Beszélgetés Csinszkával„Sepsi, Dálnok, én gondolok rátok”

Csinszka erdélyi származású budapesti énekes-dalszerző és producer, a magyar alternatív és kísérleti popszíntér egyik legizgalmasabb új alakja. Művészetét az izgalmas műfaji fúziók jellemzik: a népdalmotívumok, az alt-pop, az alternatív R&B és az elektronika találkozik az autotune-nal vagy épp hárfával, miközben végletek és kontrasztok fonódnak eggyé a dalaiban. Eddig két stúdióalbuma jelent meg: az angol nyelvű Finally Opening Up (2023) és a nagy sikerű, nagyrészt magyar nyelvű TRANSFORMANIA (2025). Közönsége főként többféle műfajra nyitott, művészetkedvelő fiatalokból, a hazai alternatív közösségből, valamint a modern folk és az elektronikus zene iránt érdeklődőkből áll. Akik a koncertjeire járnak, leginkább talán a mély, spirituális-önismereti szövegek, a modern köntösbe bújtatott hagyományőrzés és a látványos vizuális perfor­mance-ok miatt vonzódnak az előadásaihoz.

Csinszka négyéves koráig élt Sepsiszentgyörgyön. Bár ezután Magyarországra költöztek, a nyarakat rendszerint Szentgyörgyön töltötte. „Suliidőben Magyarországon voltam, ezért leginkább a vakációk voltak meghatározóak, amiket a nagyszüleimnél töltöttem Sepsin.” Amikor a szentgyörgyi Erzsébet parkra terelődik a szó, az arca azonnal felderül, hiszen a gyermekévek emlékei a mai napig élénken élnek benne. Kiemeli, hogy a park számára konkrétan egy ékszer, és amikor felidézi, szinte érzi, ahogy elönti a nosztalgia.

A fizikai kapcsolódáson túl az erdélyi fellépés gondolata mély, belső izgalmat ébreszt benne. Nem titkolja, hogy a visszatérés kivételes érzéseket mozgat meg benne: „Különleges, mert fizikailag és persze nem csak fizikailag, de van egy kötődésem, van egy személyes kapcsolódásom: a székelységgel, a székelyekkel, Erdéllyel. Nagyon izgatott vagyok az első erdélyi fellépés miatt. Valóban különlegesebb ott énekelni, ahonnan jössz, még hogyha te mindenkinek is akarsz énekelni.” Ugyanakkor hozzáteszi azt is, hogy bárhol is álljon színpadra, az emberi érzések egyetemesek: a csomagolás és a hatások változhatnak, de az alapvető érzésekben nincs különbség ember és ember között.

„Sepsi, Dálnok, én gondolok rátok, / Hisz nálatok igazabbat sose találok” – énekli az Airday (kiejtve: Erdély) című dalában. Amikor erről a sorról mesél, teljesen elmélyed a gondolataiban: „Ezt az igazat itt abban az értelemben is használom, hogy mindenkinek megvan a saját igaza. Sok választ találtam ott arra, hogy én ki, mi, hogyan vagyok, és honnan eredeznek bennem a dolgok. Sok kérdésre találtam meg a választ az én életemben azon az úton, amely onnan ered. Nekem ez a leginkább igaz, ez a gyökereimben van. Hogyha nem úgy gondolok az életemre, hogy az csak az én életem, hanem sok előző élet hozta össze, akkor azokat tekinthetjük alapnak.” Amennyire ideje engedi, most is hazautazik. „Igyekszem minimum egy hetet minden nyáron hazamenni, az azért jólesik.”

A művészi indíttatás sem a semmiből érkezett: a családi környezet tálcán kínálta az alkotói eszköztárat. Ahogyan ő fogalmaz: „a mesevilág Anyától, a zenevilág pedig Apa oldaláról jött”. A karrierje kezdetén feldolgozásokkal lépett fel, majd egyre inkább érezte azt, hogy saját dalokra vágyik. „Nagyon szerettem más dalain keresztül kapcsolódni magamhoz, de közelebb akartam kerülni a zenéhez, önmagamhoz. Így született meg bennem a vágy, hogy saját dalokat írjak.”

A művészi identitás formálása során a civil én és az előadói én kapcsolata is folyamatos kutatás tárgya nála. Mint mondja, azzal, hogy az előadói nevéről igazából csak elhagyta a vezetéknevét, nem két különálló világot hozott létre, hiszen a kettő erősen egybeolvad, van átfedés a két énje között. „Az, hogy ebben az átfedésben mégis vannak-e határok, folyamatosan tapasztalom, azt is, hogy mi az, ami belefér, és mi az, ami nem.”

