Zsiga bácsi minden áldott nap leballag a patakhoz. Mintha ez volna az ő rendelt dolga ezen a világon. Leül arra a nagy kőre, amelyet már az idő is megszokott. Talán meg is szeretett. Nem bírt el vele sem eső, sem hó, sem emberi akarat. Ő pedig úgy ül rajta, mintha odanőtt volna, akár a moha.
Közben az úton siet a falusi világ. Az emberek mennek, mintha elkésnének valahonnan. Zsiga bácsi ilyenkor mindig eltűnődik azon, miért kell ennyire rohanni. Az ő idejében az ember még tudta, mikor kell menni és mikor kell megállni, mikor kell várni, és mikor kell elfogadni azt, hogy egy nap nem sikerülhet minden.
A téeszben hosszú esztendők teltek el úgy, hogy reggel tudta az ember, mihez nyúl, este pedig azt is, mit tett le a kezéből. Nem volt minden fenékig tejfel, de volt rend a mindennapokban. A rend pedig összetartotta a falut. Most már minden olyan, mint a rosszul szárított széna. Szétesik. És soha nem tudja helyettesíteni az igazit.
Aztán eljött a világváltozás. Máig sem tudja eldönteni az ember, hogy jó volt-e vagy rossz. Csak azt tudja-látja, hogy minden más lett. Abban az új világban akadt néhány ember, aki úgy járt-kelt a széthulló téeszben, mintha előre tudná, hol kell lehajolni a haszonért. Betörtek a téeszelnök irodájába. Csapkodás volt. Törés-zúzás. Az iratok úgy repültek ki az ablakon, mintha soha nem is jelentettek volna semmit. S velük a közvagyon is. Már nem a csendes, értelmes szó számított. Csak az erő. A kapzsiság. A kemény hang, mely mindig hangosabb, mint a józan, értelmes beszéd. Zsiga bácsi csak később értette meg a történéseket. Vagy talán soha nem is egészen. Csak azt látta, hogy néhánynak a nagy felfordulásból egyszer csak sok pénze lett. Voltak nagy szavak is, amit aztán részvénytársaság követett. Az ő hat hektár földje pedig valahol odalett. Úgy elveszett, mint amikor a pásztor a havason ottfelejti a kutyáját. Perelt négy hosszú esztendeig. Mintha az igazságot próbálta volna kihúzni egy feneketlen zsákból. Akkor értette meg, hogy a becsület keresztlevelét elfújta az új világ szele. Neki pedig csak a fáradtság maradt.
Közben Zsófi is lassan elfogyott mellőle. Nem nagy betegséggel. Nem nagy jajszóval. Hanem úgy, ahogy a gyertya alszik ki a huzatos szobában. Pedig még akkor is betakarta esténként, amikor talán már inkább a csendnek kellett volna betakarnia mindkettőjüket. Sokat mesélt a nyolc testvéréről. Az apjáról, akit elvitt a tüdővész. Az anyjáról, aki éjjel-nappal varrta a szőnyeget, hogy kenyér kerüljön az asztalra. A fiúkról, akiket leventének vittek. A frontról. A fogságról. S arról, hogy aki egyszer onnan hazajött, az már más ember volt, nem olyan, mint aki elment. Egyszer, karácsony estéjén, amikor odakint mély csend feküdt a falura, odabent pedig csak a lámpa pislákolt, Zsófi megkérdezte: – Tudod-e, miért szerettelek meg? Zsiga bácsi hosszan hallgatott. Az ilyen kérdésre nem szabad sietve felelni. Elég mellette ülni csendesen. Zsófi megértette a taktikázást. Elnevette magát. – Azért, mert jól táncoltál, te Zsiga. Úgy mondta, mintha ennél természetesebb oka nem is lehetne annak, hogy két ember egy egész életet együtt jár végig.
Most is ott ül a kövön. Érzi, hogy a dereka már nem egészen az övé. Mintha az idő lassan beleverte volna minden fájdalmát. Amikor feláll, az már nem is igazi felállás volt. Csak próbálkozás. Hogy még egyszer hazáig eljuthasson. A kapunál megáll. A lába már nem kérdezi, hogyan tovább. Csak azt mondja: eddig volt. Mégis összeszedi magát lassan, nagyon lassan, és újra elindul. A fia messze él. Olyan messze, hogy ott már piramisok állnak az ég alatt, s az ember is már más nyelven álmodik. Ritkán jön haza. Olyan ritkán, mintha az idő és a világ egy magas falat húzott volna közéjük. Olyat, amelyen még a madár is nehezen talál át.
Otthon Zsiga bácsi tejet önt a csuporba. A macska odalopakodik. Az még tudja, mi a rend ezen a világon. Ő pedig leül. Nem tudja már, hogy a nap még tart-e, vagy régen véget ért. Csak azt tudja biztosan, hogy van otthona, meg azt, hogy a karácsony megint eljön, mint minden esztendőben. S vele együtt megérkezik valami csendes remény is. Olyan, amelyet az ember akkor sem enged el, amikor már számtalanszor csalódott benne. Mert a remény különös dolog: nem kér semmit, nem ígér biztos jövőt. Egyszerűen ott marad az ember lelkében, és újra meg újra emlékezteti arra, hogy minden nap magában hordozhat egy új kezdetet.
G. Szabó Ferenc
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
