Hatalmas dolog egy új intézmény létrehozása, nem is mindenkinek sikerül, de a romániai kommunizmus bemutatására vállalkozó Vörös Csillag Múzeum hivatalos megnyitója azért is volt rendkívüli esemény, mert nemcsak a leülepedett múltról szól, hanem egy olyan jelenben történik, amelyben a jövőt sokan az idő visszafordításában látják – derült ki a szerda esti, magyarul és románul elhangzott avatóbeszédekből.
A zárt körben megtartott ünnepségen neves meghívottak – Emil Constantinescu volt államfő, Gabriel Andreescu emberi jogi aktivista, Mădălin Hodor történész, a Securitate Irattárait Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) alelnöke, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Hegedüs Csilla, az európai beruházások minisztériumának volt államtitkára – mellett az RMDSZ több különböző rangú tisztségviselője, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat alkalmazottai és nagyszámú újságíró vett részt, egyszerre többen nehezen is fértek volna el az egykori dohánygyári raktár tágas előcsarnokában. A jelenlevőket Rétyi Eszter múzeumigazgató köszöntötte, majd Tóth-Bartos András kurátor vezette végig a három szinten. Bevezetőül elmondta, hogy társával, Kinda Istvánnal együtt nem a sok korabeli tárgy közszemlére tételére törekedtek, bár ezekből is van elég, hanem az adott időszak élményszerű átélését próbálták lehetővé tenni. Ezt az elképzelést a megnyitó közönsége igazolta: felmászott a marhavagonba, belehallgatott a hangfelvételekbe, belenézett a fekete-fehér tévében sugárzott (homályos, „havazós”) meccsbe, belelapozott egy könyvbe, beült a Dacia kormányához, és rengeteg mindent megtudhatott arról, hogy miképpen kezdődött, erősödött és szigorodott a kommunista rendszer, kinek mennyi és milyen szenvedést okozott, nem csupán a bukásáig, hanem azután is.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. Fotó: Kristó-Gothárd Hunor
Hogy ne akarjunk többé diktátorokat
Többek között erre hívta fel a figyelmet Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere előbb magyarul, majd románul elmondott beszédét azzal kezdte: az anyanyelv nyilvános használata az egyik olyan szabadságunk, amit a kommunizmus bukásával nyertünk vissza, korábban csak álmodni és sírni tudtunk magyarul. Köszönetet mondott mindazoknak, akik hozzájárultak a múzeum létrehozásához (Váry O. Péter ötletgazdától kezdve az RMDSZ-vezetőkig, a szakembereknek, önkormányzati csapatnak, adományozóknak, interjúalanyoknak, építőknek és a sepsiszentgyörgyieknek is), majd felelevenítette sorban állással telt gyermekkorát. 14 évesen érte a rendszerváltás, amikor már kezdte érteni, hogy nem csupán a kenyér és a hús hiányzik, hanem az igazság, az igazságosság, a lehetőség, hogy az ember szabadon gondolkodjon, beszéljen, dönthessen a saját életéről. Az ellenállás börtönt, kényszermunkát jelentett, esetleg szökést, ez azonban keveseknek sikerült. A forradalom öröm, katarzis, szabadság volt, a diktátor meghalt, a diktatúra megbukott – ám hamar megtapasztaltuk, hogy a diktatórikus reflexek nem tűntek el: jött Marosvásárhely fekete márciusa, a bányászjárások, és Ceaușescu szelleme ma is fel-felbukkan, „hol a parlamentben, egy tárgyalóteremben, ahol épp a magyar nyelv használatáról, valamilyen visszaszolgáltatásról vagy újabban újraállamosításról döntenek, hol a médiában, hol az élet más színterein (…), mindenütt, ahol a hatalom azt hiszi, bármit megtehet”.
A szabadság nem lehet egyesek kiváltsága, és minden nemzedéknek meg kell küzdenie a saját szabadságáért. Ma ez a harc elsősorban a fejekben zajlik, hiszen egyre több fiatal számára válnak vonzóvá a tekintélyelvű, elnyomó eszmék, a szélsőbal és a szélsőjobb oldalon egyaránt. Olyan rendszerek iránt ébred emberekben nosztalgia vagy kíváncsiság, amelyekről valójában keveset tudnak. Felnőtt egy generáció, amelynek nincsenek szomorú emlékei, tapasztalatai, sebhelyei a kommunizmusból. Ez a múzeum nem csupán azért jött létre, hogy „emlékezzünk a múltra, hanem azért is, hogy megvédjük a jövőnket”, hogy minden fiatal, aki itt jár, megértse, mit jelent szabadság nélkül élni. Hogy jusson eszükbe mindennap: a demokrácia minden hibájával, gyengeségével és tökéletlenségével együtt összehasonlíthatatlanul jobb, mint a kommunizmus, a nácizmus, a fasizmus, a vasgárdizmus vagy bármely más elnyomó rendszer. Azért van szükség erre a múzeumra, hogy emlékeztessen: nem elég kivívni a szabadságot, minden nemzedéknek őriznie is kell – jelentette ki Antal Árpád.
