Beszélgetés dr. Békés Csaba történésszelA „titokban” készülődő forradalom

– Hogyan költözött az ön érdeklődésének homlokterébe az ’56-os magyar forradalom?
– A dolognak többnyire családi gyökerei vannak, édesapám történelem–magyar szakos általános iskolai tanár volt, engem pedig már egészen kis koromtól érdekeltek a történeti dolgok. Negyedikes gimnazista koromra pedig el is dőlt, hogy a huszadik század története mindennél jobban érdekel, majd az is, hogy leginkább az 1945 utáni történelem. Az első témám a második világháború utáni békekötések feltérképezése, az akkori magyar koalíciós kormány ezirányú tevékenysége volt, abból írtam az első doktori disszertációmat is. Már szegedi egyetemista koromban is sokat foglalkoztunk a jelenkorral, a 70–80-as évek fordulóján hozzájutottunk a demokratikus ellenzék által készített szamizdatokhoz, amelyek részben az ’56-os forradalom történetének „illegális” feltárásának számítottak. A folyamatnak nagy lökést adott a rendszerváltás, amelynek hatására kimondottan a forradalom tanulmányozásának céljával 1991-ben létrejött az 1956-os Intézet, korábban ugyanis semmiféle komoly kutatás nem történhetett ebben a témában. Az intézetnek alapító tagja és tudományos titkára voltam, és az addigi nemzetközi érdeklődésem alapján logikusan adódott, hogy ’56 nemzetközi vonatkozásaival kezdjek el foglalkozni. 

– Evolúció és revolúció című könyvének címét kissé parafrazálva mi volt ez: evolúció vagy revolúció? Azaz természetes fejlődési folyamat eredményeként jutott el forradalmi fázisba a magyar társadalom, vagy spontán körülmények robbantották ki a forradalmat?
– Mindkettő. Kezdjük onnan, hogy a Szovjet Kommunista Párt ’56 februárjában rendezett 20. kongresszusa meghatározta a keleti blokk országainak belső fejlődését. Valamilyen újabb típusú, élhetőbb kommunista rendszer ígéretét fogalmazta meg, ami semmit nem akart változtatni az alapokon – maradt volna a tervgazdaság, a kommunista párt hegemón szerepe stb. –, de a sztálinista modelltől eltérő technikával és módszerrel. Volt, ahol nagyon komolyan vették: ha már tényleg lehet valamit csinálni, akkor csináljunk valami rendesebbet. A változások azonban messze nem elégítették ki az emberek elvárásait. Ez vezetett például Lengyelországban az ’56 június végi poznani lázadáshoz, ami amolyan ’56-os „mikroforradalom” volt, egyetlen városban két nap alatt lezajlott mindaz, ami Magyarországon két hét alatt. Antikommunista felkelés, amit végül levertek – nem a szovjet csapatok, hanem a lengyel hadsereg –, de a mechanizmus végül is hasonló volt. Az emberek békés tüntetés céljából vonultak az utcára, majd órákon belül politikai követelésekkel álltak elő, és nagyon rövid idő alatt eljutottak a rendszer tagadásáig, demokratikus rendszer követeléséig és a fegyveres harcig. 

– Az 1956. októberi lengyelországi események mennyire tekinthetők a magyar forradalom mozgatórúgójának?
– A magyar forradalom spontán reakció volt a lengyelországi eseményekre. Ami ott történt, az igazából egyfajta reformmozgalom volt, nem a kommunista rendszer elleni társadalmi fellépés. A szovjetek ellenezték, hogy a lengyel pártvezetés Wladyslaw Gomulkát akarja visszahozni a hatalomba. Ezért egy szovjet delegáció Hruscsovval az élen október 19-én váratlanul Varsóba utazott, megpróbálták megakadályozni, hogy a lengyel pártvezetés elfogadja a változást, amiről a szovjeteket előzetesen nem értesítették. Moszkva rendkívül gyanús elemnek tekintette Gomulkát. Lényegében titóista fordulatot prognosztizáltak, és azt mindenképp szerették volna elkerülni. Végül sikerült kompromisszumot kötni, pedig a katonai beavatkozás veszélye ott is nagy volt, mivel a szovjet csapatok körülvették Varsót, 1945 óta amúgy ott is állomásoztak, ami azt a veszélyt hordozta, hogy adott esetben beavatkoznak. De Gomulka meg tudta győzni őket, hogy a reformok nem érintik a szovjet bolsevik rendszer alapvető elemeit, és a szovjet blokk egysége, a Varsói Szerződés integritása sem kerül veszélybe.