Hasonlóképpen vélekedik a karrierje mozgatóerőjéről is. Bár nemzetközileg sikeres példaképek inspirálják, a felhajtás és a hírnév felületes része áll tőle a legmesszebb. Nem arra vágyik, hogy az utcán lépten-nyomon felismerjék. „Inkább arra vágyom, hogy azt a produkciót vagy éppen díszletet tudjam megcsinálni, amit elképzeltem. Ilyen dolgokban szeretek nagyot álmodni, és arra vágyom, hogy ezeket a víziókat megvalósíthassam.”

Legfrissebb nagylemeze borítóján egy székely kapun hintázó Optimus Prime (a Transformers rajzfilmsorozat karaktere) a főalak. „Ő számomra mindig példakép volt azzal, hogy szeretne segíteni az embereknek. Ez a szívemnek egy nagyon kedves dolog.” A modern és hagyományos képek szokatlan párosításról Csinszka így mesél: „Egy otthont szerettem volna ezzel az albummal megteremteni magamnak. Lehet, hogy ezek a jegyek távol vannak egymástól, mégis: mivel hozzám közel állnak, ezért szívesen összegyúrom őket, hogy valami új dolgot alakítsanak így együtt. Számomra ez izgalmas. Olyan érzés, mint amikor kikeversz két színből egy új színt, és az a szín addig még pont úgy nem volt. Mindig felfedezni valami újat. Számomra ez egy nagyon nagy kaland.”

A dalszerzés Csinszka számára az önkifejezés mellett önterápiás eszköz is. Ez a belső munka alkotja a tavaly novemberben megjelent TRANSFORMANIA album alapját is. Az album dalaiban a fájdalom feldolgozása mindig eljut egyfajta feloldozásig, egy belső transzformációig. „Próbálom azt erősíteni magamban, hogy használjam eszközként a szavakat, dallamokat, textúrákat, hogy azok segítsenek. Ezért volt nekem ebben az albumban fontos, hogy a dalokban mindig történjen valami transzformáció. Megénekeltem a fájdalmat meg küszködést, de valahogy mindig volt benne egy »de«.” Bár nem titkolt vágya, hogy a zenéjével segítsen másoknak, vallja, hogy ez a folyamat mindig a saját élmények tisztázásával kell holy kezdetét vegye. „Bevallom, hogy elsősorban mindig magamat szerettem volna ezekkel a dalokkal segíteni, és az egy óriási ajándék, hogyha ez másoknak is segít.”

Kifejti, hogy az igazi segítség sosem az utasításokból fakad: ahogy senki sem attól megy el a könyvtárba, mert mondják neki, hanem mert látja valakin, hogy az olvasás által mivé vált. A zenéjével is ugyanezt képviseli: a megírt soroknak először saját maga előtt kell hitelesnek lenniük ahhoz, hogy mások számára is hitelessé válhassanak. „Mindenkinek más a valósága, és sokszor nem látunk bele a dolgokba a felszín alatt. Nem szeretnék szerepet vállalni, de igyekszem beleállni abba, hogy megfogalmazzam a saját valóságomat.”

Az alkotás folyamata azonban nem mentes a kétségektől. Csinszka nyíltan beszél arról is, milyen érzés a legbensőbb gondolatait kitárni a világ felé egy-egy dalban: „Annyira emberi és lenyűgöző tud lenni, amikor az emberek intimen nyilvánulnak meg magukról, és megmutatnak valami valóságot. Mert ez a valóság sokszor fájdalmas, nehéz, gyűrött, nem tökéletes, megtört.” Ezt a sebezhetőséget felvállalni mégis felszabadító érzés. „Bátorság nincs félelem nélkül, és én mindig bátor akartam lenni. Lehet, hogy valamitől nagyon félek, de azt mindig meg akarom ugrani. És az a bátorság, ez az erő, amitől tudsz repülni.” Úgy érzi, a kreativitás megművelése annyira kielégítő érzés, hogy messze túlszárnyalja azt a félelmet, hogy a végeredmény esetleg nem nyeri el mások tetszését. „Amikor jön egy gondolat, és azt formába akarod önteni, meg akarod kovácsolni, ki akarod színezni vagy össze akarod rakni, az egyszerűen annyival többet ér, mint a félelem.” Megtanulta elfogadni, hogy teljesen rendben van, ha valaki furcsának találja őt; a legfontosabb az, hogy saját magával harmóniában és kapcsolatban legyen.

A beszélgetésünk végén Csinszka nem a közönségnek vagy a szakmának üzent, hanem közvetlenül a háromszéki olvasók között ülő szentgyörgyi nagymamájának címzett egy kedves gondolatot: „Azt üzenem még, hogy... Remélem, Mama, mosolyogsz, amikor a kezedben tartod ezt az újságot és olvasod gondolataimat!”

Fülöp Kata