Hozzátette: a múzeummal az áldozatok, köztük Márton Áron és Iuliu Hossu püspökök előtt is fejet hajtunk, hálával és megbecsüléssel emlékezünk az ’56-os és a ’89-es forradalmárokra, mindazokra, akik „egészségüket, ép elméjüket, álmaikat és jövőjüket áldozták fel a szabadságért”. Végül elmondta: reméli, hogy az ide látogató fiatalok közül kerülnek majd ki Románia, Erdély és a magyar közösség jövőbeli vezetői, „akik tudják, milyen nagy kincs a szabadság, akik megértik, hogy a hatalom nem arra való, hogy uralkodjanak másokon, hanem arra, hogy szolgálják őket. Akik nem félnek az igazságtól, és nem félnek a szabad emberektől.” Azt is szeretné, hogy „ez a múzeum mindig tele legyen látogatókkal, de soha többé ne kelljen újabb ilyen múzeumokat építeni. Mert a szabadság legnagyobb győzelme nem az, amikor egy diktátor megbukik, hanem az, amikor felnő az a nemzedék, amely nem akar diktátorokat.”
Emil Constantinescu volt államfő. Fotó: Albert Levente
A jó példakép teszi
A világtörténelem egy autópálya-féleség, de vannak nemzeti történelmek, amit országutaknak nevezhetünk, vannak megyei utak, a helyi közösség útjai, és vannak egyéni élettörténetek is, egy élet tanúságát pedig semmi sem múlja felül – jelentette ki a 87 éves Emil Constantinescu volt államfő, aki szerint meg kell értenünk ezeket az élettapasztalatokat, ha arra keresünk választ, hogy a gazdasági fejlődés dacára miért került ilyen súlyos erkölcsi válságba társadalmunk. Ezt követően elmesélte a saját életét. 1944-ben lovas kocsin menekült a Dnyeszter mentén élő család az orosz invázió elől, 20 percen múlott, hogy elérték a Prutot és nem kerültek Szibériába. Aztán hét napig utaztak a kétéves kishúgával marhavagonban Ploiești-ig, mert bombáztak, és folyton félrehúzták a szerelvényt, vitték a hadianyagokat, sebesülteket; végül Pitești mellett telepedtek le.
Az iskolában heti hat napon át tanítottak oroszt, az egyetemi felvételin írásban és szóban is vizsgáztak belőle; előbb jogot tanult, de kedvezőtlen káderlapja miatt (amit 1956-ban töltött ki, az áll benne, hogy volt politikai fogoly, kulák, külföldi rokon is van a családban) nem kapott állást, ezért felvételizett a geológiára, mert „azzal úgyis bányába megy az ember”. Mondták ugyan neki a leszerelt tábornokok, kényszerlakhelyes földbirtokosok, félreállított értelmiségiek, hogy maradjon a jognál, mert minden diktatúra összeomlik egyszer, és akkor majd bosszúállás nélkül el kell ítélni a bűnösöket, de nem volt más választása. Így is kitették a geológiáról is, szerencsére a rektor visszavette. Aztán egyetemi tanár lett, aki 1989. december 21-én „természetesen” ott volt a tüntetők között, és 22-én is; a diákjai javasolták az egyetem vezetőségébe.
Hét évig, 1990-től 1996-ig Moszkvából irányították Romániát – állítja Emil Constantinescu, aki 1996-tól 2000-ig volt az állam elnöke. Akkor kezdődtek el a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozási tárgyalások, mindkettő feltételül szabta az igazságtételt is magában foglaló megbékélést, mert nem akart konfliktusokat importálni. Ebben a történelmi megbékélési projektben Gabriel Andreescu – a nagyon kevés valódi disszidens egyike, aki börtönben is ült – is részt vett, ő valódi példakép számára. Ma már nem ilyen példaképek vannak, hanem lopásért és csalásért elítéltek, akik a román és az európai parlamentben ülnek, újra megválasztják és nem ítélik el őket. Ezért megérti azokat is, akik kompromisszumokat kötöttek: nem voltak jó példaképeik. Ma már nincsenek hősök, ő maga sem az. Hősök azok voltak, akik ellenálltak a kommunista rendszernek – ma csak annyit kell tennünk, hogy legyünk tisztességesek és mondjunk igazat. Nem olyan nehéz, és önbecsülés a jutalma. A nemzet méltóságát nem az államfő, a miniszterelnök, a kormány vagy a parlament adja, hanem azon emberek önbecsülésének összege, akik valódi polgárokká váltak – zárta beszédét a volt államfő.
