Mint mezőgazdasági technikus alkalmazott a szentivánlaborfalvi néptanácsnál, 1956. október 23-án este a falum kocsmájának egyik zugában (szeparé) búcsúvacsorát tartottam. Ott volt édesapám, a községi néptanács elnöke és titkára, valamint két munkatársam, ugyanis másnap, október 24-én mint rekruta kellett bevonuljak katonának a román hadseregbe.
A beszélgetések, sőt az evés-ivás közben előhozódott a katonaélet, sors, meséltek a katonaságot kiszolgált legények, sőt édesapám is mesélt a háborúbeli részvételről és fogságáról. A néptanács elnöke (P. L.) egyszer azt mondja nekem: Mihály, magát igen rosszkor viszik katonának. Miért? – kérdeztem vissza. – Azért, mert Magyarországon (Budapesten) lázadás van az oroszok ellen, és még sok követelése is van a népnek. A mai napon lövöldözés volt, ebből nagy baj lesz. – Ezt honnan veszi, Lajos bácsi? – A rajoni néptanácstól tájékoztattak telefonon, és sok más mindenre felhívták a figyelmünket.
Én sajnos nem tudtam az esetről, mert már egy hete nem dolgoztam a néptanácsnál (készültem katonának). Az est eltelt, én is gondolkodni kezdtem, de édesapám még jobban eltűnődött. A pesti (de nem csak) egyetemisták tüntetéseket, felvonulásokat rendeztek, követeléseket fogalmaztak meg, amit a hatalom, főleg az ÁVÓ nem tűrhetett, és éles tölténnyel lőttek a tömegbe. Többen meg is haltak akkornap. Kitört a forradalom, a szabadságharc.
Másnap reggel (24-én) édesapám az egyes lófogatával vitetett be Sepsiszentgyörgyre a katonai sorozóközpontba. Mindketten sírtunk, az elválás máig felejthetetlen maradt. Édesapám – aki kétszer volt katona, másodszor 41 éves korában az Úzvölgyi Székely Határőr században 1944 májusától augusztus 27-ig, és azután a visszavonulásban Németországig ment, ahol amerikai fogságba került Bajorországban, és onnan 1946. december 6-án, Mikulás napján jött haza – arra kért: „Ha netán a katonaságnál fegyvert adnak a kezedbe és elvisznek Magyarországra, és lőni parancsolnak, te csak a levegőbe lőj, de sohase a magyar emberekre.”
A rajoni katonai központban gyülekeztek az aznapra behívott újoncok. Lehettünk úgy kb. 100–120 fiatal rekruta. Ott különböző ellenőrzések, igazoltatás, politikai óra stb. volt. Eltelt a nap, este sorakozó az utcán és irány a vasútállomás; a katonaládákat egy teherautó vitte. Este 10 órakor Brassó felől befutott egy személyvonat, ezen két vagon a rekrutáknak volt fenntartva. Felszálltunk, a szerelvény elindult Marosvásárhely felé. A falumból aznap csak én vonultam be egyedül, ezért a szomszéd falubeli ismerősömmel (B. F.) ültünk egymás mellé, és elbeszélgettünk. Amire kivirradt, már a marosvásárhelyi állomáson voltunk.
Onnan felsorakozva gyalog vonultunk a vár udvarára, ahol egész nap csellengtünk és megkapta mindenki a katonai egység megnevezését, és azt a helységet, ahová beosztották. Én a krajovai gyalogezredbe lettem irányítva. A minket kísérő öreg katonák irányítottak mindenkit a gyűjtőközpontba, onnan pedig a vasútállomásra. Késő este jött be a vonat, amelyre fel kellett szállniuk a Krajovára tartó legényeknek. Olyan sokan voltunk, hogy alig fértünk az illető vagonban, sokan állva utaztak. Én a csomagtartó hálós polcán húztam meg magam. A fáradtságtól és a vonat zakatolásától úgy elaludtam, hogy amikor felébredtem, már a krajovai állomáson voltunk.
A leszálláskor nagy meglepetés ért, mert a szomszéd vágányon a tehervonat vagonjaira szovjet tankok voltak felerősítve, indulásra várva. De hova? Akkor éreztem magam a legkritikusabb helyzetben, amikor leesett nekem a tantusz, hogy ez a szerelvény bizony alighanem Magyarország felé tart...
Az állomásról gyalogosan, sorba állítva vonultunk a kaszárnya felé. Ott a nagy jövés-menés, kiabálás, parancsosztogatás közepette kopaszra nyírtak, át kellett öltöznünk katonai mundérba, kijelölték a hálótermet, kialakították a szakaszokat stb.; ezzel el is telt a nap (október 25-e).
Este a 120 fekvőhelyes hálóban mindenki az ágyánál fogyasztotta el a hazulról hozott elemózsiát. Jött az ismerkedés, séta a folyosón, barátkeresés stb. Eltelt valahogy az éjszaka, reggel 6 órakor ébredtünk a kiabálásra: ébresztő, öltözés, mosakodás, sorakozó a háló előtt.
Én egy 30 tagú szakaszba (pluton) lettem beállítva az egyes rajban legelsőnek (a többiek mind alacsonyabbak voltak). Sorakoztunk, mert reggelire vittek. Amint ott várakoztunk, nézegettük egymást, ismerkedtünk, hogy kikkel is vagyunk egy szakaszban (egy rajban 10 katona, a szakaszban 3 raj van, egy szakaszban tehát összesen 30 katona). Amint ott iregtem-forogtam, a közvetlenül utánam álló katonára figyeltem fel. Feltűnt, hogy olyan magyaros bajuszt visel. Meg is kérdeztem (románul, ahogy tudtam): Te honnan vagy? Erre a válasz magyarul az volt, hogy Székelyudvarhelyről. – Hát te magyar vagy? – Igen, és te honnan jöttél? – Én Sepsiszentgyörgyről – válaszoltam. Na, megvolt az első kis öröm, hogy a rajban, de az egész szakaszban is egy magyarral vagyok. Ez a kiskatona nem volt más, mint Balázs Antal, akivel azóta is jó barátok vagyunk – idestova hetven esztendeje...
A katonaságom első napjai elég különösek voltak, de mivel én már éltem közösségben 4 évet a technikumban, hát mégis jobban elviseltem a nagy, zömében román társaságot.
De mint a vadnyúl, amelyik úgy alszik, hogy egyik szeme lehunyva, a másikkal lesi, hogy mikor lövik meg, hát én is mind arra gondoltam, hogy melyik napon visznek Magyarországra a forradalmat leverni. Hála Istennek, ez nem következett be, az orosz tankok elintézték nélkülünk is november 4-én. Sajnos…
A politikai tiszt is megemlítette, hogy mi történt Magyarországon. Ekkor örültem is, nem is. Most nem írom le, hogy miért.
Október 23-a azóta minden évben emlékezetes nap számomra, és az utóbbi években (nyugdíjas korom óta) a magyar tévében követem is a megemlékezéseket, főleg az 50 éves (2006), a 60 éves (2016), a 65 éves (2021) és a napokban lezajlott 70 éves évfordulót, amely nekem most szomorúságot is hozott a népesség szétszakadása miatt. 1956-ban volt összefogás, sajnos most nincs, de lesz még egyszer újra összekapaszkodás Magyarországon, amihez nem fog kelleni, remélem, 70 esztendő.
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
