Kuti János
Nem értem, hogy miért marasztalják el román közéleti személyiségek a román állami vezetőket azért, hogy nem vettek részt az 1956-os forradalom 70. évfordulóján Budapesten az ünnepi megemlékezésen.
Magyarország kormánya pedig biztosan megérti, hogy a román kormánynak nincs ideje ilyen apróságokkal foglalkozni, mert odaát a kabinetnek hat hónapos korában is bizony sok mindent tisztába kell tennie, Romániában pedig még csak most alakult meg a vadonatúj kormány, amely a magyarhoz képest is csecsemő, és annyi gondja van, hogy a kormány feje azt sem tudja, hol áll a feje.
A Washingtonban élő Vladimir Tismăneanu szociológus, politológus, volt egyetemi tanár szerint sajnálatos, hogy a most hivatalba lépett kormányfő, Luca Niculescu nem ment el legalább Snagovba, ahol Nagy Imre 1956-os magyar miniszterelnököt tartották fogva, mielőtt Magyarországon kivégezték volna, és nem helyezett el ott bár egy szál virágot (az emlékmű megvan, csak az ember kell tehát, meg a virág). Éles kritikával illette ugyanezért Nicușor Dan államfőt is. Azért is elégedetlen Tismăneanu, hogy a román állam máig sem határolódott el az egykori román kommunista rezsimtől azért, mert az kiszolgáltatta Nagy Imrét és csoportját a Szovjetuniónak.
Elnökünk, Nicușor Dan pedig biztosan anyanyelvi szinten, franciául egyeztetett Emmanuel Macron francia elnökkel, aki meg volt hívva Budapestre, de Macron odahaza biztosan nem bevetett vízágyakon töltötte drága idejét kedves feleségével, hanem a vízágyúk bevetésével kellett foglalkoznia, és már csak azért sem tudott Budapestre menni. De azért hullhattak a könnyei az elbukott ’56-os magyar forradalom emlékére, ha a könnygázból, amit a rendőrök a tüntetőkre fújtak, befújt a szél valamennyit az elnöki palota ablakán.
Ha viszont elment volna Budapestre az elnökünk vagy a miniszterelnök, ott találkozhattak volna a magyar vezetőkkel, és egy füst alatt (amely az együtt elszívott békepipából száll fel) a moldovai elnöknővel, Maia Sanduval is, és ahogy illik, kezet csókolhattak volna Ursula von der Leyennek, az Európai Bizottság elnökének, vagy akár António Costának, az Európai Tanács elnökének is.
A román elnök tanácsadójának, Valentin Naumescunak biztosan nem volt ideje tanácsokat adni Nicușor Dannak a magyar forradalomról való megemlékezéssel kapcsolatban, mert egy hosszú-hosszú interjúval volt elfoglalva, ameleyt a Transtelexnek adott éppen arról a biztató fejleményről, hogy Bukarest és Budapest viszonyában (vagy iszonyában?) máris láthatók változások a korábbiakhoz képest. Mint írta: „Készen állunk arra, hogy minden területen párbeszédet folytassunk, és európai partnerként, NATO-szövetségesként továbbfejlesszük együttműködésünket…” Azt is állította, nem gondolja, hogy lennének nézeteltérések, de úgy tűnik, mintha annak idején az 1956-os forradalom alatt s utána a későbbi államfők és pártvezérek jobban megértették volna egymást, mint a mostaniak. Akkoriban már a forradalom napjaiban, október 29-én odaküldték a Román Munkáspárt politikai bizottságának két megbízottját, Walter Romant és Aurel Mălnășant, akik „aggasztó” állapotokról számoltak be. Ilyesmit elkerülendő aztán a román hatóságok (Stefano Bottoni szerint) több embert zárattak börtönbe Romániában, mint ahányan Magyarországon ültek a forradalom miatt, pedig itt nemhogy utcai harcok nem voltak, de lázongásról is alig beszélhetünk. Mégis: 45 embert ítéltek halálra, és 139-en haltak meg a börtönökben egy olyan forradalom miatt, amelyben nem is vettek részt.
Kádár János vezetésével 1958-ban magas rangú delegáció jött Romániába nyolc napra, és kitüntetett figyelemmel fogadták őket. Kádárék nem győztek hálálkodni román elvtársaiknak az „ellenforradalom” leverésében nyújtott segítségért, Románia ugyanis még a saját területét is feláldozta azért a nemes célért, hogy átmenjenek rajta a szovjet csapatok.
Kádár János mintaszerűnek nevezte a román kisebbségi politikát. (Azután lett ám még mintaszerűbb!)
Románia megköszönte a felszabadítást a Szovjetuniónak, és mivel megbízhatónak bizonyult, a szovjet csapatok 1958-ban elmentek Romániából, a magyar elvtársak viszont úgy visszahívták őket 1956-ban, hogy egész 1990-ig maradtak.
Közben a romániai magyarok egy része, mint a kámfor, úgy odalett. Az 1956. februári népszámláláskor 1 651 953-en vallották magukat magyarnak, a 2021-esen 1 002 151-en. Ha ez így megy tovább, és annyian maradnak, mint mondjuk a szászok, akkor oldódnak meg nálunk végérvényesen a kisebbségi problémák, és lesz igazán jó a viszony Románia és Magyarország között.
Szovjet tank Budapest utcáin 1956-ban. Fotó: Wikipedia
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