Gabriel Andreescu emberjogi aktivista. Fotó: Albert Levente
Kutatás, magyarság, Fehéroroszország
A kommunizmus egy elnyomó rendszer volt, az emberek, a közösségek, a társadalom természete, ennek logikája ellen irányult, ugyanakkor azonban annak a története is, ahogy az emberek megőrizték az emberi méltóságukat egy totalitárius korban – jelentette ki Gabriel Andreescu. Véleménye szerint ez a passzív hősiesség is fontos, azoké, akik nehéz körülmények között, a rendszerrel való együttműködést visszautasítva, abból kizárva is tudtak kulturális, intézményes, tudományos tevékenységet végezni, és azoké a széles rétegeké is, amelyek becsületesek tudtak maradni, a családi, baráti értékeket fenn tudták tartani. Erről is mesél a Securitate irattára, nem csupán a csúnya dolgokról. Ezek az emberek alkották a többséget, és ez a része a történelemnek igen kevéssé ismert. Nemcsak a szekusok viselt dolgait kell feltárni, hanem azt is, hogy mint jelent az emberi méltóság az elnyomásban, ezért jó lenne egy kutatórészleget is létrehozni a múzeumban.
Ugyanakkor arra is szükség van, hogy a románok többet tudjanak a magyarokról. Együtt éltük meg a történelemnek ezt a szakaszát, tudunk találni kapcsolódási pontokat. Le kell fordítani a magyar hőstörténeteket románra, ki kell deríteni, hogy mi történt Temesváron 1989. december 15-én, amikor mintegy 200 román csatlakozott mintegy 200 magyarhoz, hiszen Tőkés Lászlót ma sem számolják a romániai ellenállók közé. A románok és a magyarok közötti kommunikáción is javítani tud ez a múzeum, ha felvállalja a feladatot.
Gabriel Andreescu meleg szavakkal méltatta Emil Constantinescu érdemeit is, szerinte neki köszönhetjük, hogy Románia esélyt kapott az EU-csatlakozásra azokban az években, amikor a Securitate utódai felprédálták az országot. Ez valóságos csoda volt, enélkül Fehéroroszország sorsára jutottunk volna.
Hegedüs Csilla, az európai beruházások minisztériumának volt államtitkára. Fotó: Kristó-Gothárd Hunor
Európai Örökség lehet
„A kultúra helye valahol a sarokban van Romániában, de nekünk sikerült bevinni az országos helyreállítási tervbe (PNRR), amit összesen három európai ország tett meg, és nem hagytuk kiseperni, pedig nagyon sokan megpróbálták” – mondta Hegedüs Csilla, aki az európai alapokért felelős minisztérium államtitkáraként küzdött azért, hogy a kultúra ne csak dísz legyen; Kelemen Hunor RMDSZ-elnök segítette, aki akkor kormányfőhelyettes volt. Az infrastrukturális beruházások, útépítések láthatók, mérhetők, de mivel mérjük a megmentett emlékezetet, a saját közösségének történelmét felfedező gyermeket ért hatást, egy helyreállított épület közösségi hasznát? Az Emlékezet Múzeumai és a Vonzó Románia projekteket az örökség felmutatásáért és a közösségek hasznára dolgozták ki, turisztikai és kulturális utakat hoztak létre, és ügyeltek arra, hogy ne csak nagyvárosokba összpontosítsák ezeket.
A reform a szemléletváltás volt, hogy a kultúra ne egy elfelejtett gyermek legyen, hanem munkahelyeket, hozzáadott értékeket teremtő, nevelő és társadalmi kohéziós erő. Hegedüs Csilla felsorolta a megvalósult és meg nem valósult beruházásokat, és kiemelte, hogy Sepsiszentgyörgyön egy ipari épület kapott új rendeltetést, ami önmagában rendkívüli. Reméli, hogy a fiatalok – akiknek nem kellett félniük a fekete autótól – felismerik a jeleket és nem fogadják el a diktatúra semmilyen formáját. Azt is elmondta: szeretné ezt a múzeumot Európa-szerte megismertetni, ezért felajánlotta segítségét az Európai Örökség Cím elnyeréséhez.
