hatalma alá hajtotta, de ez a hódítás csak időleges volt, mert a bolgár nép nevezett császárnak 975-ben bekövetkezett halála után újra fellázadt a görög fennhatóság ellen, s ez alkalommal új cárjuk, a vitéz Sámuel egészen Konstantinápoly tőszomszédságáig és az Adriai tengerig terjesztette ki birodalmát. Tzimiskes utóda II. Basilios (976–1028.) azonban nem sokáig tűrte ezt a megaláztatást; Nicephorus Uranus vezére már 996-ban fényes győzelmet aratott Sámuel serege felett. (Engel, Johann Christian: Geschichte des ungarischen Reiches und seiner Nebenländer) 1000-ben és 1001-ben a görög csapatok elfoglalták Bulgária legnagyobb részét, 1002-ben pedig maga a császár 8 hónapi ostrom után elfoglalta Bodont. De azért Sámuel bámulatos kitartással tovább folytatta a küzdelmet, amelynek folyamán a görögök Nicephorus Phokas vezetése alatt 1014-ben Philippopolis közelében seregének jókora részét elfogván, Basilios császár a kezébe került 15 ezer foglyot megvakíttatta s minden pár vak mellé egy félszeműt adván vezetőnek, úgy küldte a szerencsétleneket Sámuelhez Prilepbe. E borzasztó látványtól Sámuel cárnak megszakadt a szíve. (Engel) Halála után vitézei még 4 évig folytatták a küzdelmet, de a görögök egymásután elfoglalták erős váraikat, miközben vezéreiket vagy megölték, vagy megvakították. Továbbmenve a császári hadak Syrmiumot, vagyis az alsó Dráva–Száva–Duna közét, a későbbi Szlavónia keleti részét is elfoglalták. Ez a terület az augsburgi vereség után a horvátok fennhatósága alá került, s miután most ezek is meghódoltak a görög császárságnak, utóbbi az egész déli határ mentén a Dunától az Adriai-tengerig szomszédja lett Magyarországnak. A kivívott nagy sikerek örömére Basilios császár, aki büszke önérzettel neveztette magát Bulgaricidanak, vagyis bolgárölőnek, 1019 elején fényes diadalünnepet ült.

Leodvin bihari (váradi) püspöknek a namuri (belga) Szent Alban-monostor alapításáról írt munkájában többek között említi, hogy „amidőn a barbárok Konstantinápoly városának császára ellen háborút viseltek, a császár Istvánt segítségül hívta a barbárság legyőzésére, és az ő segítségével el is foglalta az ellenség fővárosát.”

Ez arra enged következtetni, hogy a görög–bolgár háborúban a magyarok is részt vettek a császár oldalán. Ochrida bevétele alkalmával a tömérdek kincsből Istvánnak állítólag Szent György ereklyéi jutottak osztályrészül, amelyeket ő élete fogytáig nagy tiszteletben tartott. (Engel)

A görög hatalom újbóli terjeszkedésének és megszilárdulásának egyik következménye abban nyilvánult meg, hogy Ajtony – Anonymus szerint Glád ivadéka –, aki meglehetősen függetlenül gyakorolta hatalmát a Duna–Tisza–Maros és Erdély között elterülő felette termékeny és gazdag vidék felett, immár teljesen elszakadt Magyarországtól és a görög császár fennhatósága alá helyezte magát. Ellenséges indulata leginkább abban nyilvánult meg, hogy a Maroson szállított kincstári sót lefoglalta, a folyó hajóforgalmát erősen megvámolta és még egyéb erőszakoskodásokra is vetemedett, amint az a Szent Gellért legendából kitűnik.

István király az Ajtony elleni hadjáratot elhatározván, a sereg vezérévé, hadnagyává Csanádot tette meg, és „amint ennek csapatai átmentek a Tiszán, megvívtak Achtummal (Ajtonnyal) és hadával; nagy zaj és lárma keletkezett, eltartott a viadal délig és sokan megsebesültek mindkét részen. Végre Csanád serege legyőzetve a Kökényér nádasaiban és Szöregen rejtőzött egész Kanizsáig a Tiszánál. Csanád azonban még az éj folyamán tábort ütött egy dombnál, melyet később Oroszlámosnak neveztek, Achtum pedig Nagy-Ősz mezején táborozott... Éjjel megjött Achtum serege is. Akkor összecsaptak és az ellenség megfutott. Achtumot megölték a csata helyén és fejét levágva, diadalmi jel gyanánt elküldték a királynak.

