Vannak helyek, ahonnan az ember nem csupán új ismeretekkel, hanem nehezen feledhető érzésekkel távozik. Számomra ilyen volt a máramarosszigeti egykori börtön, ahol a kommunista diktatúra idején politikusokat, egyházi vezetőket, értelmiségieket és a rendszerrel szembeszegülő embereket tartottak fogva. A szűk cellák, a rozsdás bilincsek és a meghurcoltak fényképei láttán azon töprengtem, milyen szenvedéseket éltek át azok, akiket hitükért, meggyőződésükért vagy szabadságvágyukért zártak ide.
Börtönből emlékmúzeum
Máramarossziget belvárosában áll az egykori fegyház komor épülete. Kívülről aligha sejteni, mi történt a falai között. A rácsos ablakok, a vastag falak még őrzik az egykori rendeltetés nyomait. A háromszintes, vaskorlátokkal szegélyezett börtönfolyosón az ország különböző vidékeiről érkezett látogatók és külföldi turisták nézegették a kiállításokat. Magam is sorra vettem a cellákban berendezett termeket, olvastam az ismertetőket, tanulmányoztam a megsárgult fényképeket. A súlyos vasajtók, a keskeny folyosók és az egykori zárkák látványa nyomasztó volt. Néha visszafordultam, újra elolvastam egy nevet vagy egy ítélet adatait. A termekben elhelyezett tablók mögött nem elvont történelmi események, hanem emberi sorsok rajzolódtak ki. A folyosó két oldalán sorakozó ajtók láttán arra gondoltam, hogy a foglyok számára egykor ezek a néhány négyzetméteres helyiségek jelentették a mindennapokat.
A kommunista diktatúra hétköznapjait idéző kiállításrész: élelmiszer- és ruhajegyek, amelyek a jegyrendszer és a hiánygazdaság emlékeit őrzik
Az épületet 1897-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idején emelték. Történetének legsötétebb időszaka 1950 májusában kezdődött, amikor a kommunista hatóságok politikai börtönné alakították. Minisztereket, történészeket, katonatiszteket, akadémikusokat, egyházi vezetőket szállítottak ide; akadtak olyanok is, akiket ítélet nélkül tartottak fogva. A rabok fűtetlen cellákban, kevés élelemmel éltek. Napközben nem fekhettek az ágyukra, az ablakokat eltakarták előlük, a külvilágtól elszigetelték őket. Az 1950 és 1955 között itt raboskodó mintegy kétszáz politikai fogoly közül 54-en meghaltak. A börtönmúzeumot 1997. június 20-án nyitották meg.
Az egyik teremben rozsdás bilincseket pillantottam meg. Néhány láncszem, vasból készült szorító – a kiszolgáltatottság tárgyi emlékei. A látvány a letartóztatások, kínzások, megaláztatások és családoktól való elszakítás történeteit idézte fel. Másutt írógépek, korabeli telefonkészülékek, kihallgatási iratok sorakoztak. Jelentéseket és ítéleteket írhattak velük – emberek sorsát rögzíthették egy-egy pecsétes papíron. Elképzelni is nehéz, mit jelentett úgy élni, hogy a következő nap a hatalom akaratától függött. A múzeum termeit járva a kiállított iratokon feltüntetett börtönévek és ítéletek mögött egyre inkább az emberi sorsokat kerestem.
Rozsdás bilincsek, a padlóhoz rögzítve – a kommunista megtorlásnak megrendítő tárgyi emlékei
Márton Áron emléke a 45-ös cellában
Az egyik kiállítási részen Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök fényképe előtt álltam meg. A csíkszentdomokosi születésű főpásztor sorsát Erdély-szerte ismerik. Más azonban ott találkozni a nevével, ahol raboskodott.
A püspököt 1949. június 21-én tartóztatták le, 1951-ben életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Több fogva tartási helyet megjárt, majd 1951. szeptember 19-én Máramarosszigetre szállították. A 45-ös cellában raboskodott 1954. május 27-ig, amikor Bukarestbe vitték. Nem egész fogságát töltötte itt, de közel három esztendőt igen. Fényképe előtt állva azon gondolkodtam, milyen rendkívüli lelkierő kellett ahhoz, hogy a szószékről az emberi méltóságot és a keresztény értékeket védelmező püspök a börtön embertelen körülményei között, a teljes kiszolgáltatottságot megtapasztalva is megőrizze hitét és emberi tartását.
