Palotaszárny és manzárdtető
A 18. század végén a vargyasi Daniel-rezidencia jelentős mértékű javításon és bővítésen esett át. A főépület a barokk divatnak megfelelően egészen új tetőszerkezetet, ún. „francia kalapot”, azaz nagyon magas, megtört tetőt kapott, mely a dendrokronológiai elemzés által is alátámasztott írott források szerint 1797-ben épült. A rizalitok háromkaréjos oromfalai is ekkor épülhettek. Továbbá a főépület nyugati oldalához csatlakozóan ekkor alakították ki a kétszintes, ún. palotaszárnyat is, mely leginkább a földszinten másodlagosan beépített, összecserélt szemöldökű reneszánsz ajtókeretekkel hívja fel magára a figyelmet. Az építkezések Daniel Elek (1759–1812) nevéhez köthetők, akit 1802-ben az erdélyi unitáriusok főgondnokának választottak.
Az ún. kerti lejáró fölé ma egy korábbi reneszánsz ablak könyöklőpárkánya van beépítve a Daniel család jelmondatával (DEUS PROVIDEBIT/Isten gondoskodik) és az 1650-es évszámmal, az emeleten pedig igényes barokk faragvány (szintén másodlagos helyen) állít emléket a fennebb már megismert Daniel István és felesége, Pekri Polixéna számára – a Daniel- és Pekri-címert is tartalmazó feliratos kompozíció 1745-ben készült, alighanem az 1737-ben báróságot is nyert Daniel Istvánnak Udvarhelyszék főkirálybírájává történő kinevezésének örömére. A kommunizmus idején a székelykeresztúri múzeumba került, eltört címeres emléket az 1980-as évek elején zajló felújítás idején hozták újra Vargyasra, és cementtel összeragasztva helyezték vissza a palotaszárny emeleti homlokzatára. Sajnálatos módon az éppen lezajlott általános helyreállítás során nem tartották fontosnak e kivételes minőségű, az időjárás viszontagságainak nagyban kitett barokk faragvány restaurálását sem.
Klasszicista formák, romantikus kastélyideál
Az épület következő nagyobb bővítése vargyasi id. Daniel Gábor (1824–1915) nevéhez köthető, aki a 19. századi Udvarhelyszék meghatározó egyéniségeként vonult be a köztudatba, ő lévén a szék utolsó főkirálybírája és első főispánja is. Vargyason 1853-ban építkezett feleségével, báró Rauber Máriával: a főépülethez az északi oldalon csatlakozó, háromszögű oromzattal megjelenő, alápincézett klasszicizáló szárny megépítése köthető hozzájuk, illetve ekkor csatolták a palotaszárny délnyugati sarkához az emeletes kerek tornyot is, mely már egyfajta romantikus hangulatot kölcsönzött a kastély déli homlokzatának. Ebből a periódusból keltezhető a palotaszárny tetőszerkezete is. Az építkezésről a kastély eredeti berendezéséből megmaradt kis faliszekrény ajtajának olaszkoszorúba foglalt felirata is megemlékezik: E / HÁZAT / UJITTATTÁK: / MDCCCLIII / DG. RM. / és / MCMXXXVII / DF. SG.
A hagyomány úgy tartja, hogy a kis faliszekrény festését Haáz Rezső székelyudvarhelyi etnográfus, pedagógus végezte, a felirat szerint 1937-ben, amikor is a kastély újabb renováláson esett át, ekkor már báró Daniel Ferenc (1887–1976) és gróf Somsich Gabriella megrendelésére, és minden jel szerint az ismert heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József közreműködésével. Ám mielőtt erre sor került volna, valamikor 1920–1922 környékén szintén Daniel Ferenc kezdeményezésére megépült a kastély (azaz a klasszicizáló szárny) északkeleti sarkához kapcsolt kerek torony is, további lépésként a kastély-ideálélmény fokozása érdekében. Ebben a már-már historizáló szellemben történtek az 1937. évi beavatkozások is: ekkor csatolták a nyugati szélen a kis haranglábbal ellátott teraszos bővítményt, melynek árkádos nyugati falát különféle reneszánsz kőfaragványok felhasználásával építették; továbbá ez alkalommal épült meg az emeletes, szintén árkádos kiképzésű északi loggia is egy komplett korábbi reneszánsz kőtornác oszlopainak és fejezeteinek felhasználásával.