Ezt a szovjetek is elfogadták, mert ők is el akarták kerülni a vérontást, Lengyelország ugyanis a legnagyobb ország volt a blokkban – a Szovjetunió mellett –, a hadserege is a második legnagyobb a Varsói Szerződésben, márpedig valószínűnek tűnt, hogy ott a lengyel hadsereg és a szovjet hadsereg harcolt volna egymással. Ez Magyarországon fel sem merült, a magyar hadseregnek csak egyes egységei vettek részt a harcokban. Itthon 1956. október 6-án megtörtént Rajk László és társainak újratemetése, amit sokan a rendszer gyengeségének tekintettek, és egyúttal azt jelezte, hogy korábban elképzelhetetlennek tűnő további komoly pozitív és radikális változások is várhatók. A feszültség folyamatosan növekedett, ilyen körülmények között indult el a békés diáktüntetés október 23-án. Fő szlo­genje a lengyel eseményekkel való szolidaritás volt, de az egészet megelőzte a MEFESZ, egy független egyetemi diákszervezet október 16-i megalakítása a szegedi egyetemen, majd az október 22-i diákgyűlés a budapesti műszaki egyetemen, ahol a 16 pontban megfogalmazott politikai program már olyan radikális követeléseket is tartalmazott, mint a többpárti szabad választások és a szovjet csapatok kivonása Magyarországról. A lengyel események pozitív kimenetele reményt adott a magyar reformszellemű értelmiségnek: lám, a szovjet blokkban is lehetnek érdemi változások, hiszen a lengyelek olyan embert hoztak vissza, akit lényegében nemzeti kommunistának tekintettek. Márpedig ilyen Magyarországon is létezett, Nagy Imre, aki ’53 és ’55 között volt már miniszterelnök. A folytatásra senki sem volt felkészülve, de amikor bekövetkezett, azonnal reagált rá a diákság, az értelmiség, a munkások, ez tekinthető a forradalom kirobbanása legspontánabb elemének. 

– Mennyire volt „látható” a titkosszolgálatok, egyáltalán a külföld számára, hogy Magyarországon valami készülődik, a társadalom forrong?
– Leginkább a szovjet vezetés kísérte figyelemmel az eseményeket, az ő feladatuk volt a politikai stabilitás fenntartása a keleti tömb országaiban. A szovjet vezetés már júliusban tájékoztatta Titót a magyarországi helyzet feszültségéről, és arról, hogy váratlan fejlemények esetén a Szovjetunió nem marad tétlen. Tudták, hogy Tito hithű kommunista, aki ugyanúgy nem szeretné, hogy Magyarországon visszaálljon a régi rend vagy bármilyen nyugati típusú politikai rendszer. November első napjaiban a szovjetek elégedetten vették tudomásul, hogy Tito a legkevésbé sem aggódik a tervezett szovjet beavatkozás miatt, sőt, maximálisan támogatja, hiszen addigra számára is kiderült, hogy annak, ami Budapesten zajlik, nem a jugoszláv, hanem az osztrák modell bevezetése a célja. A lengyel, román, bolgár és csehszlovák vezetők tájékoztatására szintén november elején került sor, a lengyelek kivételével mindenki üdvözölte a tervezett szovjet lépést, a román és a csehszlovák vezetés katonai segítséget is felajánlott. 

