Mikor kicsike vótam, úgy szerettem az október végét! Közeledett a halottak napja. Ilyenkor sok-sok vendéget vártunk, met halottak napjára mindenki hazajött. Édesanyával takarítottunk, pucoltuk az ablakokot, húztuk a tiszta ágynémüt. Nénéimmel mentünk a székelytamásfalvi temetőbe, s minden rókony sírját rendbe tettük. Én egyik sírtól a másikig futottam: hol ide vittem a kapát, seprüt, hol oda. Szerettem a krizántémok fanyar illatát.
Nem tudtam felfogni, hogy egy-egy asszony mét sír a sír mellett. Osztán odamentem, megkérdeztem, s majdnem mindegyik aszonta: – Adja Isten, lelkem leánkám, hogy ne tudd meg, csak későn! Én eggyet vontam a vállamon, osztán mentem tovább.
Az asszonyok szépre csinálták a sírokot. Sok fődet hordtak a temető mellől, met a mi temetőnk messze van ám a falutól, de a legszebb vót a világon. Sok-sok vén akácfa árnyékolta bé a sírokot. Az öregek örökké aszonták: „Ott pihenünk majd meg a vén Akácosba.”
A fődet szépen felmagasították, fehér bogyókat szedtek, s fenyőággyal körberakták a sírokat. Ajajj, be szépek vótak azok a sírok!
Vót, hogy két-három délután es mentünk. Ott osztán az asszonyok találkoztak, beszélgettek, s mü, leánkák, futkorásztunk. Szedtünk vóna virágot, de azt a temetőbe nem szabadott. A sírra lépni sem szabadott, még akkor se, ha mán bélepte a fü. Aszonták, hagyjuk nyugonni a halottakot.
Osztán október 30–31-én süttünk-főztünk mindenféle finomságot. Arra es emlékszem, hogy akkor édesanyám szüleinél gyűlt essze a nagy család. Kilencen vótak testvérek. Az asztal állandóan meg vót terítve. Világtalan nagyapám szeméből pedig hulltak a könnyek. Minden evés előtt imádkozott a halottak lelki üdvéért és a békéért. Én ezt erősen untam, osztán kaptam egy-egy nyaklevest. De a többi onokatestvérem es unta.
Elteltek az évek. Már nem várom a halottak napját, de jön. Már én is tudom, mit jelent egy sír mellett sírni s akaratlanul suttogni. Már nekem is ott pihennek a szüleim az Akácosba. Szívem egy darabja mán ott van.
Ezeket a sorokat mán könnyes szemmel írom, hiszen akiket úgy szerettem, lassan mind odaköltöztek. Nehéz szívvel menyek ki a temetőbe. A gyertyák száma évről évre szaporodik. Most is elmegyek a sírokhoz, mint régen, csak már lassabban. Mindeniknél megrohannak az emlékek. Látom magam édesanyámmal, apámmal, a nénéimmel s mindazokkal, akikkel eggyütt éltem. S elmosolyodok: legalább voltatok nekem.
Mert azt tartja a mondás: „Az a legszegényebb ember a világon, kinek halottja sincs.”
Demes Aranka
(Szerk. megj.: A szövegben megőriztük Demes Aranka tájnyelvi szóhasználatát, személyes hangját és az eredeti történet gondolati ívét.)
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