A „Béla-bót” titkai
Az út mellett álló egykori melléképület/gabonás felújításához minden kutatás nélkül fogtak hozzá. A művészettörténész már a lebontott tetőszerkezetű és mennyezetű, betonkoszorúba foglalt, a korabeli vakolatoktól is jórészt megszabadított falakkal szembesült. A falszövetek természetesen ez esetben is híven őrizték a különféle átalakítások nyomait. Az egységes építésűnek mutatkozó melléképületről kiderült: több nyílását elfalazták, másokat nyitva helyettük, illetve néhány deszkákkal kibélelt, tárolásra használatos falfülke is mutatkozott a belső terekben. Az elfalazott ablaknyílások vizsgálata során kiderült, hogy ezek közül kettőnek ma is megvan a fából készült rácsos kerete, míg a harmadik, nagyobb méretű, fektetett téglalap alakú nyílásban az ívelt záródással kiképzett fakeretnek csak egyik részlete került elő. Az eredeti helyükön lévő faelemek dendrokronológiai vizsgálata igazolta, hogy a teljes épületet 1626–1630 táján emelték.
A legérdekesebb részleteket az épület északi szakasza tartogatta: kiderült ugyanis, hogy itt eredetileg egy méretes konyhai tűzhely állott, mely négy vaskos, élszedett kőpillérre támaszkodó kürtővel rendelkezett. A kicsikart megelőző régészeti feltárás és a falkutatás eredményei, valamint a rendelkezésre álló analógiák alapján egy egészében rekonstruálható, 17. század eleji uradalmi konyháról van tehát szó, mely sajnos ahogy felbukkant, úgy el is tűnt – részben az újonnan öntött betonpadló alatt, részben az ide beépített hűtőkamra takarásában, csupán a keleti oldalon sejtetve, hogy itt valamiféle izgalmas történeti struktúrával számolhatunk.
A kastély a 18. század elején, elméleti rekonstrukció (Gyöngyössy János rajza)
Renoválások: 1981–1984 vs. 2024–2026
A kutatás kezdetekor a kastély friss építészeti felmérését bocsátották a rendelkezésünkre, a most megvalósult terveket később sem állt módunkban látni, így csupán a munkálatok előrehaladásával szembesültünk mindazzal, ami az épületegyüttessel és a parkkal e renoválás alkalmával történt.
Az 1981–1984 között zajló felújítás tervlapjai és egyes írott dokumentumai viszont a rendelkezésünkre álltak, így óhatatlanul adódott a lehetőség a 40 évvel ezelőtti felújítás és az éppen befejeződő renoválás összehasonlítására. A Gagyi Ferenc tervező által 1981-ben jegyzett építészeti műszaki leírásban rögzített elv, mely szerint „egyetlen olyan változtatást sem fognak eszközölni, mely a kastély építészeti vagy szerkezeti értékét hátrányosan befolyásolná”, nem csak hangzatos mottónak volt szánva, mindehhez tartották is magukat (természetesen az 1980-as évek körülményeinek szorításában).
Mindez azt is jelentette, hogy a Danielek birtoklása idejéből hagyományozódott alaprajzi elrendezést, az asztalosmunkákat, a padlózatokat, a kályhákat és egyéb dekorációs elemeket is igyekeztek megmenteni, illetve az újakat a régiekkel összhangban próbálták kialakítani. Szinte elképzelhetetlen számunkra, hogy az akkori körülmények között még arra is figyeltek, hogy a korábban a székelykeresztúri múzeumba szállított Daniel–Pekri-címeres kőfaragványt (1745) visszaszerezzék, és visszahelyezzék a palotaszárny déli homlokzatára, sőt, tervbe vették a Keöpeczi Sebestyén József rajzaiból (1926) ismert, addigra elkallódott/elpusztult egyéb címeres emlékek újrafaragását és ezeknek a kastély homlokzataira való elhelyezését is (ami végül nem valósult meg). Ennek a helyreállításnak volt köszönhető, hogy a kastély és a melléképületei, továbbá a park (már ebben a periódusban is készültek felmérések az arborétumról) meglehetősen jó állapotban érte meg az oly sokat emlegetett rendszerváltozást, és hogy állaguk azóta se romlott jelentősen.