– Ilyen körülmények között Nagy Imréék miért tartották mégis menekvésnek, biztonságos kikötőnek a jugoszláv nagykövetséget?
– Mert a Nagy Imre-csoport tagjai is kommunisták voltak, és ez volt az egyetlen esélyük. Igazából úgy gondolták, ez valami átmeneti dolog, és Tito tulajdonképpen menedéket nyújt nekik. A jugoszláv nagykövetség ideiglenesen be is fogadta a csoportot, azután kijátszotta, lényegében átadta őket a szovjet hatóságoknak. Hogy miért nem az amerikai követségre mentek? Főleg azután, hogy Mindszenty bíborost is befogadták az amerikaiak? Mert ő különleges eset volt, rajta kívül senkit sem fogadtak be. Nagy Imre világképébe nem is illett bele, az utolsó pillanatokban felajánlották neki, hogy repülővel Nyugatra menekítik, de ő elutasította. Tito viszont úgy tett, mintha nem tudna róla, hogy Kádárék elfogják őket, amint elhagyják a nagykövetséget. 

– A szovjetek viszonyulásában a kívülálló némi bizonytalankodást fedezhetne fel. Tétovázásról volt szó, vagy dörzsölt ügykezelésről?
– A válságmenedzselésben a szovjetek három fatális hibát is elkövettek. Először is túl sokáig késlekedtek Rákosi eltávolításával. Bulgáriában ’56 tavaszán ennél kevesebbért leváltották Valko Cservenkovot, mert úgy gondolták, azzal stabilizálják a helyzetet. Rákosit csak július közepén állították félre, amikor már nagyon késő volt, és az is sokat rontott a helyzeten – ez volt a második hiba –, hogy Gerő Ernőt, Rákosi jobbkezét tették a helyére. Ezt később a szovjetek be is látták, de már késő volt. A harmadik, legnagyobb hibát október 23-án követték el, amikor Gerő megpróbálta rábeszélni a szovjet vezetést, hogy vonultassák be Budapestre a szovjet csapatokat, amikor az események még csak tüntetés szintjén zajlottak. A szovjetek visszautasították, a késő esti elnökségi ülésen viszont az igen mellett döntöttek. Különösen miután Jurij Andropov nagykövet – a későbbi pártfőtitkár – jelentette, hogy valóban nagyon súlyos a helyzet, ami valójában erős túlzás volt. A csapatok 24-én hajnalban meg is érkeztek Székesfehérvárról, később máshonnan is. A szovjetek ezzel óriási hibát követtek el, az események ugyanis akkor még helyi erőkkel is kezelhetők lettek volna, megfelelő politikai lépésekkel kombinálva a magyar hadsereg, a biztonsági erők csapatai még simán képesek lettek volna konszolidálni a helyzetet. Például azzal, hogy Nagy Imrét nevezik ki miniszterelnöknek, ami aztán meg is történt, de már túl későn. Azzal, hogy a szovjetek végül a bevonulás mellett döntöttek, lényegében maguk alakították szovjet­ellenes szabadságharccá az addigi szórványos harci cselekményeket. Ennek hatására folyamatosan radikalizálódtak a követelések az országban, az emberek kezdték elhinni, hogy a lehetetlen lehetséges, vagyis demokrácia is elérhető, a nemzeti függetlenség is kivívható, és ezért akár az életüket is kockáztatták. 