Csanád seregét a Tiszán át visszavezetve, elment Esztergomba a királyhoz, ahol Achtum feje már fel volt függesztve a vár fokára… Csanádot meglátva, a király nagyon megörült és „megtette őt a maga udvara és Achtum udvara ispánjának. Azt is mondta a király: mai naptól e várnak nem Marosvár, hanem Csanád lesz a neve, mert ellenségemet kipusztítottad belőle. (Szent Gellért legendája) Ezt Anonymus megtoldja azzal, hogy a király unokaöccsének, Sunádnak Doboka fiának, jó szolgálataiért Ajtony feleségét (egyiket a hét közül) és várát minden tartozandóságaival adományul adá.

István a trónon a koronázási jelvényekkel

Harcok északnyugaton

Amíg István sógora, II. Henrik ült a német trónon a két ország között állandóan szívélyes és barátságos volt a viszony. Mihelyt azonban 1024-ben II. Konrád lett a németek császára, a 22 évi szélcsend után egyszerre csak beborult a láthatár. Okot erre elsősorban a morvaországi kérdés szolgáltatott. Szvatopluk birodalmának szétbomlásakor 906 körül Morvaországnak legnagyobb, a Morva folyóig terjedő kelet felé eső részét a magyarok foglalták el. Amidőn a magyarok hadiszerencséje a riadei csatától kezdve északnyugaton hanyatlani kezdett, a magyarok kezén volt Morvaországnak legnagyobb része cseh fennhatóság alá került. Csehországnak III. Boleszláv (999–1002) hercegük alatt bekövetkezett hanyatlásakor I. vagy Vitéz Boleszláv, Lengyelország hercege tette rá több egyéb cseh birtokon kívül Morvaországra is kezét. (Palacký, František: Geschichte von Böhmen) Az a Boleszláv volt ez, aki kikopott a II. Szylveszter pápa által neki ígért koronából, miután azt sógora, István magyar fejedelem kapta meg. Boleszláv aztán úgy segített magán, hogy a maga készítette koronát tette a fejére. Ennek a hatalmas, erőtől duzzadó lengyel uralkodónak különben is nagyratörő tervei voltak, saját fennhatósága alatt akarván egyesíteni az összes északi és nyugati szláv törzseket. E törekvései és műveletei közben 1003-ban Prágát tette meg székhelyévé, ahonnan azonban a csehek elégedetlensége és a német támadások folytán csakhamar el kellett távoznia s ekkor székhelyét Krakkóba helyezte át. Innen Szászországba történt folytonos becsapásaival a német császárnak igen sok kellemetlenséget okozott, akinek nehézkes hada sehogy sem bírt a régi magyarok módjára rabolva és pusztítva villámgyorsan tovaszáguldó könnyű lengyel lovassággal.

De nemcsak német, hanem magyar földön is végigszáguldtak ezek a bátor és merész lengyel lovasok, s későbbi lengyel írók már úgy tüntetik fel a dolgot, mint hogyha I. Boleszláv idejében egészen a Dunáig és a Mátráig terjedt volna a lengyel határ, ami azonban nyilvánvaló nagyítás. Ellenben tény és való, hogy 1018-ban Boleszláv, miután előző évben a német császárral és István sógorával is kibékült, Kijevet elfoglalta, mely műveletnél 500 magyar harcos is segítségére volt. (Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története)

I. Boleszlávnak 1025-ben bekövetezett halála után annak fia Mieszko vagy II. Micziszláv (1025–1034) foglalta el a lengyel trónt. Ennek örökségét azonban több oldalról megtámadták. Így elsősorban ellene fordult saját fivére, Besprem, akit Konrád, az új német császár is pártfogolt, továbbá Ulrik, Csehország hercege (1012–1037), aki Morvaországon kívül a lengyelek által elfoglalt többi cseh tartományrészt is visszakövetelte. Ilyen körülmények között aztán István király is azt hitte, hogy megjött az ő ideje is, hogy két veszekedő között a harmadik nevet. Így is történt, mert István Morvaországnak régebben Magyarországhoz tartozó részét 1026-ban tényleg el is foglalta. (Boček, Antonín: Codex diplomaticus et epistolaris Moraviae) Ez Konrádnak, aki Cseh- és Morvaországot hűbéres államainak tekintette, természetesen sehogy sem tetszett.