A most befejeződő felújítás során feltűnt számunkra, hogy a melléképületek (a kastélyhoz az északnyugati oldalon csatlakozó ún. istállóépület/műhelyek és a gabonás/„Béla-bót”) esetében kutatásra egyáltalán nem volt igény, és ezeket az épületeket tulajdonképpen nem is kezelték műemlékként – ez némileg adódhat abból a meghökkentő helyzetből is, hogy a műemlékjegyzékben csupán a kastély épülete szerepel (amellyel azonban az istálló egy testet képez), és nem az egész együttes, melynek különböző elemei (kastély, istálló, gabonás, park) is külön meg lennének nevezve, ahogyan az természetes és ildomos lenne; továbbá, hogy maga a kastély is a 2015-ös jegyzékben már csak B kategóriájú műemlékként szerepel. Az istállóépület vakolatait a 2000-es évek végén leverték: már akkor számos építési periódus látszott a falszövetekben (ezeket lehetőségeink szerint akkor fényképen is dokumentáltuk) – az építmény mindenképpen 17–18. századi eredetűnek látszott, számos átalakítás nyomával, elfalazott nyílásokkal. Alapos kutatásra itt nem került sor, így az épület sok szempontból rejtély maradt, ráadásul veszteséget is el kellett szenvednie, ugyanis a kastély nyugati végéhez csatlakozó, egykor boltozott helyiség nyugati és keleti falait, illetve értelemszerűen annak mennyezetét és a fölötte lévő tetőszerkezetet is elbontották. A lerombolt falakat ma vasszerkezet és üveg helyettesíti – emígy tulajdonképpen önkényesen, a műemléki szubsztancia rovására és pusztulásával létrehozva egy olyan teret és látványfolyosót, amely itt soha nem létezett (az anyaghasználatról nem is beszélve).
A kastély főépületének restaurált homlokzata (2026)
A gabonás/„Béla-bót” tetőszerkezetét és egy köztes, a tetőtérbe felnyúló oromfalat teljesen elbontották és újra cserélték, a falkorona mindenhol betonkoszorút kapott – ez annál is inkább fájdalmas, mivel az épületről kevéssel később kiderült, hogy azt a 17. század elején építették, és számos korabeli részletet rejt: az uradalmi konyha mellett a deszkával bélelt falfülkék, a farácsos ablakkeretek, szintén fából faragott profilozott ajtókeret maradványa is tanúskodik (illetve tanúskodott…) a 17. századi lakáskultúráról. Itt jegyezzük meg, hogy a történelmi épületek padlásterének és tetőszerkezetének vizsgálata nagyon sokszor fontos építéstörténeti jelentőségű információkat is szolgáltathat – így ezek elemzése ma már a kutatási módszertan része. Ráadásul az épület összes helyiségét lebetonozták, az elfalazott nyílásoknak a friss vakolatba esetenként helytelenül bekarcolt körvonalazása pedig csupán tessék-lássék megoldásnak tekinthető. Az épület központi részén elhelyezkedő nagyobb méretű terem nyugati falát itt is kedv szerint elbontották (a 17. századi építésű falban legalább két elfalazott nyílással és potenciálisan azok fakereteivel), a teret kiugrasztva a nyugati oldalon haladó oszlopos folyosó külső vonaláig, melyet itt is üveggel határoltak.
A műemlékjegyzékben is szereplő kastély épületére térve: a belső terek rétegtani kutatása már korábban megtörtént, viszont itt sem sikerült a falszövet alaposabb vizsgálatát megejteni, az esetleges korábbi nyíláskiosztásokat, járószintváltozásokat stb. feltérképezni. A főépület hátsó reprezentatív helyiségében új ablak és ajtó nyitására is sor került (a kibontott falszövetet egyik esetben sem tudtuk dokumentálni). A palotaszárny földszinti helyiségeinek beosztása szintén megváltozott, ezekben is betonpadlózatot képeztek ki, továbbá az emeleten egy új ajtót is nyitottak az északi loggiára (ezt részben egy korábbi ajtónyílás helyén). A legnagyobb változásokat azonban az 1853-ban épített klasszicista szárny szenvedte el, itt a korábban létező teremkiosztást és a teljes kommunikációs rendszert is átszervezték, megszüntetve a főépületet és a klasszicista szárnyat is összekötő tágas folyosót, mely arányaiban is az egész épület legreprezentatívabb belső közlekedőjének számított.
Summa summarum: az 1981–1984-es, illetve a 2024–2026 között zajló felújítások vetélkedőjét – ahol a verseny tárgyát a beavatkozások műemlékbaráti foka képezte – egyértelműen a kommunista periódus helyreállítása nyeri. És még nem is érintettük a most véghezvitt hatalmas volumenű földmunkát (mindenféle vezetékek árkainak kiásása stb.), amelyet a régészeti felügyelet is alig-alig tudott követni, és mely számos korábbi épített struktúra (alapozás) átvágásával is járt. A 2024–2026 között zajló renoválás során tulajdonképpen olyan mértékben igazították az aktuális funkcióhoz – és bizonyára egyéni igényekhez is – a műemléket és annak környezetét, mely egy közönséges épületegyüttes esetében teljes mértékben elfogadható, az épített örökséghez tartozó, törvény által is védett (azaz műemléki) együtteseknél azonban elkerülendő.