– Ha a nyugati államoknak nem is voltak ismereteik arról, mi készül Magyarországon, a forradalom kirobbanása bizonyos perspektívákat még­iscsak felvillanthatott. Akkor sem érezték elérkezettnek az időt, hogy saját „diszkrét” eszközeikkel ráerősítsenek a folyamatokra? 
– A legfelsőbb szintű iratok egyértelműen alátámasztják: a nyugati hatalmak egyetlen percig sem tudták elképzelni, hogy lehetséges egy egész ország felkelése, fegyveres harca a szovjet hadsereggel. Az 1945-ben létrejött status quo alapján a kontinenst kettéválasztó vasfüggönytől keletre fekvő országok a szovjet birodalom részévé váltak, amelyek belső fejlődését tekintve a nyugati országoknak abszolút érdektelenséget kellett tanúsítaniuk. Így az Egyesült Államoknak, a „szabad világ” vezetőjének is tehetetlen passzivitással kellett szembenéznie a ténnyel, hogy igazából semmiféle befolyásolási lehetőségük nincs a keleti blokkhoz tartozó országokban. Ez a hallgatólagos megegyezés a szuperhatalmak között egészen 1991-ig működött. A szovjetek ezzel tisztában voltak, így kalkuláltak, mindent ennek alapján intéztek. Sőt, ezt narratívájukban, propagandájukban sem nagyon titkolták, és ezt várták el a másik oldaltól is. De a Nyugat a hallgatólagos megegyezésnek ezt a részét már nem teljesítette. A saját társadalmuknak az ellenkezőjét hazudták: a lelkünk majd megszakad ezekért a szerencsétlen kelet-európai népekért. Ez különösen az Egyesült Államokra volt igaz, ahol 1953-ban hivatalos kormánypolitikává tették, amely azután egészen 1956-ig érvényben volt. Az 1952-es választási kampányban a republikánusok elnökjelöltje, Dwight D. Eisenhower, John Foster Dulles leendő külügyminiszterrel karöltve meghirdették a kelet-közép-európai „rab népek békés felszabadításának” politikáját. Ez a propaganda a legmagasabb szinten zajlott, úgy festett, hogy az Egyesült Államok vezetésének szívügyévé vált a dolog. Mindennek azonban semmilyen valós alapja nem volt, a szuperhatalmak viszonyában 1953–1956 között éppen hogy komoly közeledés és együttműködés következett be, így az USA-nak a legkevésbé sem volt az érdeke, hogy Magyarországon szovjetellenes felkelés törjön ki.

– A forradalom után viszont a Nyugat a keblére ölelte a menekülő magyarokat. Mi táplálta ezt az utólagos traumakezelést: empátia, egyfajta lelkiismeret-furdalás?
– Beszélhetünk egyféle lelkiismeret-furdalásról, noha ez a világpolitikában általában nem komoly tényező. Itt viszont volt egy kelet-nyugat szembenállás, az egyik szuperhatalom birodalmában egy kis ország fellázadt a rendszer ellen, ki akart szabadulni a szovjet birodalomból. Itt a szovjetellenesség és az antikommunizmus két tényezője párosul, és ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a nyugati társadalmak többsége antikommunista felkelésnek tekintette a magyar forradalmat. Azt tudomásul vették, hogy a felkelést leverte a Szovjetunió, a Nyugat pedig nem avatkozhatott be, hiszen ki akarta volna a harmadik világháború kirobbanását? Annyira pozitív megítélése viszont a világ közvéleményében soha nem volt a magyar társadalomnak, mint az ’56-os forradalom idején és az utána következő időszakban. A nyugati társadalmak jól vizsgáztak, világszerte tömegtüntetéseken ítélték el a szovjet inváziót, mert ez volt tőlük morálisan elvárható, de a kormányok is helyesen viselkedtek, amikor nem próbáltak beavatkozni. Akkor jött be a lelkiismeret-furdalás elem: 200 ezer menekült befogadása, akik zömmel ausztriai menekülttáborokban kötöttek ki, e táborok fenntartásának költségeit az Egyesült Államok vállalta magára. A legnagyobb tömegű magyar menekültet is az Egyesült Államok fogadta be, mintegy 40 ezer embert, Kanada szintén 40 ezer körüli létszámot. Európa országainak nagy többsége is fogadott be kisebb-nagyobb méretű csoportokat, de a világ legkülönbözőbb országai is. Általában rendkívül pozitív hozzáállásról beszélhetünk, ami egyfajta kollektív lelkiismeret-furdaláson alapult: a magyarok forradalmán nem tudtunk segíteni, de a menekültek támogatásával mégis tehetünk valamit.

