„A festő az egyedüli boldog ember a világon” – írta Jókai Mór Egy az Isten című regényében. „Az nem féli a hontalanságot: neki minden föld hazája; az nem félti a nemzete nyelvét, az ő gondolatait minden nép megérti.”
A szavak mögötti vallomásban az író személyes sorsa áll, akinek talán az egész világ lett volna hazája, ha a toll helyett az ecsetet választja. Önéletrajzában az irodalmi pályát úgy jellemzi, mint amelynek „koszorúi tövisből vannak fonva, s nimbusza nem világít, hanem éget”. Mégis hozzáteszi: számára ez az út minden szenvedésével, küzdelmével és nehézségével együtt „a gyönyörök végtelensége volt”. Jókai egy olyan író, aki festette a szavakat halhatatlan dicsőséget szerezve mind önmagának, mind nemzetének. Ifjúkora a magyar nemzeti művészet kialakulásának idejére esik, arra az időszakra, amit Lyka Károly „a táblabíró világ művészetének” nevezi. Már hatéves korában rajzolni tanult Komáromban, Orbán Gábor rajzmester iskolájába járt, ahol a portré mellett építészeti rajzot is tanult, az olajfestés művészetét pedig egy vándorpiktortól, név szerint Siklósi Vastag Miklóstól leste el.
Mikszáth Kálmán Jókai életéről szóló könyvében a következőként jellemzi: „minden tantárgyból kitűnő, a rajzban annyira előrehaladott, hogy az arcokat egy pár vonással pontos hűséggel veti papírra, a festészetben pedig mindennap gyakorolja magát, új színezési mód kitalálásán töri a fejét, s festékeit maga csinálja.”
Nagy tisztelője volt Barabás Miklósnak, akiről megjegyzi, hogy „arcképei egytől egyig a leghívebb talált alakok, melyekben lélek és kellem van vissza adva.” Munkácsy többször is meglátogatta otthonában. A festőóriás a Pesti Hírlapban azt nyilatkozta, hogy fiatalon Jókai Mór bajusza volt az, amely elindította a festői pályán. Mint mondta, Aradon volt szegény asztaloslegény, amikor is egy könyvesbolt kirakatában meglátta egy hazafi nagyméretű arcképét, rajta a nagy bajusszal. Ahogy pénze lett, megvette a portrét, lerajzolta, és többen felismerték benne Jókait.
Fennmaradt alkotásai közül első tollrajza édesanyjáról, édesapjáról pedig első olajfestménye készült. Stílusára a reformkori romantikus művészet hatása jellemző. Tájképeit érzelmi jelentéssel töltötte meg, portréin pedig a belső karaktert törekedett felszínre hozni. Finom vonalvezetése és érzékletes színhasználata egy olyan részletező megfigyelés eredménye, amelyiket a mély érzelmi megértés vezérelt. Tőle tudjuk, hogy amit írt, ahhoz rajzolt is, s amit rajzolt, ahhoz valami történetet is írt. Igazi bizonyíték erre tájleírásai, melyek bámulatos módon varázsolják az olvasó elé a vidékek hegyeit, rónáit, folyóit, erdeit, patakjait és minden természetadta kincseit.
Jókai történetei, úgy tűnik, nem érnek véget az utolsó oldalon. Az olvasó képzeletében tovább élnek, a művész kezében pedig új formát öltenek. A jelen kiállítás tájképei között számos olyan alkotást találunk, amely regények vadregényes tájait idézik fel. Ezek a képek azonban nem egyszerűen az írói szövegek illusztrációi. Sokkal inkább egykori olvasmányélményekből szövődnek, emlékeket, benyomásokat és képzeletbeli tájakat hívnak elő, s így mintegy továbbírják, továbbfonják Jókai történeteinek szálait. A festményeken és grafikákon megjelenő táj ezért nem pusztán helyszín: a Jókai-életművel való személyes találkozás és az olvasás során megszülető belső képek hordozója is.
A portréművészet azt az ember öröktől fogva létező vágyát hordozza, hogy legyőzve az időt halhatatlanságot adjon az arcnak, a gondolatnak és a szellemnek. Számos portré Jókai bölcs vonalait örökíti meg nem csupán, mint a 19. század ikonikus alakját, hanem mint a mélyen gyökerező nemzeti önérzetünk egyik megtestesítőjét. Másutt inkább tömör képi metaforákban, elvontabb, absztraháló szimbólumokban fejezik ki a nemzethez való ragaszkodást bizonyítva, hogy a képzőművészet még mindig ragaszkodik a hazához és táplálkozik a néplélekből.
Nem véletlen, hogy a kiállítás egészén végighúzódik a kötődés és az emlékeztetés gondolata. A tárlat egyik legfontosabb felismerése, hogy nem mindig az újdonság teremti meg az eredetit. Sokszor éppen az állandó, a folytonosan jelen lévő érték az, amiről megfeledkezünk, pedig minden felejtés pazarlás, míg minden emlékezés a kultúra gazdagítása. A munkák azt sugallják, hogy a magyar kultúra folytonossága nem magától értetődő örökség, hanem eleven találkozások és párbeszédek eredménye. Egyetlen kultúrát sem lehet megsemmisíteni addig, amíg a művészet élő kapcsolatot tart a múlt és jelen között. E kiállítás nemcsak tisztelgés az író előtt, hanem a jövőbe vetett hit megfogalmazása, ahol Jókai szellemisége üstökösként vezet bennünk.
Lénárt Tamás
(A Jókai-tárlat szeptember 30-ig tekinthető meg Csernátonban a Sylvester Lajos Községi Könyvtár Pincegalériájában.)
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
