Halottak napjaAhová senki sem vágyakozik

Nem tudom, itt, Sepsiszentgyörgyön mennyire rangsoroltak a temetőkertek, különösen a hátramaradottak szemében milyen rangot jelent egyik vagy másik helyen pihenni. Azt láthatjuk, egyre telítettebbek ezek a temetők. Lám, amióta ide építettünk, elfogytak a helyek a régiben, s az új is, ahol közben felépült a Makovecz-féle ravatalozó, egyre nő. Nagyon sokan leltek már itt is végső nyughelyet. Az tény viszont, hogy itt, nálunk egyházi temetők vannak, s így bizonyos mértékig könnyebb a „tisztán” maradás, nem úgy, mint például Kolozsváron a Házsongárdiban.

Éppen a napokban olvastam a mikós diákok és az őket vezénylő, „őrző” pedagógusok igyekezetéről, hogy minden volt mikós tanár síremlékét felkutassák, gondozzák. Hogy mit tanulhatunk ezekben a temetőkben, a sírokat felkutatva?

Ebben nyújt igen értékes segítséget két olyan kiadvány is, amelyek ugyan évekkel ezelőtt születtek, háromszéki szerzők tollából, sok időt igénylő búvárkodás eredményeként, de tudtom szerint érdemben ezekkel a munkákkal senki nem foglalkozott. Pedig a szerzők olyan gazdag ismeretanyagot tárnak elénk, amely nem csupán az elhunytak sorsáról vall, de roppant gazdag és hathatós támasszal értetheti meg velünk az élő élet értelmét. Temetőink „életével” bizony törődnünk, foglalkoznunk kell, mert ami ma az élők számára a múltat jelenti, évtizedek, évszázadok múlva az akkoriak számára a mi jelenünk lesz a múlt.

Az előbb említettem a mikós igyekezetet hajdani tanárok síremlékeinek feltérképezésére, de vajon megtörténik ez másokkal, máshol? Bizonyára sok példaértékű kísérlet történik a temetők beemelésére a köztudatba, annak a tudatosítására, hogy sírkertjeink a történelemőrzés talán legfontosabb tényezői. Mit mondanak majd a jövőbelieknek azok a sírok, amelyekben olyanok nyugszanak, akiknek életük folyamán semmilyen kapcsolatuk nem volt a temetőt fenntartó településsel? Halljuk, olvassuk, milyen méltánytalanul bánnak el például Kolozsváron elfeledetteknek hitt vagy annak tartott sírhantokkal.

Annak idején egy jegyzetben közzétettem, hogy az egyik falu népe fellázadt a frissen odavezényelt lelkész méltatlan eljárása ellen, aki a régi temető még felismerhető sírhantjai, időrágta, de még létező sírkövei közé kicsapta az állatait. Annak is részese voltam magam is, amikor évekkel ezelőtt, a „felszabadult” március 15. előtti napokban kutattuk, kerestük diákjainkkal a forradalom hőseinek sokszor jeltelen sírját.

Ilyen és ehhez hasonló esetek, események fogalmaztatják meg velem most is annak szükségességét, hogy legalább a „népesebb” temetőkerteknek térképet készítsünk, áttekinthető eligazító táblával segítsük a sírok között tájékozódni akarókat. Most is láthattam a közös temetőben sírhantokat kereső rokonokat, gyászolókat, akik számára az ilyenszerű eligazítás igen fontos lenne. Azt is lehetne szorgalmazni, hogy temetőinkről leírás szülessen, s közreadjunk számos tudnivalót, amit az élőknek az ott nyugvó holtakról tudniuk kellene. Lám, a máramarosi Szaploncán igen ötletes fejfaállítás szült hagyományt valamikor a múlt század harmincas éveinek derekán, amikor a nem csupán a fafaragáshoz, de a versfaragáshoz is értő parasztember fejfára írta az élet tanulságaira rámutató első szövegecskét, és gesztusa aztán példaként szolgált nemcsak a kortársaknak, de az utódoknak is. Éppen a minap mutatta be a magyar köztelevízió az ötletgazdag sírfeliratokat, jelezve, hogy a világörökség részévé emelték a „vidám temetőt”.

Nos, visszatérve az emlegetett két kiadványra – Deák Ferenc Loránd: Temetkezési és halottas szokások Csernátonban és környékén, valamint Polgár Erzsébet: Honnan madár se jár erre –, elárulhatom, hogy nem csupán a helyi temetkezési hagyományok felsorakoztatása a lenyűgöző, de mindkét mű roppant olvasmányos, s biztos, nemcsak a szakemberek figyelmét köti le mindkettő, de mindazokét is, akik érdekes olvasmányt keresnek. Deák Ferenc munkája szélesebb körben vizsgálódik, a falvanként, sőt, településrészenként elkülönülő hagyományokat fedezteti fel velünk, Polgár Erzsébet a temetkezési hagyományaiban is igen gazdag Dálnok eme szokásait mutatja be. Mondom, mindkettő jó pár éve kerülhetett az olvasók kezébe, de aki időt szán rá, akár olvasta, akár nem, a felfedezés örömével fogadja ezeket az olvasmányokat. És elárulhatom, annyi újdonsággal szolgálnak temetkezési szokásainkkal kapcsolatban, hogy kénytelenek leszünk, vagyunk átértékelni a temetőkkel kapcsolatos ismereteinket. Mindkettő számos titkot, rejtelmes üzenetet tár elénk, s minden bizonnyal hozzásegítik az esetleges olvasót is ahhoz, hogy méltó tisztelettel tekintsen temetőkertjeinkre.

Péter Sándor