– 1991-től kezdődően immár intézményesen is és hivatásszerűen is kutatta a témát. A hirtelen feltáruló archívumok, dokumentumok közül melyik okozta a legnagyobb meglepetést?
– Egy olyan forrás került elő, amelynek alapvető jelentősége volt az események újraértékelésében, az úgynevezett Malin-feljegyzések, amelyek létezéséről csak a ’90-es évek közepén szereztünk tudomást. Egy Vlagyimir Malin nevű magas rangú szovjet bürokratának, a Központi Bizottság egyik vezető munkatársának kézírásos, nem szó szerinti, töredékes feljegyzései ezek, amelyeket az SZKP Elnökség üléseiről vezetett, és 1996-ig gyakorlatilag semmit sem lehetett tudni róluk. Bár gyökeresen nem változtatták meg az eseményekről való tudásunkat, a döntéshozatal folyamatának részleteiről, a dilemmák megjelenítéséről, a szovjet vezetésen belüli egyes szereplők megnyilvánulásairól szóló feljegyzések töredékességük ellenére is roppant informatívak. Például korábban egyáltalán nem tudtunk arról, hogy október 30-án az elnökség egyhangú döntést hozott: ha a magyar kormány kéri, a szovjet csapatokat ki kell vonni Magyarországról. Egy nappal azon döntés előtt, hogy le kell verni a forradalmat… Ez azonban nem Magyarország feladását jelentette, hanem a legnagyobb politika engedmény lett volna arra az esetre, ha Nagy Imre kormánya garantálni tudja a kommunista rendszer megőrzését és a szovjet blokk integritásának fenntartását. Drámai eseménysorról beszélhetünk, hiszen miután október 30-án kialakult egy nagyon megengedő, liberálisnak tűnő álláspont, másnap reggel összejöttek az elvtársak, hogy megváltoztassák az előző döntésüket: le kell verni a forradalmat. A változtatásnak az éjszaka leple alatt kellett megtörténnie valamilyen informális összejövetelen, amelyről azt sem tudjuk, hogy kik vettek részt benne. Hogy azon az éjszakán kivel tárgyalt Hruscsov, és ott ki mit mondott, máig sem lehet tudni semmit.

Dr. Békés Csaba
Akadémiai díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a budapesti Corvinus Egyetem és az ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont emeritus professzora, a Hidegháború-történeti Kutatóközpont alapító igazgatója, a New York-i Columbia University vendégprofesszora. Nyírbátorban született 1957. február 3-án. 1978–1983 között a szegedi József Attila Tudományegyetem történelem–angol szakán tanult. 1989-ben dr. univ, 1998-ban PhD, 2009-ben dr. habil, 2014-ben MTA doktora tudományos fokozatot kapott. A hidegháború történetének nemzetközileg elismert szakembere, kutatási területe a hidegháború, az enyhülés, a kelet–nyugati viszony története, Magyarország nemzetközi kapcsolatai a második világháború után, a kelet-közép-európai országok szerepe a kelet–nyugati kapcsolatok alakításában. A Kádár-korszak külpolitikájának legismertebb kutatója. Eddig 46 könyv, illetve önálló kiadvány szerzője vagy szerkesztője, több mint 70 magyar, angol, német, francia, orosz, cseh és lengyel nyelven megjelent könyvfejezet és tanulmány szerzője, mintegy 110 nemzetközi konferencia meghívott előadója. Főbb művei: The 1956 Hungarian Revolution. A history in documents (2002); Európából Európába. Magyarország konfliktusok kereszttüzében, 1945–1990. 2004; Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában (2006); Evolúció és revolúció. Magyarország és a nemzetközi politika 1956-ban (2007); Enyhülés és emancipáció. Magyarország, a szovjet blokk és a nemzetközi politika, 1944–1991 (2019); Hungary’s Cold War: International Relations from the End of World War II to the Fall of the Soviet Union (2022). Díjak, kitüntetések: a Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2013), a Magyar Tudományos Akadémia doktora (2014), Egyetemért Érdemérem (Budapesti Corvinus Egyetem, 2018), Corvinus Aranyérem, Budapesti Corvinus Egyetem (2022), Akadémiai Díj (Magyar Tudományos Akadémia, 2022). Családi állapot: nős, felesége Kalmár Melinda történész, egy gyermek apja.