A park esetében is történtek változások: egyrészt széles, kaviccsal borított sétányokat alakítottak ki abban, illetve a parkba és a fás részek köré különféle épületeket is telepítettek, melyek nyilván az új funkció kapcsán óhajtott szálláshelyigény kielégítését kívánják szolgálni. A Vargyas-patak túloldalán húzódó hársfasétány megközelítése érdekében egy híd is épült a vízen át. Fennebb említettük, hogy a műemlékjegyzékben csak a kastély épülete szerepel, a park nincs listázva – viszont kerttörténeti jelentősége megkérdőjelezhetetlen. Nem világos számunkra, hogy hol is húzódik a dendrológiai stb. jelentőségű terület (az arborétum) határa (egyáltalán volt-e ilyen kijelölve és hivatalosítva), és ehhez miképpen is viszonyulnak az új építésű, a déli oldalon sűrűsödő házacskák. Ugyanis ezek igencsak idegennek látszanak e helyen: formavilágukban észlelhető a népi építészetre való utalás (bár nem az erdővidékire, sokkal inkább a csíki vagy gyergyói részekére), az együttes pedig egy skanzen és egy diáktábor kereszteződésként hat.
Ráadásul a település ezen részének – az ún. Őrző környékének – az arculata már korábbról is terhelt. Ugyanis itt emelkedik a Makovecz Imre tervei alapján felépült vargyasi református templom, melynek formavilága és főleg anyaghasználata szintén idegen a helyi hagyománytól, viszont ennél sokkal súlyosabb az a tény, hogy nagyrészt ráépült a falu középkori (romanikus és késő gótikus) templomainak egymást fedő romjaira, hozzáférhetetlenné téve Erdővidék egyik legfontosabb régészeti lelőhelyét.
Az istállóépület kibontott falszakasza (2026)
Megválaszolatlan kérdések
A helyzet adott: a vargyasi Daniel-kastély mostani renoválása újabb emberöltőkre elodázta az épület és környezete szakszerű és alapos megismerésének lehetőségét, jókora pusztulást is okozva a történelmi struktúrákban és régészeti jelenségekben. A történelmi/műemléki szubsztancia későbbi korok számára való átmentésének és bemutatásának módozatai iránt mélyebben is érdeklődők pedig maradnak a kérdésekkel:
Elsősorban azzal: miként is történhetett, hogy egy 2004-ben A kategóriás műemlék 2015-re visszaminősült B kategóriássá – anélkül, hogy az épületen bármiféle változtatás, jelentős pusztítás stb. történt volna? Mindez egyszerűen csak mulasztás vagy pedig valamiféle mesterkedés (pl. az elővásárlási jog kapcsán zajló mozgások) eredménye-e?
Másodsorban az is felmerül, hogy a B kategóriájúvá való visszaminősítés mennyiben játszott közre abban, hogy az együttes nagy részét nem is kezelték műemlékként, és ez mekkora károkozással is járt, illetve, hogy a kastély épületén végrehajtott módosításokat egy A kategóriájú, az országos bizottság hatáskörébe eső műemlék épület esetében vajon engedélyezték volna-e.
Nyilván a felelősség kérdését is fel kell vetnünk, az összetett probléma szálainak kibogozása azonban nem tűnik egyszerű feladatnak. A magunk részéről egyelőre csak remélni tudjuk, hogy a vargyasi renoválás nem teremt újabb precedenst a műemlékekkel való bánás lehetőségeinek rafinált „módszertanában”.
A kastély kapujára kifüggesztett információs tábla szerint a „Daniel-kastély restaurálásának” kedvezményezettje az „Esztergom SRL”, tervezője a gyergyószentmiklósi „LARIX STUDIO SRL”, kivitelezője a csíkszeredai székhelyű „ECOSIS CONTRACTORS SRL”. A 2024. szeptember 12-én elkezdett építkezés véghezvitelére három évet szántak, azonban ez gyakorlatilag nem egészen két év alatt be is fejeződött.
Fehér János művészettörténész
Barót, 2026. július 26.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
