Úton lenniGyermekek a Via Transilvanica fénylő dombjain

Gyalogolni, túrázni, úton lenni számukra lassan egy életforma lehetőségét is jelenti, nem csupán a közös élmény és a kaland örömét. Várják is, meg nem is tehát, hogy felérjenek, hogy megérkezzenek, hogy véget érjen ez a délutáni, araszolós erőpróba, hiszen e csendes kapaszkodás vége egyben a nyár befejeztét is jelenti, így talán néhányan szeretnék, hogy maradjanak, ne illanjanak el az efféle pillanatok, ezért próbálják azt megőrizni, jó mélyre rejteni... 

És azon a perzselő, kopár hegyháton – a nyárutó, avagy az őszelő egyik legrekkenőbb napján mintha az idő is megállt volna, mintha a délutáni fények és a megnyúlt árnyékok örökkévalóak lennének – minden erőtartalékot be kell vetni, hogy az aznapi, mintegy harminckét kilométeres táv legkimerítőbb, befejezéshez közeli részén is feltornásszák magukat. Szétszóródottan mennek, lemaradozva egymástól, ha akarnak, beszélgethetnek, kacarászhatnak, ám ha valaki esetleg ízlelgetni kívánja a zarándokok csendjét, azt is megteheti. Káprázatosan egyszerű, fénnyel telített a vidék, mintha véget nem érő hullámok lennének a dombok, elszórt házakkal. Szellős, kitágult tanyavilág, jobbára háztáji gazdálkodókkal, állattartókkal – de egyre többen vannak, akik vendégfogadásra rendezkedtek be –, ahol a régi, a hagyományos keveredik az újjal és a korszerűvel.

Viki a legyezőjével – ő a legfiatalabb kisbakancsos

Régi ismerősök, túratársak, útközben is hancúrozó, huncutkodó, egymással barátkozó gyermekek haladnak egymás mellett, szüleiktől lemaradozva, mintha ebben az örömteli kisközösségben a majdani elszakadásra hangolódnának egy picikét. Összekovácsolódott, edzett már a csapat, korán reggel, szeptember hűvösében, a fákon átragyogó nappal szembenézve indultak útnak, hogy bejárják a harmadik szeletét a Via Transilvanica vándorút szászföldi mellékágának a mintegy 170 kilométernyi Terra Borza Teutonica útvonalán. Brassó megyei, az egykori Német Lovagrend történelmi földjén haladó út, melynek megismerését kihívónak, vonzónak találta a Háromszéki Erdélyi Kárpát-Egyesület (HEKE) „kisbakancsos”, vagyis szülőket és gyermekeiket tömörítő túracsoportja. Gáspár László Zsolt a mozgalom lelke, kezdeményezésére már az év elején felkerekedtek, mint a népmesék vándorai, hogy négy évszak négy hétvégéjén bejárják, megismerjék azt. Útjuknak ez a harmadik, Újsinkától Törcsvárig tartó szakasza – az első nap Almásmezőig kell eljutniuk, ott töltik az éjszakát –, a királyföldi rész talán legelbűvölőbb vidéke, kiváltképp Újsinka és Almásmező között, egészen Zernyestig. 

Délutáni kaptató a Via Transilvanica útjelző oszlopával

Hullámszerű tehát a táj, s e hullámokon ringanak a gyermekek is. Tucatnyian zsibonganak, Almásmező felé közelednek, nézik, fürkészik a feltárulkozó világot, pontosan annyit látnak belőle, amennyi számukra egyelőre érdekes, ám a lehetőség a szemlélődésre, a megismerésre adott: egyikük rendületlenül, kíváncsian készíti a fényképeket, kamerájával minden lehetséges szögből exponál, igazi dokumentarista, pedig alig tizenhárom éves. A csapat legkisebbje egy hétesztendős kislány, a fáradhatatlan Viki, aki a Via Transilvanicának már a harmadik részén gyalogol, mögötte már a téli és a tavaszi felvonás, mindkettő különösen hosszú és fárasztó volt, de most is nagyon eltökélt: teljesíti az első napra kimért harminc-harminckét kilométert, majd a következő napi húszat.

A kora délelőtti erdős, valamelyest árnyékosabb, védettebb rész után mintha hirtelen egy mediterrán térségbe csöppentek volna: poros, homokkal és csillámfoszlányokkal, fénylő, sejtelmes, pici lemezkékkel telített az út – olyanok, mint elszórt, apró ékszerdarabkák –, egyre erősebbek a fények, tiszta a levegő, szépen körvonalazódnak a távoli hegyek. A brassói hegyek előszobájában járnak, felível előttük a Királykő merész mészkőtömbje, s távolabb kirajzolódik a legmagasabb csúcsokkal a Bucsecs nyugati oldala is.

