Nézem az embert. Nézem, és nem tudom, mit is látok. Vagy hogy kit. Nézem félművelt szellemének törött lámpafényét, amint napfényben botorkálva szorítja görcsbe ragadt, fájó ujjakkal szerény tudása fekete-koszosra füstölődött lámpását. És nem érti, hogy miért nem érti!? Hová lett a fény? Volt olyan egyáltalán elméjében, vagy csak – önnön képzelt nagyságától aléltan – szereti azt hinni: igen?…
Nézem a főemlőst. Homo sapiensnek hívja magát. Ez a tömegek szintjén nagyjából úgy csapódik ki a szellemi éterből, hogy „olyan tudományos”, s akkor ez úgy elég is (a többit úgyis tudja a mobil). És azt gondolja – sőt: tudja –, hogy a majomtól származik, mely tézisre szellemi hevülete felvillanásában anno egyik egyed ekképp reagált: „Te talán…”
S nézem társas szerveződését, hatalmi játszmáit, anyag-éhségét. E mérhetetlen éhséget, ami felfal s felemészt mindent, míg végül nem marad semmi, csak a pusztulás. „Mindent is...”
Nézem, ahogy tökéletlenre tökéletesített ideológiáiba kapaszkodva kígyót-békát rákiált embertársára, s a jól bevált mutatóujj-kamuflázsa mögül minden korban gyakorlottan kivetkőzik önmagából, midőn ezredikszer is elfröcsögi „az Igazat”. Majd eme káprázatos mutatvány záróakkordjaként kicsinyessége ego-felhőkarcolót épít, s annak magasából büszkén tekint alá a leigázott „másokra”.
Nézem a lövészárok sarába dermedt, remegő, verbuvált katonát, ahogy égre kapja halált fürkésző tekintetét a harci drón zajára. S a tévében azt, aki őt harcba küldte: az opportunista politikust – kinek nem szabadott volna hatalmat adni a kezébe, mert gyenge jellemét az hamar kikezdi, aztán Nérót játszik –, amint új ifjakat csábít az épp futó, jól jövedelmező fegyveres projektbe. „A hazáért”...
És nézem a szerelmest, ahogy szédült-rózsaszín ködben, bárgyú vigyorral képén, odadobná mindenét – akár életét is – ideáljának, de az nem szeret, s személyes terét veszélyben érezve szatírt kiált… majd távolságtartási végzésbe menekül. Erre amaz depressziós lesz: „nincs értelme”...
Nézem a teremtményt. Az angyalok által megirigyelt tökélyt. A kedvencet, az elbukottat és kiűzetettet. Nézem, ahogy megfesti vagy kifaragja Istenét újra és újra, három dimenzió fogságában sínylődő elméjének kapaszkodót gyártva. És nézem – megrendülten –, ahogy térdre rogyva a teher alatt, összekulcsolt kezébe fogózkodva támogatást esdekel vagy hálát rebeg egyik-másik istenének – merthogy a nagy igyekezetben többféle is sikeredett belőlük. Aztán birokra kel, mert „az enyém az igazi”...
Nézem az Emberfiát a Golgotán. Kivégzőiért motyog fohászt, kínt jajdul és megváltást suttog, majd felkiált: „mért hagytál el engem…?!”
Belenézek egy kisgyerek forrástiszta szemébe, s elszégyellem magam. Meglátom az agg hirtelen könnycseppjét, mit még épp sikerül reszketegen, kézháttal meg nem történtté törölnie.
Mindben magamat látom, és téged. S belém sajdul a (költői) kérdés: csak ennyire telik ettől a csodától, mit úgy hívunk – Ember?
S közben tudom: ez is mi vagyunk, ez is emberi – patológiásan az…
Kisgyörgy Benjámin
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