Az Áldozatok menete című szoborcsoport a börtön udvarán. A megtört emberalakok a kommunista diktatúra meghurcoltjainak állítanak emléket
A tablók más meghurcolt egyházi személyiségeknek is emléket állítanak: Bogdánffy Szilárd nagyváradi püspöknek, Boros Béla temesvári titkos püspöknek, Boga Alajos gyulafehérvári püspöki helynöknek. Utóbbi sorsa a háromszékiek számára külön is figyelemre méltó. Az első világháborúban tábori lelkészként szolgált, majd a kézdivásárhelyi gimnázium tanára és igazgatója volt. Később az Erdélyi Római Katolikus Státus tisztségviselője, 1945-től Márton Áron általános helynöke lett. A püspök letartóztatása után titkos megbízásából az egyházmegyét irányította. Az állami kezdeményezésű papi békemozgalommal szembeni fellépése miatt 1950 májusában letartóztatták. A văcărești-i, majd a máramarosszigeti börtönbe került, ahol ítélet nélkül tartották fogva. 1954. szeptember 14-én itt halt meg.
A börtönben fogva tartott római és görögkatolikus főpapok portréi, valamint életrajzai nemcsak a meghurcoltatásukról, az elszenvedett kínzásokról és megaláztatásokról tanúskodnak, hanem arról is, milyen eszközökkel próbálta a kommunista hatalom megtörni az egyházi közösségeket.
A kétszintes börtönfolyosó, kétoldalt az egykori cellák bejárataival. A hosszú, vasrácsokkal biztosított folyosók ma múzeumi kiállítóterekhez vezetnek
Az 1956-os forradalom erdélyi oldala
A következő kiállítási részben ismerős helynév állított meg: Barót. Az 1956-os magyar forradalom romániai visszhangját bemutató tablón fiatal arcok fényképei sorakoztak. Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba Árpád és Kovács János 1956 novemberében megpróbált átjutni Magyarországra, hogy csatlakozzék a szabadságharcosokhoz. Ketten átjutottak, de elfogták és visszaadták őket a román hatóságoknak. A megtorlás évekre megpecsételte a fiatalok sorsát.
A nagyajtai származású Moyses Márton története különösen megrendített. 1960-ban letartóztatták, hét év börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után sem folytathatta tanulmányait, a hatóságok tovább figyelték. 1970. február 13-án Brassóban, a Román Kommunista Párt megyei székháza előtt felgyújtotta magát, tiltakozásul a diktatúra ellen. Május 15-én, 29 évesen belehalt sérüléseibe.
A kiállítás a kolozsvári magyar egyetemisták meghurcoltatását, a Szoboszlay Aladár nevéhez kapcsolódó szervezkedést és más ellenállási csoportok sorsát is felidézi. A Szoboszlay-perben tíz embert végeztek ki 1958-ban. A forradalom leverése után Romániában is börtönbüntetés, olykor halálos ítélet várt azokra, akik szolidaritást vállaltak a magyarországi eseményekkel vagy a rendszer megdöntésére szervezkedtek.
A máramarosszigeti börtönmúzeum épülete kívülről. Az 1897-ben emeltfegyházban 1997. június 20-án nyitották meg a kommunizmus és az ellenállás áldozatainak emlékmúzeumát.
Ellenállás írógéppel
A tárlat a későbbi évtizedekbe is elvezet. Az Ellenpontok, a Limes és a Kiáltó Szó bemutatása azt idézi fel, miként igyekeztek magyar értelmiségiek a Ceaușescu-diktatúra idején a cenzúrát megkerülve megszólalni. A Limes az 1980-as évek közepén Molnár Gusztáv kezdeményezésére létrejött ellenzéki értelmiségi vitakör volt, amelynek tagjai a romániai magyarság helyzetéről és a diktatúra utáni lehetséges változásokról gondolkodtak. A múzeumi tablón a résztvevők között Fábián Ernő kovásznai tanár, filozófus neve is olvasható. A kovásznai értelmiségi munkássága, közéleti gondolkodása szorosan kapcsolódott az erdélyi magyarság sorskérdéseihez. A kiállítás emlékeztetett arra is, hogy a diktatúra utolsó éveiben a szabad gondolkodásnak már egy gépelt, sokszorosított szöveg is eszköze lehetett. A Limes tagjait a hatóságok kihallgatták, irataikat lefoglalták. Az országos történetnek így ismét háromszéki kapcsolódására bukkantam.
Vaságyak és egykori politikai foglyok arcképei a börtönmúzeum egyik termében
Az áldozatok emléke előtt
A látogatás végén az udvaron álló Áldozatok menete című szoborcsoportnál időztem. A sovány, megnyúlt emberalakok, a megtört testek és a magasba emelt karok látványa mintha összefoglalta volna, amit odabent láttam. Az egymás mellett álló alakok között nincs különbség rang, foglalkozás vagy nemzetiség szerint. A megformált emberi szenvedés közös. Eszembe jutottak a családjuktól elszakított, börtönökbe és munkatáborokba hurcolt emberek, akik közül sokan soha nem tértek haza.
Amikor kiléptem az egykori fegyház kapuján, ismét a város megszokott élete vett körül. A cellák és a fényképek azonban velem maradtak emlékezetben. Ezek arra figyelmeztetnek, hogy a szabad szóért, a hit megvallásáért, a meggyőződés vállalásáért alig néhány évtizede még súlyos árat fizettek az emberek.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