Ne csodálkozzunk, cselekedjünk
A Securitate Irattárait Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) hivatalos küldöttjeként Mădălin Hodor történész, a CNSAS alelnöke először teljes támogatásáról és együttműködési készségéről biztosította a múzeum vezetőit. Egy történelmi párhuzammal hangsúlyozta a kultúra fontosságát, és maga is kutatói részleget kért: legyen ez viták, eszmecserék, történelemleckék helyszíne, ahol egy közösség emlékezete eleven marad. A múltról azt mondják, hogy minél távolabbi, annál tisztábban látszik, de úgy tűnik, hogy mind kevesebbet tudunk a kommunizmusról, ahogy távolodunk tőle, ezen változtatni kell. 1946–47-ben senki sem vitatta a holokausztot, ma azonban sokan megteszik, dacára annak, hogy a zsidó állam és a zsidó közösségek erőfeszítéseket tesznek az ismertetésére. Vannak azonban, akik elutasítják ezt az igazságot, ahogy vannak, akik jónak tartják a kommunista rendszert; Nicolae Ceaușescu népszerűsége manapság 60 százalékos. Ne csodálkozzunk, hanem cselekedjünk, és jó irányba. Igenis szükség van ilyen jellegű múzeumokra, Bukarestben is elkelne egy.
A Lenin-szobor kötelező kellék volt a kommunizmus idején. Fotó: Albert Levente
A nosztalgia veszélyei
A kommunista rendszer „nem a pártkongresszusokon vált diktatúrává, hanem a mindennapi életben: a szabadság felszámolásával, a politikai ellenfelek bebörtönzésével és kivégzésével, azzal, amikor egy telefon már nem egyszerűen telefon volt – egyébként ez ma is így van –, amikor egy fényképezőgépet cigarettásdoboznak álcáztak, amikor az áramkimaradás, a hideg lakás vagy a hiány a boltokban nem rendkívüli esemény volt, hanem az élet mindennapi része” – hangsúlyozta Kelemen Hunor, aki szerint „mélyen ironikus, hogy a múzeum neve Vörös Csillag, az a jelkép, amely néhány évtizede ott volt az állami intézményeken, a gyárakon, a tankönyvekben, az ünnepségeken; ez a jelkép mondta meg nekünk, hogyan kell élnünk, ma mi mondjuk meg, hogy hol a helye, és már ebben a fordulatban benne van mindaz, amit az elmúlt 37 évben elértünk. Sokan emlékezünk még erre a korszakra, lesznek, akiknek a gyermekkoruk jut eszükbe, és ez se baj, akkor is egymásba szerettek, barátságokat kötöttek, kirándultak, ünnepeltek az emberek, ám ha valaki boldog volt, a diktatúra ellenére volt az, és ha családok képesek voltak emberi életet élni, közösséget megtartani, az nem a rendszer érdeme volt, hanem annak bizonyítéka, hogy az ember sokszor még a legrosszabb körülmények között is képes megőrizni valamit a szabadságából és a méltóságából.”
Kelemen Hunor a nosztalgia veszélyeit hangsúlyozta, beszélt a félelemről, az elnyomásról, amely nemcsak az egyének, hanem az etnikai közösségek, intézmények ellen is irányult, „sokszor éppen azt próbálta az állam engedélyéhez kötni, amit egy közösség soha nem az államtól kapott: az anyanyelvét, a hitét, a hagyományait, a történeteit”. A fiatalok sok mindent furcsának fognak itt találni, de jó, ha közben azt is megértik, hogy „a szabadságot ritkán veszik el egyetlen látványos mozdulattal”: apróságokkal kezdődik, „azzal, hogy bizonyos dolgokról jobb nem beszélni, bizonyos vélemények kényelmetlennek számítanak, bizonyos kérdéseket nem illik feltenni (…), és egy idő után már nem azt kérdezzük, hogy jogunk van-e valamihez, hanem azt, hogy megengedik-e nekünk”.
Kelemen Hunor szerint a múzeum legfontosabb feladata megértetni, hogy „mi volt a különbség a rend és a szabadság, a biztonság és a félelem, a közösség és a kollektivizmus, egyenlőség és egyenlősítés, állam és a mindenható állam között”. Talán azt is megértik majd, hogy „a szabadság nem azért marad meg, mert egyszer mások kivívták előttünk, hanem csak addig marad meg, amíg minden új nemzedék képes felismerni, miért kell óvni még akkor is, amikor zajos, kényelmetlen, lassú vitákkal teli és sokszor frusztráló”.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