Mezítlábasan kapálgató, krumplit szedő asszony

E különös ritmusú vidéken, csillámösvényen lépegetve a kisbakancsos gyermekek nem csak a szépséget és a változatos térséget láthatják, ismerkedhetnek a világ apró szeletkéivel is. Egy ebédidős pihenő során néhány nyughatatlan gátépítő tapasztalhatja, megpróbálható ugyan a patakocska feltartóztatása, de hiába, tudomásul kell venniük, a víz előtt nincs akadály, az könnyedén kikerüli a gondosan egymásra helyezett föld- és kődarabokat, s folyik tovább. Aztán láthatják, a fénylő dombokon elvétve emberek is laknak, számukra ez a hely az otthon, a világ közepe, apró templommal, szerteágazó utakkal, némelyek gazdálkodnak, állatokat tartanak, kerteket művelnek, növényeket termesztenek. Hogyan, miként élhetnek, távol a civilizációs zajtól? Régi és új épületek váltakoznak, omladozóak, de büszkék, merészek is. Mi lehet a fejlődés, a haladás titka errefelé? És milyen lehet annak az asszonynak a sorsa, aki kapálgatva, mezítláb szedegeti ki a krumplit a földből? Megszokás lenne csupán, vagy esetleg nincs is cipője? És miközben efféle kérdésekre kereshetik a választ, itt, a hegyek lábánál találkozhatnak a befogadással is: egy kanyarban jókora szedres fogadja őket, és ott nemcsak a friss és termetes gyümölcs ízével, illatával ismerkedhetnek, hanem a vendégszeretet, a jóság lehetséges mértékével is.

A Háromszéki Erdélyi Kárpát Egyesület kisbakancsos túracsoportja Zernyest és Almásmező között

A szedres tulajdonosa, ápolgatója – közvetlen, román ajkú asszony – barátságos szavakkal fogadja a negyvenkét fős túrázó csapatot, biztatva őket, érezzék csak otthon magukat kitárt kapujú gyümölcsösében, ne csupán csipegessenek, hanem lakjanak is jól az óriás szedrekkel, hiszen ő így tekint a vándorra, meg kell vendégelnie a távolabbról érkezőt, nála ez a szokás. Egyenek, igyanak, mondja nekik, majd éltető vizet hoz a forrásról, hogy a hőségben frissebben, erőre kapva mehessenek tovább... És a szedrek által elbűvölt, szusszanó gyermekek aligha tudhatják még, hogy játékos szemlélődésük, kalandozásuk során nem csupán e szászföldi térséget és embereit fedezik fel, hanem önmagukat is; megtapasztalhatják azt is, mennyire bírják a megmérettetést, sőt, talán már azt is, hogy milyen érzelmeket, gondolatokat csalogat elő belőlük ez a rejtett, mégis elvarázsolt világ. Egykor majd hálával gondolnak mind­azokra, akik ezt lehetővé tették neki, akik elindították őket az úton...

Fénylő dombok a Királykővel a háttérben

Aztán felérnek, pihennek. Viki egy legyezővel enyhít a hőségen, mosolyog. Nem sejti, sem ő, sem társai, hogy ők, tucatnyian, nem csupán fáradhatatlanok, hanem példaképek is lehetnek diákok, felnőttek számára egyaránt, ez nekik ebben a pillanatban nem is fontos. Még nem tudják, de megtanulhatják, hogy e barangolások során nem csupán társaikkal töltenek értékes perceket, hanem a maguk módján felfedezik Erdélyt és önmagukat is, sőt, akár azt is, hogy kíváncsiságuk, szívósságuk, kitartásuk, olyan erő, amelyre bátran alapozhatnak, hogy aztán később akár azt is bebizonyíthassák, ők bizony ennél jóval többre is képesek. De most nem merengenek: amint e pihenő véget ér, újra elindulnak, rácsodálkozva mindenre, ami számukra érdekes; kimerültségnek nyoma sincs, apróbbak és kamaszosabbak egyaránt tovább lubickolnak a hullámzó, fénnyel telt térben, olyan, mintha egy válogatott tájfotókkal telt albumot lapozgatnának, egyik képet követi a másik, csakhogy ez nem csupán egy üldögélős, lájkolgatós nézegetés, hanem egy kiváltságos állapot, maga az eleven, lüktető élet. Hiszen ők is benne vannak a képben, részesei a mindenség ölelésének, és már egy jó ideje érezhetik, de kimondani, megfogalmazni még aligha tudják, hogy szemlélődni, elmélyülni a térben, figyelni a fényt, helyek és tájak váltakozását, erdélyi képekkel és arcokkal ismerkedni, nem más, mint az úton levők boldogsága...