Várkonyi Esztert újságíróként, az Erdély Tv szerkesztőjeként ismerik leginkább lapunk olvasói, de láthatták már színpadon is színészként, bábszínészként, mozgásművészként és énekesként is, legutóbb pedig szépíróként mutatkozott be az idei SepsiBookon Nem néma a többi című első regényével. De azt kevesen tudják róla, hogy végzettsége szerint színháztörténész, aki Budapestről költözött Sepsiszentgyörgyre, ahol családot alapított. Egyebek mellett ezekről kérdeztük az alábbi interjúban.
– Mikor, miért költöztél Sepsiszentgyörgyre?
– Uray Péter, az M Studio Mozgásszínház egykori vezetője 2012-ben szereplőválogatást tartott egy előadásukhoz, és én is jelentkeztem. Felvettek. A per című előadás volt ez, amit Barta Dóra rendezett. A próbafolyamat alatt ismerkedtem meg a majdani férjemmel. Röviden ennyi.
– Az interjú apropóját az első köteted megjelenése adta. Gondolom, ezáltal mesélni fogsz magadról is, hisz saját élményből ihletődtél... Hogyan született meg benned a könyvírás ötlete?
– Kerestem egy olyan csatornát, ahol kiélhetem a kreativitásom. Nekem ez mindig fontos volt. Jó terepe volt ennek a színház, de kétgyerekes családanyaként már nem vonzott annyira a színpad. Gondolkodtam, mivel foglalkozhatnék a háztartás, gyerekek mellett, amihez nem kell csapat, ami nem költséges, és így jutottam az íráshoz. A harmincas éveim elején próbálkoztam már szépírással, jártam Budapesten írói szemináriumokra, de végül csak a naplóírásban kamatoztattam ezeket az ismereteket... Szóval eldöntöttem, hogy írok egy könyvet. De miről? Napokon át gondolkodtam, aztán bevillant, hogy volt egy olyan történet az életemben, ami tényleg papírra illő, mert általa sokkal gazdagabb, erősebb lettem. 17–18 éves koromban egy színtársulatba jártam, ahol megváltottuk a világot, ahol olyan feladatokat adtunk magunknak, amelyek kitolták a határainkat érzelmi, tapasztalati téren egyaránt. Olyan volt, mintha egyszerre tíz életet éltünk volna, ami nagyszerű élmény lehetne, ha nem fordult volna rossz irányba... A felnőtté válás útján, amikor az ember keresi helyét a világban, könnyen elhiszi a szeretett személynek, hogy ő semmit sem ér. A kamaszkor útvesztőit sokan ismerik, fiatalok és a szüleik is, de talán még ennél is általánosabb az üzenet: minden nehéz helyzetből van kiút, az ember újra tudja építeni önmagát. Valójában nem a saját történetemet mesélem el, inkább csak az alapszituáció ihletett meg, ami írás közben fikcióvá alakult.
– Hogyan sikerült kiadót találnod?
– Ugye, ez az első regényem, és nem írtam novellákat sem korábban, nem volt kapcsolatom a magyarországi könyvszférával. Amikor megírtam, küldtem pár e-mailt kiadóknak, de néma csend volt a válasz. Ezért kivágtam egy részt a könyvből, és novellaként elküldtem az Élet és Irodalomba Grecsó Krisztiánnak, aki válaszolt, hogy ez jó, és közölni fogja. Ez biztató volt, gondoltam, ha nekik tetszik, akkor érdemes ezzel házalni. Végül is a barátok biztatására, felhasználva a médiás ismereteimet, írtam egy erős marketingszöveget, hozzácsatoltam azt a kivágott részt, és újra elküldtem a kiadóknak. Három nap múlva már hárman is kérték a regényt, és végül mindhárman pozitív választ adtak. Erről azért nem álmodtam. Az egyik a Móra volt, mert eredetileg ifjúsági regénynek szántam, de a visszajelzések alapján átkerült a szépirodalom kategóriába. Végül a Gabo adta ki, és a Gutenberg könyvesboltban megvásárolható.
A kötet és szerzője. Fotó: Kristó-Gothárd Hunor
– Megütötte a fülem a naplóírás. Mióta írsz naplót?
– Grafomán gyerek voltam, nyolcéves koromtól olyan 24 éves koromig írtam naplót, kihagyásokkal. Egyébként mindenkinek ajánlom, általa egy csomó mindent megtud az ember önmagáról. Visszaolvasni is jó, sokat lehet tanulni belőle.
– Mesélj a színészi pályádról!
– Az a bizonyos színtársulat nagyon erős alapot adott, ami a negatív történések ellenére is előrevitt ezen a pályán. Budapesten akkor nem volt más színi főiskola, csak a Színház és Filmművészeti Egyetem, ahová felvettek 15 embert. Csak a fele volt lány, és azok fele protekciós, tehát nem sok esélyem volt bejutni. Inkább a vidéki színházak ranglétráin próbáltam felfelé haladni, de valahogy egyik társulatban sem találtam meg a helyem igazán. Többnyire független társulatokban játszottam, vagy olyan rendezővel, aki a független szférából nőtt ki, aminek ma már nincs jelentősége, de akkor sokkal szűkebb terepe volt a kísérletezésnek. Sokszor saját szövegekből dolgoztunk, mi találtuk ki a történetet, az egyik előadásban a naplómból is felhasználtunk egy részt. A független színház sokrétű és kreatív munka, bennem pedig kialakult egy erős igény erre. Valójában nem a színpadon levés, az exhibicionizmus mozgatott, inkább az alkotás vágya, hogy valami fontosat hozzak létre. Zenéltem is néha ezekben, mindenfélével próbálkoztam.