Ehhez még újabb bonyodalom is járult. 1027-ben II. Konrád az elődje halálával megüresedett bajor hercegi széket utóbbi testvérének, Bruno passaui püspöknek mellőzésével saját fiának, Henriknek adományozta, illetve Henriknek a bajor főurak által történt megválasztását sietve jóváhagyta. Ez ellen úgy Bruno, mint István király is felszólalt, utóbbinak az lévén az álláspontja, ha már Brunót mint püspököt a kinevezésnél mellőzni lehetett és kellett, akkor jog szerint a bajor hercegi cím és állás az ő Imre fiát, mint a meghalt Henrik császár nővérének fiát illeti. A nemsokára bekövetkezett háború igazi okát többen ebben látják. E nézeteltérésnek további folyománya volt, hogy amidőn Konrád Werinhard strassburgi püspököt fényes kísérettel Konstantinápolyba küldte, hogy Henrik fia számára a bizánci császár Ágnes nevű leánya kezét megkérje, István ennek a követségnek Magyarországon való átutazását megtiltotta. Ebből a két udvar között annyira kiéleződött a viszony, hogy István 1028-ban Bajorországba betörve, eleinte szép sikerrel küzdött az újonnan kinevezett császárfi ellen, annál is inkább, mivel Konrád ez időben a lengyelekkel lévén elfoglalva, Henrik fiát nem támogathatta eléggé.

A lengyelek ellen a kellő sikereket elérve, Konrád császár 1029-ben (más adatok szerint 1030-ban) tekintélyes sereggel Bajorországban megjelenvén, ellenállás nélkül egészen a Fischa folyóig nyomult előre. Itt azonban a magyarokat folyók és mocsarak között igen erős állásban találván, azokat megtámadni nem merte, hanem további erősítések felvétele végett visszahúzódott. A kívánt segítőcsapatok beérkezte után bizonyára most már hatalmas seregével, melyhez a birodalom összes törzsei, még a lotharingiak is küldtek kontingenst, Altaichon át előnyomulva, július elején Mosony vidékén áttör a magyar erődítési vonalon és egészen a Rábáig hatolt előre. (Die chronik Herimanns von Reichenau) Ez alatt egy másik seregoszlop, amelynek vezetését Konrád Ulrik cseh herceg fiára, Bretiszlávra bízta, a Duna bal partján Pozsonyon át tört be az országba.

István a német sereg túl­erejére való tekintettel nem bocsátkozott azzal döntő ütközetbe, hanem terepszakaszról terepszakaszra visszavonulván, a régi szittya hadviselési mód szerint az egész vidékről, amelyen a német sereg átvonult, a lakosságot kiköltöztetvén, azt tőle telhetőleg elpusztította.

Ilyen körülmények között Konrád hada a számos mocsár, folyó és erdőség által szeldelt vidéken csak igen lassan és nehezen tudott előre jutni. Sőt mihamar a sereg harci kedve teljesen lelohadt, miután a néptelen vidéken a szükséges élelemre nem találván, soraiban mindjobban emelkedtek az éhség okozta veszteségek. Ilyen körülmények között Konrádnak nem volt mást mit tennie, mint visszavonulni, szünet nélkül háborgatva és kínozva a most erejének frisségében előretörő magyar lovasság által, mely bőségesen szedte áldozatait a fáradtan és elcsigázva alig vánszorgó német katonaság soraiból. Az ekként csakhamar teljesen felbomlott had maradványai csak kisebb csoportokban tudtak hazájukba elmenekülni. Az üldözést a Lajtán túl is folytatva, a lelkes magyar huszárok Bécset is elfoglalták, melyről Vienni név alatt ez alkalommal tesznek először említést a történelmi feljegyzések. Ilyenformán Konrádnak szégyenszemre kellett visszatérnie minden eredmény és nemcsak sereg, hanem úgyszólván katonaság nélkül is. (Chronica Boemorum)

Nem sokat változtatott e siralmas állapoton az a körülmény, hogy Bretiszláv hadoszlopának egészen a Garamig sikerült előrejutnia.

Bár Konrádot nagyon bosszantotta és leverte a szenvedett kudarc, azért nem adta fel végleg a játsz­mát és szilárdan el volt határozva, hogy István leverésére újabb próbát tesz. Azonban másképp fordult a kocka. Állítólag István is belátta, hogy a Németországgal való háborúskodások felidézésével az országban már oly szépen előrehaladó térítési és egyéb békés munkálkodás és ennek révén magának az országnak megerősödése nemcsak hogy fennakad, hanem esetleg kérdésessé is válhat, érintkezésbe lépett Konrád fiával, Henrik bajor herceggel, aki tárt karokkal fogadta a közeledést és püspökeinek, különösen a freisinginek s főurainak rábeszélésére – ha igaz, atyja tudta nélkül, mert az csak utólag járult volna hozzá – megkötötte a békét is. A megkötött béke értelmében István lemondott Bajorországra való igényéről s egyszersmind Morvaországot is átengedte Bretiszlávnak, viszont Németország „a barátság kedvéért” átengedte Istvánnak a Dunától délre a Fischa és Lajta folyó közötti területet, a Dunától északra pedig a Morvától nyugatra és a Thayatól délre eső területet a Fischa torkolata és Nikolsburg által jelölt vonalig. (Annales Laubienses)

Összeállította: Szekeres Attila