– Hogyan érkezett meg életedbe a zene?
– Anyukám beíratott hegedű szakra, amit gyűlöltem, de jó kislány voltam, 6 és 16 éves korom között hegedültem. Az utolsó években elkezdtem élvezni, mert volt egy plusz tudásom, amit bizonyos előadásokban hasznosítani tudtam, és az előadásoknak is kapóra jött a zene. Eldöntöttem, hogy megtanulok csellózni is, és hozzá énekelek, amiből aztán csak annyi lett, hogy pár színházi előadásban el tudtam adni magam csellistaként.
– Mostanában rendszeresen zenélsz, énekelsz a Lávmasin Sz!ntezenekarban...
– A zenekarban való éneklés rég rajta volt a bakancslistámon. Aztán pár éve hallottam, hogy van egy sajtózenekar, és mivel a tévénél dolgozom, szóltam Kovács Zsolt Cseszlének, hogy szívesen énekelnék, ő pedig mondta, hogy ez nagyszerű, mert hiányzott már a zenekarukból egy új hang. Így végül a Lávmasinba kerültem be, nem a sajtózenekarba.
– A bábszínház?
– Miután megszületett az első gyermekem, gondolkodtam, mivel tudnék foglalkozni egy gyerek mellett, és akkor jött ez a bábelőadás-ötlet, ami szintén régi álmom volt. Elképzeltem, milyen lenne, ha a színész magán hordozná a díszletet, és közben zenélne is, és ebből az ötletből született a Tengerember című interaktív zenés-bábos előadásom 2018-ban.
– Ha jól tudom, filmben is játszottál...
– Egy időszakban, a Covid után mindenféle filmekre castingoltam, ami akkor könnyű volt, mert mindenhová online kellett beküldeni a jelentkezést. Össze is jött pár izgalmas magyarországi munka: egy reklámfilm, egy vizsgafilm a budapesti színművészetinek és egy dokumentumfilm, amit egy amerikai rendezőnő készített egy náci bűnösről, akit 96 évesen tartóztattak le. Én játszottam ezt a náci hölgyet a középkorú időszakában. Nagy élmény volt.
Várkonyi Eszter (jobbról) a dokumentumfilm forgatásán. Fotó: Facebook / Ondi Timoner
– Hogyan lettél újságíró?
– Volt egy nagyon rossz élményem az egyik magyarországi kőszínháznál, amitől eldöntöttem, hogy abbahagyom a színészetet, és elmentem a Magyar Rádióhoz dolgozni. Onnan az MTV-hez kerültem egy adminisztratív munkakörbe, majd – miután részt vettem egy workshopon, amit Schilling Árpád rendező tartott, és ott rájöttem, hogy mégis van olyan színház, ami érdekelne – bekérezkedtem a Kultúrház tévéműsorhoz gyakornoknak. Végül alkalmaztak szerkesztő riporternek, és volt egy turisztikai műsor, ahol éveken át dolgoztam műsorvezető-szerkesztő riporterként. Tehát volt pár év tévés munka mögöttem, amikor elkezdtem dolgozni az Erdély TV-nél, ahol szerkesztő riporter és operatőr is vagyok. Előtte a Marosvásárhelyi Rádiónál is dolgoztam.
– És ne felejtsük el, hogy színháztörténet szakot végeztél...
– Igen, van egy ilyen imposztor-szindrómám, rengeteg dolgot csinálok, de egyikről sincs papírom, amiről meg van, abban soha nem dolgoztam, és nem is igazán értek hozzá. Ez állandó szégyenérzettel jár, hiszen mindenbe csak belekontárkodok... Szóval, miután nem vettek fel a budapesti színire, a veszprémi egyetemen elvégeztem a színháztörténet szakot, hogy azért maradjak színházközelben. Színjátszókörbe is jártam az egyetem alatt.
– Mi a hobbid?
– A futás, a kovászos kenyér sütése, és az olvasás jut most eszembe.
– Hogy érzi magát Sepsiszentgyörgyön egy budapesti?
– Itt is, ott is kicsit otthon és kicsit idegennek. A bátyám most adott ki egy könyvet a Magvetőnél a dédapánk naplójáról, amit jó érzés volt olvasni. Erőt ad az embernek, ha az őseiről tudja, hogy kik voltak, mit csináltak. Végül is nem az számít, hogy hol élünk a világban, hanem hogy kik vagyunk, mi van bennünk.
– Teljes az életed?
– Most úgy tűnik, ezzel a könyvvel végre összeértek a mozaikdarabok, ebben végre kiélhetem az önmegvalósítási kényszeremet. Úgy gondolom, ha tényleg akarja az ember, valahogy megtalálja a számára megfelelő közeget.
– Terveid?
– Már háromszor újraírtam a következő regényemet. A bűn kérdéskörét próbálom körüljárni, de nagyon-nagyon nehéz második könyvet írni.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
